Rosario Dawson egy csodálatos ember. Aki így tud mosolyogni egy paparazzóra, miközben éppen bikiniben próbálna kikapcsolódni, csakis az lehet. (PopSugar)

Egy nő (művész a lelkem) elhatározta, hogy egy évig csakis abban a szellemben, és azokat a tanácsokat követve fog élni, amiket Oprah műsorában, honlapján és kiadványaiban lehet látni és olvasni. Egy blogon lehet követni az eseményeket. (Jezebel)

Ehhez kapcsolódik a hír, hogy egy nő, aki totális mélyponton volt, egy évig minden szóba jöhető női magazint megvett, és ennek köszönhetően ma már boldog. Természetesen írt erről egy könyvet is. (Jezebel)

Az előző hírekből következik, hogy megemlítsem azt a honlapot, ahol egy nő boldogsáprojektjét (és meggazdagodását) követhetjük nyomon. A kiindulás az volt, hogy minden nap kipróbál valamit, amiről azt mondják, hogy boldoggá teheti az embereket. Ma már úgy emlékszem, hogy letelt az egy év, de a nő annyira belejött, hogy már kvázi tanácsadóként ír.

A férfiaknál a mélyen kivágott nyakrész, míg a csajoknál a decensebb, kisebb kivágás lesz a menő. (The Cut)
 

Először nagyon örültem, hogy Linda Evangelista újra megjelent a felszínen, de aztán a L'oreal kampánya miatt inkább azt kívánom, bárcsak mégsem jött volna vissza. Nem tudom... vagy őt, vagy az art directort, vagy a L'oreal globál marketingvezetőjét kellene ilyenkor kirúgni. Megmutatom, mire gondolok:

Vannak ennél még rosszabbak is, például a magyar lapokban. Sajnos azonban a rémtettek nemcsak a L'oreal termékek kommunikációjára vonatkoznak, mert Linda a Pradánál is ijesztget. Ennek enyhébb formáját ábrázolja például a következő kampánykép, és egy élő fotózás dokumentációja:

Tök furcsa. Itt aztán látszik, hogy ő ezt így csinálja éjjel-nappal.

Ez a régi kép pedig azt mutatja, hogy régebben azért jobban állt neki ez az arckifejezés.

Egyébként tényleg tutira nemcsak ő a ludas. A kozmetikai vállalatnál szeretik az ufókat:

Ijesztő, mi? Ez egyébként Milla Jovovich. Nemtom. Én mondjuk ezért már perelnék. Bár pár millió dollárért talán ezt tényleg el lehet viselni...

Egyarcúságban egyébként nemcsak Linda vezet. Cindy Crawford szintén súlyos. Egy hommage cikkben öszegyűjtöttek egy köteg címlapképet Cindyvel, és 42 (!) képet számoltam meg, ahol teljesen ugyanazzal az arckifejezéssel "bűvöl".

Álljon itt egy példa, ha már ez egy ilyen poszt:

Mostanában két olyan sztorira bukkantam, ahol a nagy(vállalat) “felhasználja” a kicsi szellemi termékét.

Az egyikben arra találhatunk példákat, amikor képzőművészek alkotásait reklámokban idézik, de sajnos ahogy a reklám- és a művészeti világban is gyakran előfordul, nem mindig lehet egyértelműen eldönteni, hogy plagizálás történt.

Mert míg Christian Marclay esetében egyértelmű, hogy lenyúlta egy 1995-ös videóját az Apple (korábban ugyanis meg akarták venni tőle a jogokat, csak ő nem adta, ezért csináltak egy “saját” verziót), addig egy Spencer Tunick nevű művész már sokkal kevésbé lehet biztos a dolgában. Az ő munkáiban meztelen emberek jelennek meg különböző terekben. Gondolom a nagyítások is jó nagyok. Nade mindegy – itt már elég hihető a reklámügynökség indoklása, miszerint ők az emberi bőrről készítettek szpotot, ehhez pedig úgy érezték, hogy megfelelő eszköz pár tucat pőre ember lefilmezése.

Az Apple reklámja (tökugyanaz, mint a koppintott videó)

Az a hír járja, hogy egyre több ilyen eset van, de leggyakrabban nem történik feljelentés. Pedig néha nagyon kínos a dolog. Például a mindenki által ismert Honda reklám láttán sokan azt hitték, hogy Peter Fischli és David Weiss eladták díjnyertes videójuk koncepcióját. Így szintén nem annyira vicces a történet.

Ez az eredeti.

Ez a Honda.

A másik sztori az Hermést hozza rossz hírbe. Ugyanis az egyik sálja teljesen úgy néz ki, mint egy nakshi kantha nevű bangladesi nép munkája. Elvileg már húsz éve azon dolgoznak az ottaniak, hogy új életet leheljenek a helyi népművészetbe, és világszerte árulják a munkáikat. Erre az Hermés előállt ezzel a designnal, több tízszeres áron.

Hm, hm….

Az első sztorik esetében úgy érzem, hogy a művészeknek néhány esetben egyszerűen “be kell nyelniük” a nyúlást, hiszen valóban lehet szó egyszerű koincidenciákról.

A második sztori… hát nem is tudom. Ha mondjuk a kazah viselet a divat, akkor a kazah nénik nevében kellene protestálnunk, vagy hogy van ez? Persze értem én, hogy kicsit visszatetsző lehet, ha egy nagyvállalat “inspirálódik” kulturális kincseink által, de mióta ugyanaz a célcsoport és a vásárlói réteg a két termék esetében? Miről beszélünk? 
 

Na nem a munkáira gondolok. De mindent tud a pr-ről az már egyszer biztos. Legalábbis semmilyen más magyarázatot nem tudok elképzelni arra, hogy volt képe azt mondani: mentsék fel a nemrég megjelent, a nemi erőszakkal kapcsolatos esetét „feltáró” dokumentumfilm alapján a vádak alól.

????!!!!!

Nem mondom, az emberi érzékelés és a tapasztalatok tárolása, értelmezése nem éppen tökéletesen hasznosítható egy per során, de hogy egy dokumentumfilm mondja meg, mi hogyan történt, hogy mi a valóság…, hogy önmagában bizonyítékként szolgáljon egy ilyen súlyos bűncselekmény kapcsán… Egészen elrugaszkodott ötlet.

Annyira, hogy tényleg csak azt az egyet tudom feltételezni (ha nem akarom komplett őrültnek titulálni a fickót), hogy egy önmagát feláldozó pr-zsenivel állunk szemben. Merthogy ennek lesz visszhangja, az biztos. Az meg jól jön minden filmnek, ami nem érdekel senkit, csak a Sundance-es ál-lepukkant szürke designkabátosokat.

A Guardian már megint érdekes kísérletbe fogott: visszaküldi a kritikusait azok régi iskoláiba, hogy megnézzék, miben változott gyerekkoruk óta a művészetoktatás.

Az első kritikus, Jonathan Jones egy kisvárosi, de elég nagy létszámú iskolában koptatta a padokat. Egy önarckép-rajzolós élményen kívül sok emléke nem volt a művészetoktatásról, és egy tanár nevét sem tudta felidézni.

Amit azonban a látogatása alkalmával látott, az teljesen lenyűgözte. A diákok public art projekteket próbálgatnak az iskola falain belül megvalósítani, kortárs művészekre hivatkoznak inspirációs forrásként, vagy éppen bátran újraértelmeznek klasszikusokat.

A cikk szerzője szerint a kortárs képzőművészetnek az elmúlt tíz évben Angliában tapasztalható egyre népszerűbbé válása abszolút megfoghatóvá vált ebben az iskolában.

Kíváncsi vagyok, hogy a többi kritikus milyen élményekről számol majd be.

Mindenesetre már most nem kicsit irigylem ezeket a diákokat. Nálunk annyi volt a rajz óra, hogy rajzoltunk. De még a különórák is csak erre fókuszáltak. Kortárs képzőművészet? Vagy akár kortárs irodalom? Teljes köd.

És ami a szomorú, hogy nagyon sok tanár, vagy a művészeti szcéna professzionális szereplőinek egy része a mai napig totál tájékozatlan arról, mi van ma itthon mondjuk a képzőművészetben. Arról meg már nem is beszélek, hogy ismernék a külföldi alkotókat. De még a sztárokat sem.

Ez tök véletlen, de ha már itt tartunk, nézzétek meg a Na mi van? program kiállításait. :)

Szerintem nagyon jók, és érdemes megtanulni a neveket. Hm... egy részüket.

A Mail on Sunday elvileg sikeresen kinyomozta, hogy ki Banksy, az egyik legjelentősebb és a legjobb graffiti művész. A feltételezett eredmény valószínűleg sokakat hoz zavarba, ugyanis a jelenlegi állás szerint Banksy valódi neve Robert Gunningham, és egy középosztálybeli családból származik. Ez például azt is jelenti, hogy az iskoláztatása évente több mint kilencezer fontba került.

Így az osztályharcos hevület utólag furcsa színezetet kap, bár szerintem nem igazán változtat a lényegen. Sőt inkább pozitív.

A család és a barátok egyébként teljesen össze-vissza nyilatkoznak, de az kicsit gyanús, hogy Banksy sajtósa sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánta a hírt.

Itt lehet Banksy munkákat nézegetni, bár nem vagyok benne biztos, hogy mindegyiket neki tulajdoníthatjuk.