A celeblét egyik csúcsa, illetve a pályától való búcsú egyik legideálisabb formája a lelkizős könyv/show/website/klub indítása. Így váltott modellkedésből Tyra Banks, színésznőségből sokan, például Ellen DeGeneres, Gwyneth Paltrow vagy most legújabban Terri Hatcher a Született feleségekből.

Az említett példák közül a Gwyneth mondjuk nem lett túl sikeres (én kábé ötöt olvastam a fantasztikus hírleveléből, azóta csak törlöm, mert még a leiratkozással sem zavartatom magam), Terri Hatcher új, a Disney védőszárnyai alatt tett próbálkozása viszont teljesen rendben van. Jó, lehetne sorolni itt is a problémákat, így azt, hogy az konkrétan egyáltalán nem érdekel, hogy a Terri Teamből Rebecca Nemtomki Denemisérdekel mit ír a gyereknevelésről, meg hogy az egész egy Disney aloldal és ettől jelentéktelen tartalomszigetnek tűnik.

Mégis, ami megvillan, abban van valami őszinte. Olyan kicsit, mintha ez Terri Hatcher nagyon költséges blogja lenne egy honlap formájában. Az egyelőre csak néhány darab videó nagy része például egyszerűen a színésznő webcamjével van felvéve (legalábbis hitelesen leutánozták a hatást), és már a második videóban olyan dolgokról beszél, amit tutira nem vártam volna még egy-két hónapig. Be is másolom, mert nagyon tetszik. Azt mondja el, hogy mit kell átgondolni, ha valaki válni akar. Van benne minden, ahogyan egy női magazintól is alapból elvárnánk, de benne van a személyes véleménye is: ha azt gondolnánk, hogy majd egy másik ház, egy másik pasi, egy másik élethelyzet majd egyszerre csak boldoggá tesz - akkor tévedünk.

Megértem a Jezebelt, amikor azt írja, hogy ez eddig eléggé fehér, gazdag női muri, de még így is jobb a nagy átlagnál. Szóval szurkolok!

Nálam központi kérdés az étkezés, mert nem szeretek vele foglalkozni. Ez most pont két ellentétes állításnak tűnik, de a lényeg, hogy szeretem kitalálni, hogyan ne kelljen azon filózni, mi legyen a következő dolog, ami az asztalomra kerül.

Most nyáron ez nagyon könnyű, mert sok gyümölcs van, így legalább a reggeli és az uzsi kilőve. Ebédre és vacsorára rendelt kaját vagy az utóbbi esetében salátát eszem, szóval már meg is vagyunk. De mindig bespájzolok valamit arra az esetre, ha egy étkezésre mégsem sikerült felkészülnöm.

Ez lehet sokminden, például egy kisebb Cerbona szelet vagy gyümölcspüré, puffasztott rizs, esetleg gyümölcsrizs. Azonban ezek csak arra jók, hogy ne forduljak le a székről. Teljes értékű étkezést fed le viszont az új kedvencem, a Giant bar, ami az utóbbi időben elárasztotta a boltokat. Biobolttól non-stopig sok helyen láttam már, így néz ki:

Egyrészt finom, sokféle ízesítéssel lehet kapni, bazi nagy és laktató, ebből következik, hogy azért magas a kalóriatartalma is, kábé 400. Tehát tényleg egy étkezést lehet kiváltani vele, uzsonnáig terjedően. Az ára tök baráti, 250-től 320-ig láttam különböző helyeken.

Klassz!

Ha nem tudsz uralkodni magadon vagy éppen tök kezdő diétázó vagy, neked találták ki ezt a tányért:

Az egyes színek a különböző ételtípusokat jelzik, a zöld például értelemszerűen a zöldségé, meg az olyan ételeké, amikből szinte korlátlanul lehet fogyasztani. Ahogy látható, különböző diétafajták szerint lehet tányért választani, ami szuper.

Van, aki szerint ez hülyeség, de nagyon fegyelmezetlen diétázóknak szerintem jó lehet.

(via Swissmiss)

Sürgősen meg kellett oldanom a frizuraproblémát, már készültem, hogy mikor hívhatom a fodrászomat. Viszont vasárnap a Váci utca felé bicikliztem, ahol megláttam a Bio Hair fodrászatot, ráadásul nyitva! Rögtön bementem, előadtam, mire van szükségem és már le is ülhettem a hajmosáshoz. Nagyon rövid leszek:

1. Gyors

2. Olcsó (feleannyi, mint amennyibe a saját fodrászom kerül)

3. Biocuccokat használnak

4. Minden nap nyitva vannak

Még azt kellene megtudni, hogy extrább kéréseket, frizurákat hogyan oldanak meg, de nekem ott és akkor már az klassz volt, hogy emberi lett a külsőm.

Egy dolgot sajnáltam, hogy nem adtam borravalót, mert fogalmam sincs, hogyan kell. Odamegyek a fodrászhoz - ráadásul itt egy pultnál kell fizetni, míg a fodrász rendbe teszi a hajvágó állomást - és gálánsan belenyomok egy ötszázast a kezébe? Annyim nem is lett volna. Van erre valami trükk?

Nyílt nemrég egy retrospektív kiállítás a MoMában egy számomra egyébként korábban ismeretlen képzőművész, Marina Abramovic munkásságáról. Egy képet mutattak az egyik projektjéről korábban a megnyitó körül, amiről rögtön sejtettem, hogy jó munka lehet:

Itt annyi történik, hogy csendben le lehet ülni a művésznővel szemben egy asztalhoz, aztán továbbmenni.

Ez akkora hatással van sokakra, hogy elsírják magukat, amin nem is lepődök meg, de azért érdekes. 

Egyébként egy hosszabb beszámolót is olvashattok a kiállításról, illetve elsősorban a látogatók civilizálatlan viselkedéséről.

Mindennek ellenére nagyon szeretnék New Yorkba menni.

Kieg: Közben rájöttem, hogy már ismertem a művésznőt, a Műcsarnokban is szerepelt egy nagyobb kiállításon.

Találtam még jó forrásokat, itt például a kiállítást látogató celebeket tudjátok megnézni, és végül de egyáltalán nem utolsósorban itt Tumblr-blog, ahol ezeket a síró embereket gyűjtik: Marina Abramovic Made Me Cry a címe.

Nem aktuális most különösebben, de azért zavar, hogy ha egy nő feszült és ideges, vagy akár csak erőteljesebben képviseli a véleményét vagy érdekeit, akkor az egy hisztigép. Ha viszont egy férfi tesz ezt, akkor szimplán határozott.

Az előző héten nyílt az Art Fanatics című, több műgyűjtő kollekciójának egy-egy részét bemutató kiállítás a Műcsarnokban, és annak ellenére, hogy nem volt nálam a kamerám és nem tudtam videót készíteni róla, röviden beszámolok az élményről.

A közönség nagyban különbözött a megszokottól, legalábbis jelentős mértékben megnőtt az átlagéletkor, és asszem az ESOMAR státusz is inkább az A, mint a B vagy C felé tendált.

Valamilyen mélyen gyökeredző osztálydüh vagy munkásöntudat miatt először nagyon furcsán éreztem magam ennyi módos ember láttán, de viszonylag hamar visszanyertem a józan eszemet. Hiszen azt azért nem nehéz belátni, hogy ha ezek az emberek ilyen-olyan motivációkat követve nem vennének munkákat a képzőművészektől, sokkal rosszabb helyzetben lenne az egész szcéna.

Az is érthető, hogy rendeznek nekik néha ilyen eseményeket, ahol büszkén megmutathatják, mit sikerült beszerezniük és hogy milyen klassz ízlésük is van. Egy ilyen megnyitó estélyén jónak, hasznosnak és menőnek érezhetik magukat, találkozhatnak hozzájuk hasonlóan jó, hasznos és menő emberekkel - ez teljesen rendben van.

Ráadásul némelyik gyűjtő tényleg nagyon jó anyagokat vett meg, például a Kozma-KArtonban úgy emlékszem, csak kortárs fotók voltak, de néhány olyan alkotást is láttam, amit máshogyan nem lett volna alkalmam. Például egy Bukta Imre képet, amit biztosan megpróbálnék elcsaklizni a jelenlegi tulajdonosától, ha én is módos milliárdos lennék.

Igazi nyárra készülős, lightos kiállítás ez, de ha kell valami délutáni program, érdemes megnézni.

Kieg: a megnyitó szövegében egyébként nagyon gyújtó hangú támadást intéztek a Szépművészeti igazgatója ellen, úgy látszik, nagy harc dúl a két intézmény között.

Valamelyik nap az jutott eszembe, hogy milyen romantikus lehet már egy olyan ismerkedés, ahol mondjuk a villamoson odaül a lánnyal szemben a fiú, és azzal kezdi, hogy "Áááá, szia! Figyu, nem tudod, mi van az Erikával?" és akkor a lány veszi a lapot, és úgy tesznek, mintha nagyon régen ismernék egymást, csak épp régen találkoztak.

Aztán, basszus! Eszembe jutott, hogy ilyen már velem is történt, és az illető tök nagy seggfej volt, és nem is lett belőle jó, sőt annak nevezhető kapcsolat.

Így hát hadd ragadjam meg az alkalmat arra, hogy elmondjam a szerelem titkát: az egész egy mázli. Ha nem jó helyen, nem jó időben találkoztok, akkor akár két isten is egymásnak teremthetett titeket, nem fog működni.

Csók!

Két kezdeti kis bénaság jutott eszembe az álláskereséssel kapcsolatban: az egyik, hogy amikor először kerestem munkát egyetemista koromban, nem küldtem el rögtön a CV-met az első levéllel, hanem írtam egy levelet arról, hogy érdekel az állás és ha nekik is oké, mihamarabb elküldöm a CV-met is. A Havaria Press azon kevesek között volt, akik visszaírtak: hát akkor küldje el "mihamarabb" az önéletrajzát. :DDDDDDDD

Később, amikor gyakornoki helyet kerestem, egyes levelekben használtam a "ha látnak bennem fantáziát" fordulatot. Mondanom sem kell, hogy egy olyan helyre vettek fel, ahol ez nem volt benne a levélben.

Ti milyen ordas nagy butaságot követtetek el munkakeresés közben?

Nemrég eszembe jutott, hogy életem első marketingleckéjét a McDonald's egyik vidéki egységének üzletvezetőjétől kaptam.

Történt ugyanis, hogy a középiskolai osztályommal külföldi kirándulásra készültünk, az egészet szervező tanár pedig gondolta, most nagyon korszerű lesz. Ránk bízta, hogy szerezzünk szponzort az útra. A mi párosunk a McDonald's-ot kapta. Lelkiismeretesen elmentünk, kihívtuk az üzletvezetőt és tálaltuk a témát: adjon nekünk pénzt a meki, és mi mondjuk kitesszük valahova a buszunkra a hirdetésüket.

Ez már első pillantásra is iszonyatosan béna, és természetesen másodikra is.

A válasz ennek megfelelően azonnal megérkezett: nekik semmilyen hasznot nem hoz, ha a helyi meki hirdetését megfuttatják külföldön. Ezt nem volt nehéz belátni, úgyhogy rögtön megköszöntük a figyelmet és gyorsan távoztunk.

Szponzori pénz nem lett végül a kirándulásra. :)

Bármikor jól jöhet az infó arról, hogyan kell meghajolni egy japán emberrel való találkozáskor. A Slate a témát annak kapcsán vette elő, hogy a Toyota elnöke sokak szerint nem a megfelelő módozatot választotta a bocsánatkérése során. Ugyanis egy műszaki hiba miatt legalább 19 ember halt meg, mindezt azonban egy rövid meghajlás kíséretében próbálta meg kommunikálni.

Lássuk, milyen opciói lettek volna. A japán kultúrában négyféle meghajlási típus van:

- az eshaku, ami egy 15 fokos szögben történő bólintás

- a keirei, ami egy meghajlás 30 fokban

- a shaikerei, ami egy teljes, 45-90 fokos meghajlás

- a dogeza, ami a teljes legörnyedés, kifejezendő a mély sajnálatot.

A meghajlásokat persze nem lehet csak a fokok szerint megítélni: számít, hogy mennyi ideig tart a mozdulat és az a kontextus is, amiben mindez történik.

Ez az egész elég bonyolult, a gyerekeket már akkor elkezdik oktatni erre, amikor megtanulnak járni. Az iskolában is nagy hangsúlyt helyeznek erre, ennek ellenére vannak nehéz helyzetek, amiket még a gyakorlott japán egyedek sem feltétlenül tudnak jól megítélni. A mozdulatot ugyanis az alárendelt fél mélyebben és hosszabb ideig végzi, de nem mindig egyértelmű, hogy ki is az egy adott szituációban, akire mindez vonatkozik. (Például sikeres író találkozik az egyetemi rektorral)

Teljes őrület az egész, de nekem tetszik.

A Toyota ügyről a Tokyo reloaded blogon találhatjátok a részleteket.

Régi, azaz bitlisz a sztori, ezért bocsánat azoktól, akik már ismerték korábban. A lényeg, hogy a Fülöp-Szigeteken nem szabad Sinatrától a My Wayt énekelni, mert jó eséllyel kinyírnak, esetleg megvernek. Ez már olyan sok emberrel előfordult, hogy el is nevezték a jelenséget My Way-gyilkosságoknak.

Hogy pontosan hány ilyen eset történt, nem tudják megbecsülni, az okával kapcsolatban is csak spekulálni lehet. Az biztos, hogy gyakran a hamis éneklés és a közönség nevetgélése generálja a konfliktust. A problémát talán az okozza, hogy a dalt mindenki ismeri és mindeki véleményt is formál vele kapcsolatban. Az is lehet, hogy egyszerűen csak a nagy számok törvénye érvényesül: sokat éneklik, ezért fordul elő, hogy az erőszakos cselekmények pont ehhez a számhoz kötődnek.

Bármi is legyen az oka, az óvatosabbak inkább meg sem kockáztatják a dolgot, és lemondanak a dalról. Az sem árt, ha a gúnyos pillantásokat megspórolja az ember.

Kérdés: Budapesten egyébként hol vannak jó karaoke-bárok? Olyanok, ahol egy-egy kisebb társaság is elkülönülhet.

Szerelmem, Clay Shirky legutóbb a usability témájában mondott nagyokat. Annak kapcsán kérdezték meg, hogy az MSN letesztelte a felületeit, és bár örömükre jobban teljesítettek ebből a szempontból a riválisoknál, azt vették észre, hogy a felhasználók nincsenek annyian, amennyit szeretnének.

Clay azt vetette fel ezzel kapcsolatban, hogy elképzelhető: a userek nem ezeket a feladatokat akarták elvégezni, hanem csak muszáj volt nekik, és itt látszik, hogy a használhatóság és a hasznosság közötti szakadék meglehetősen nagy.

Ezzel kapcsolatban állította párhuzamba a nagybetűs Munkát a kisbetűs munkával. Szerinte a Munka az, amikor a főnököd mond neked valamit, te meg végrehajtod, mert fizet érte. A munka viszont, amit csak önmagáért csinálsz. Az Encyclopedia Britannica írója Munkát végez, míg a Wikipédiáé munkát. A Munka viszi előre a gazdaságot, a munka viszont az internetet. A Munka felhőkarcolókat épít, míg a munka félmillió fan-fiction változatot ír a Harry Potterből.

Clay Shirky szerint az elmúlt 25 év tesztelési gyakorlata a Munkára vonatkozik, a munkára viszont nem. A usability kérdéseknek nem arra kellene vonatkoznia, hogy a felhasználók el tudják-e végezni a feladatot, hanem arra, hogy egyáltalán akarják-e? Meg kell érteni a felhasználók motivációit.

Teljesen furán hangzik ez az egész, de van benne valami. Persze a usability teszteket is végeztetők biztosan a fejüket fogják ettől, hiszen a felhasználási mintázatok alapján pontosan a motivációkat szeretnék megérteni és mit dumál bele az egészbe egy bölcsész. Ennek ellenére azért érdemes lehet a fentieken elgondolkozni.

Lehet, hogy lassan kellene egy Shirky címke.

Egy korábbi Plastik-poszt miatt elmentem anyajegy-szűrésre a Melanoma mobilhoz. (Józsi, mondtam nekik, hogy a posztod ösztönzött!). A tapasztalataim jók voltak, tényleg minden kis anyajegyet észrevettek és lefotóztak, és megfelelő kérdéseket tettek fel, ráadásul mindez gyorsan és hatékonyan történt, plusz kedvesek is voltak.

Kaptam is aztán egy jó sok oldalas anyagot saját magamról, kockázati besorolással és részletes indoklással. Ebben volt egy kis gondom, mert egy félreértés miatt azt rögzítették, hogy én ritkán, de sokat napozom, az igazság viszont az, hogy soha. Azzal is van problémám, hogy ami miatt mentem, az szerintük nem rizikós, pedig néha konkrétan érzem. Persze az is igaz, hogy hipochonder vagyok.

Viszont nagyon jó, hogy észrevették, hogy elvileg van egy cucc a hátamon, lent a derekamnál, amire majd figyelni kell - ezt ugye soha nem vettem volna észre. Egy év múlva kell visszamennem, és azt már most megmondom, hogy így is lesz. Már csak azért is, mert ez olcsóbb, mint a többi ilyen jellegű szolgáltatás.

Ha követtek tumblin, tudhatjátok, hogy új alvási mintázatot szeretnék beállítani, ami azt jelenti, hogy kábé este tizenegytől reggel negyed nyolcig akarok aludni, mint a bunda. Mindezt azért, hogy kedvesebb és egyben produktívabb, nem utolsósorban pedig egészségesebb legyek. (Doktori intelem is közbejátszott)

Alvástéren elég profi vagyok, mert korábban nagyon-nagyon nehezen ment nagyon-nagyon sokáig, és sokmindent kellett bevetnem, de átállástéren nincsenek tapasztalataim. Ezért az egyik kedvenc kis infóforrásomhoz, a wikihowhoz fordultam, ami szerint három hét múlva jő el a siker. Azt ott összegyűjtött tanácsokat érdemes elolvasni olyanoknak is, akik nemhogy átállni, de egyáltalán aludni sem tudnak. (Azért kicsit megszűröm, és közbeírom a saját tippjeimet is.) Szóval:

1. Állítsd be a megfelelő hőmérsékletet - nem jó a túl meleg, érdemes alvás előtt jól kiszellőztetni a szobát.

2. Sötétíts, halkíts (ha segít). Legyen nyugi körülötted, de persze ha félsz zaj és némi fény nélkül, halkan hallgathatod a TV-t. De max. fél órára állítsd be.

3. Csinálj valami nagyon unalmas dolgot - olvass egy kevésbé érdekes szöveget, esetleg kevésbé izgi zenét hallgass.

4. Lélegezz mélyen - fejfájás ellen is nagyon jó, és a hozzám hasonlóan légzéstechnikai antitálentumok számára is kivitelezhető a teljeslégzés, ahol annyi levegőt lélegzel be jó lassan, amennyit csak tudsz, és szintén lassan annyit préselsz ki magadból, amennyi csak lehetséges. A profik azt tanácsolják, hogy a kilégzés duplaannyi ideig tartson, mint a belégzés, mondjuk négy másodperccel szemben nyolcig. Ahogy jobban esik. Ezt érdemes legalább tíz percig csinálni.

5. Tanulj meg relaxálni - irtó jó. Én a Klinikákhoz jártam, ott két hónapig tanítják, hogyan kell. Autogén tréning a neve. Sajnos csak akkor használom, ha egyáltalán nem tudok elaludni, olyankor viszont általában pár perc, és durmolás.

6. Sportolj - a futás a legjobb, tele leszel oxigénnel. A bringázás is klassz. A lényeg az oxigénen kívül, hogy jól lefáradj. És nem kell félni tőle, mert meglepően hamar rá lehet kattanni, tényleg.

7. Mindig ugyanakkor feküdj és kelj - azt mondják, hogy hétvégén is, mondjuk én ezt nem tartom be.

Egy hosszabb listát itt is találhattok, de sok ismétlődés van benne. A legviccesebb tanács a "Képzeld azt, hogy egy számítógép vagy". :DDDD

Nekem a futás-relaxáció kombó segített leginkább, de van mégegy bónusztippem: Clipper Sleep easy alvótea. Közvetlenül a tervezett elalvás előtt kell inni, mert teljesen fejbevág. Elég viccesen le lehet bambulni tőle.

Na most tényleg túl sokat elmondtam magamról, de csak a közszolgálat éltet és nem tudom megtagadni önmagam. De kérdezzetek bátran, van még infóm. :)

(PV, figyelsz?)

A New Scientist alapvetően populártudományos lap, igyekszem nem olvasni, de tetszik, hogy az egyik cikkükben nem információs túlterhelésről, hanem a rajtunk eluralkodó technológiáról írtak. Tegyük félre, hogy valójában az internetezési kényszerről van szó itt is, és nézzük meg, milyen tanácsaik vannak azok számára, akiknek problémát jelent az állandó netezés.

A cikk szerzője szerint három (+1) dolog szükséges a felülkerekedéshez:

1. autonómia: amit csinálsz a neten, igazi döntés nyomán történjen, tudatosan.

2. kompetencia: vagyis az az érzés, hogy hatékony vagy, és tényleg történik is valami lényeges. Erre kell törekedni.

3. kapcsolódás: azaz kapcsolatok másokkal a neten. Igyekezzünk elmélyíteni őket, de ne gondoljuk, hogy fontosabbak, mint az offline kapcsolatok.

4. kritikai gondolkodás: ez hülyeség. :DD ez egyébként is kell, nemcsak a netezéshez.

Ezeket lehet tehát az internet eluralkodásával szemben, számítógéphasználat közben használni, de szerintem inkább a való életre alkalmazhatók jól. Éljünk tudatosabban, hatékonyabban, mélyítsük el baráti és más, személyes jellegű kapcsolatainkat, ... ennyi.

Én alapvetően azt próbálom elérni mostanában, hogy tegyek valamit a két szép kezemmel, azaz végezzek valamilyen tevékenységet, aminek aztán van eredménye. Ez lehet főzés (na azért annyira nem esek túlzásba), míves igénységű takarítás (ezt sem túlzom el azért), még több testedzés, alkalmi barkácsolás, stb.

Triviális, mégis nehéz megtenni. Viszont utána tényleg jobban esik még az internetezés is.

Ti mivel próbálkoztok?

Egy ember egy éve eldöntötte, hogy elolvas hetente egy könyvet. Ennek két oka volt: egyrészt karácsonyra a felesége megvette neki az összes könyvet, ami az Amazonon a kosarában volt - máris 25-re rúgott a penzum -, másrészt pedig olvasott egy cikket, ahol Bush arról vitatkozott egy riporterrel, hogy ki olvasott több könyvet. Bush 26-tal lemaradt a riporter 36-os eredménye mögött. A pasas, Inaki Escudero úgy volt vele, hogy ha ez az efoglalt ember, az USA elnöke el tudott olvasni 26 könyvet, akkor neki is kell, hogy legyen ennyi ideje.

Szóval belefogott, és a legkülönbözőbb témájú könyveket olvasta el. Hogy emlékezzen arra, pontosan miket, egy blogot is indított. (Pár szót azért írhatott volna róluk)

Két szabályt követett a projekt alatt: egyrészt csakis akkor kezdett új könyvbe, ha már elolvasta az előzőt, és ugyanez volt igaz a kiválasztással is. Ezáltal valóban odafigyelt az aktuálisan olvasott könyvre.

A tapasztalatokat leszűrve azt mondta, hogy ez nagyon jó élmény volt számára, mert sok idézet, ötlet, elképzelés megmaradt benne ezekből a könyvekből.

Még egy praktikus tipp azoknak, akik esetleg követnék a példáját: tömegközlekedés közben olvasott. Általában én is ezt csinálom, kevés alkalmasabb idő van erre. (Bár mondjuk a kapaszkodón lógó, vagy éppen ajtóba szorult könyvolvasókat már nevetségesnek tartom.)

Ti mennyire könyvtáraztok?

(via swissmiss)

Sosem szerettem kézzel írni, mert sosem ment igazán, már iskolás koromban elkezdtem lázadozni és szabálytalanul kanyarítottam a betűket, aztán ez már olyan radikálissá vált, hogy én magam sem tudom néha elolvasni, mit írok. Ezért gépelek inkább, amikor csak tehetem.

Egy professzor írt erről egy cikket, mondván, hogy a kézírásnak vége lesz, de jó is ez így. Rengetegen tiltakoztak emiatt, teljesen kikelve magukból, mert úgy gondolják, hogy a (szép) kézírás az intelligencia, a műveltség alapvető kelléke.

Van is ilyen jelenség a pedagógiában, a kézírás-hatás: ha egy gyerek nem ír szépen, azt butábbnak tartják a tanárok és rosszabb jegyeket adnak neki. Pedig az íráskép szépsége egyáltalán nem áll összefüggésben az intelligenciával, eleve nem egy természetes dolog.

Én alig várom, hogy számítógépekkel és digitális betűkkel keljünk-feküdjünk. Ti még ragaszkodtok a kézírásos kivagyisághoz és a könyvespolc-csekkoláshoz hasonló írás szkenneléshez?

Most a Bloggerunióba tartozó szervezetek mondják el, hogy tapasztalataik alapján hogyan érdemes őket, illetve általában a non-profit szférát támogatni. Az első poszt ezzel kapcsolatban a Fény Felé Alapítvány elnökének véleménye alapján született.

Itt lehet elolvasni.

A Hálaadás napjához időzítve jelent meg egy 1995-től 2006-ig tartó kutatás értékelése, mely szerint az amerikai futball meccseit követően nő a családon belüli erőszak eseteinek száma. Valószínű, hogy az történik ilyenkor, hogy veszít a kedvenc csapat, és ott ereszti ki a gőzt a szurkoló, ahol a legkönnyebb - vagyis a hozzátartozóin.

A kutatásban azt figyelték meg - és ezek nem lesznek túl meglepő információk -, hogy az esetek száma akkor ugrik meg igazán, amikor nem várt vereség következik be, és növeli a csalódottságot, ha két ősellenség között történt a mérkőzés. Pechszériában levő gyengébb csapatok annyira nem hatják meg a szurkolókat.

Érdekesség még, hogy ilyenkor valószínűsíthetően csökken a köztörvényes bűncselekmények száma. Ugyanez történik, ha valamilyen durva thriller vagy horrofilm premierje meg a mozikban: a Hannibál vagy a Sikoly 2 szintén lenyugtatta az utcákat annak idején. Ennek az oka egyszerűen az, hogy pár órára bűnözők/agresszorok is lefoglalják magukat.

A szezonban egyébként vasárnaponként 8 százalékkal megugrik az erőszakos esetek száma a meccseket követő órákban. Az egyórás kezdést követően 3-tól hatig, a négyórás kezdésnél pedig hattól kilencig tart a veszélyes időszak.

Persze azt nem mondhatjuk, hogy a családon belüli erőszakért a foci futball tehető felelőssé, hiszen általában már meglévő konfliktusok érik el a gyújtópontot ilyenkor. Ezzel természetesen kezdeni kell valamit, csak épp nem tudjuk, mi legyen az.

A családon belüli erőszakhoz kapcsolódóan idéztek egy kutatót, aki szerint ahogy egyre magasabb a női fél keresete, egyrész úgy lesz ő is öntudatosabb, és hajlamosabb inkább kilépni az erőszakos férfival való kapcsolatából, másrészt a férfiak is érzékelik, hogy rossz lenne egy keresőt elveszíteni a háztartásból - ezért jobban meggondolják, engednek-e az agressziójuknak.

Ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok, mert szerintem egy agresszív állatot nem fog visszatartani a felesége/barátnője jó keresete, sőt.

Lehet, hogy én vagyok cinikus, de nem lepődtem meg különösebben, amikor olvastam, hogy van egy olyan díj az USÁ-ban, aminek a neve: National Best Books 2009. Eddig még nem mondtam semmi érdekeset, de az már mindenképp sajátos, hogy ennek a versenynek 500 döntőse és győztese volt, és a nevét is direkt úgy találták ki, hogy emlékeztessen a rangosnak számító National Book Awardsra.

Az egésznek az a lényege, hogy ha befizetsz 69 dollárt, tutira jó helyen végzel, és kapsz egy csinos, első látásra értékesnek tűnő plecsnit, plusz egy oldalt a sajtóközleménygyűjtemény-szerű katalógusukban.

Az ötletgazda alapvetően zseni, hiszen egy egyszerű website-tal csak ezt az 500 könyvet alapul véve 34,500 dollárt zsebelt be, ami azért nem rossz eredmény. Eleve ezt a többszáz kategóriát kitalálni már önmagában is elismerésre méltó teljesítmény.

A könyvek szerzői számára mondjuk rossz hír, hogy az eladásokra valószínűleg egyáltalán nem hat ez a díj. Azért poénból ki lehet próbálni: összeraksz egy fotóalbumot a Flickr-es képeidből, blurb-bel kötteted, befizetsz 69 dollárt és máris te lehetsz a fotózás Edvin Martonja itthon. Hát nem szuper?

A legkülönbözőbb ügyfélkérések érkeznek be hozzánk, így történhet meg, hogy pr-es létünkre médiatervezésben segítünk, vagy esetleg grafikában. Az utóbbi egészen elképesztő sztorikkal jár, legalábbis ilyenkor látom, mennyire nem lennék a designerek helyében.

Egy új Tumblr-blog, a Clients from Hell az ilyen válogatott ügyfélsztorikat gyűjti össze. A téma örök és kimeríthetetlen, szóval tutira sok gyöngyszemre fogunk akadni.

Csak néhány példa:

 - Az e-mailes hírlevél nem elég vicces, flash kellene bele. Ráadásul leírták, hogy "lennél oly innovatív, hogy"...

- Az egyik ügyfél 12x3 centiméteres bannert kért, miután lemért egyet a képernyőjén (!).

- Az egyébként is igen kedvezményes, első ár feléért, három helyett egy hét alatt akarták volna ugyanazt a munkát, mint egy évvel korábban, majd a végén megjegyezték, hogy azért azt várták volna, hogy kicsit hálásabb lesz a designer.

- Megkérdezték, hogy a körök nem lehetnének-e kerekebbek.

És végül egy konkrét, elképesztően pofátlan idézet:

“I have a design already made, or at least I know exactly what I want so it should be easy for you if you’re a good designer. Also, I would built this site myself but I don’t have time. It is a very straight forward build that I could do myself so I expect to not have to pay for this.”

Erős!

Tegnap volt szerencsém belefutni egy riportba az RTL-en, ahol elég sok időt szenteltek annak, hogy az emberek szerint egy nő nem gyászolta kellőképpen a férjét. Ekkor jutott eszembe, hogy pont nemrég olvastam cikket, ami a gyásszal kapcsolatos elképzeléseinket módosíthatja egy kicsit.

Egy Bonnano nevű professzor a Columbia Egyetemről úgy gondolta, hogy a gyászról alkotott elképzeléseink, melyek alapvetően Freud - saját bevallása szerint is - spekulatív tanaiból indultak ki, pontatlanok, és ideje lenne jobban rájuk nézni. Már csak azért is, mert a gyász hét stádiumát meghatározó Kubler-Ross páros Elisabeth Kübler-Ross igazából olyan esetek alapján alakította ki az elméletet, ahol a vizsgálati alanyokkal közölték, hogy meg fognak halni. Az igazi gyászt csak később húzták rá a kitalált struktúrára.

Bonnano 15 évig kutatta a témát elég mélyrehatóan, és arra jutott, hogy három jellemző gyászolási mintázat van: az egyik, amikor valaki összeomlik, majd lassan jobban érzi magát. A másik, amikor valaki sosem jön ki a gödörből teljesen. (Ez nagyon-nagyon ritka). A harmadik pedig, amikor eleinte nagyon rosszul van valaki, majd egész gyorsan vissza tud térni a normál kerékvágásba. A prof szerint a legtöbb ember ebbe a táborba tartozik.

Ezeknek a lazább gyászolóknak van néhány közös tulajdonsága: például sokan arról számolnak be, hogy még mindig érzik a kapcsolatot az elhunythoz, és beszélnek is hozzá például. Ez Bonnano szerint jó stratégia, viszont fontos, hogy mikor kezdődik: nem jó, ha túl korán, de az sem, ha túl későn következik be. Az sem jó, ha valaki megtartja a szeretett személy tárgyait, például érintetlenül hagyja a szobáját - ezt mondjuk eddig is tudtuk.

Egy másik jellegzetessége ennek a gyászolótípusnak, hogy tud mosolyogni, sőt nevetni, ha emberek között van. Ez a gyógyulási folyamatot már csak azért is felgyorsítja, mert a mosolygós gyászolóknak szívesebben segítenek, míg aki szomorú, az taszítja az embereket.

Némileg ellentmond ennek a kijelentésnek a kutatás egyik legfontosabb eredménye, miszerint az embereket a környezete kényszeríti a gyászolásra. Persze jót akarnak, mert azt gondolják, hogy ha nem mész végig időben a gyászon, később dupla erővel rádtör. Ezzel szemben a kutató szerint ami lelkierőnek tűnik, az az is. Így ha valakit arra kényszerítenek, hogy sokszor gondoljon visza a fájdalmára, ezzel annak az erősödését idézik elő. A másik gond, hogy a társadalom szerint beszélni is kell a gyászról, ami szintén csak a fájdalmat növeli és fixálja sokakban.

A gyász tehát teljesen egyéni. A gyászoló környezete annyit tehet, hogy bárhogyan is történjen a folyamat, támogatják őt. Ha beszélni akar róla, akkor meghallgatják, ha inkább elmenne moziba, akkor elkísérik.

Remélem, hogy ez így van.

A Slate szerzője, Daniel Gross szerint érdemes fenntartásokkal kezelni a nyomtatott sajtó jövőjéről, azaz éppen eltűnéséről szóló spekulációkat. Az ugyanis, hogy szeptember 30-ig bezárólag 10.6 százalékot csökkent az amerikai lapok példányszáma, nem a nyomtatott sajtó jövőjéről, hanem sokkal inkább a válság jelenéről mond el sokat.

Szerinte nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy min ment keresztül a világ gazdasága, ráadásul azt sem, hogy azért rengeteg blog és online médium még nagyobb mértékben veszített a közönségéből, és az online reklámbevételek is nagyot estek, csak ezt ritkán szokták megemlíteni.

A nyomtatott lapok mindenesetre a következőképpen reagáltak a helyzetre: csökkentették a működési költségeket és emelték az árakat mind az újságárusoknál, mind az előfizetések esetében. Ez érdekes módon úgy néz ki, hogy bejött, például a New York Times a példányszám csökkenése ellenére a harmadik negyedévben már arról számolt be, hogy az értékesítési bevételek nőttek, ráadásul túlszárnyalták a hirdetési bevételeket.

Ez a modell kezd tehát kialakulni: költségcsökkentés és áremelés. Nem tűnik túl szimpatikusnak, de ha mindehhez tartják a színvonalat, még lehet belőle valami, legalábbis nyernek egy kis időt, míg kitalálják, hogyan turbózzák fel a bevételtermelést az online verziókban.

Nem szoktam megünnepelni (rendesen) semmit, de most észrevettem, hogy egy éve kezdtem el a fényképezőgépemmel szerencsétlenkedni, azaz ennyi ideje vannak videók is ezen a blogon.

Alapvetően a városhasználati projekt dokumentálására szolgálnak, tehát azt hivatottak megmutatni, milyen lehet olcsón vagy ingyen részt venni a város életében. Bár elsősorban kicsi, fura helyekre szerettem volna eljutni lobogó hajú professzorokkal és füstölőszagú sütikkel, többnyire kiállításmegnyitókra és divatosabb eseményekre vetett a sorsom, amit eléggé sajnálok, de annak ellenére, hogy a kevésbé szexi témák általában keveseket érdekelnek, ebben az évben is megpróbálok inkább kisköltségvetésű helyekre eljutni.

Egyébként nagyon érdekes összehasonlítani egymással a kezdeti és az új videókat: szerencsére azon túl, hogy gépet is váltottam, némi fejlődés is látszik, igaz nem túl sok. Én mindenesetre nagyon megszerettem ezt a dolgot. Ez a videózgatás a garancia arra, hogy jól érezzem magam az adott helyen, ráadásul így emlékszem is arra, hogy hol jártam, mit csináltam.

Hogy tényleg ünnepeljünk, nézzünk meg hármat az évben készült videókból. Plusz egyet, ha valakinek belefér. :)

1. Mi Vida - a kedvencem, nagyon jó volt az a kiállítás. És imádom a Bat for lashes-t.

2. Feszítsd ki - Ez szintén egy megnyitó, a Viltin Galériából. Itt láttam először Koncz András képeket, és azóta rajongó vagyok.

3. The Room #9 - Nem tudom miért, de minden hibája ellenére bírom ezt a videót.

Igazából szeretem az első két Panda Varietés videót is, vagy amit a Palais de Tokyo-ban lőttem, meg mindet, ami itt a blogban a jobb oldali sávban szerepel, de ez már szétfeszítené a kereteket. :D

És most nézzük meg a plusz egy videót, a legelsőt. Csak hogy tudjuk, honnan érkeztünk, és mert jó a zenéje is.

Köszönöm mindenkinek, aki megnézi őket, minden tippnek és tanácsnak örülni fogok a következő évben is.