Nyílt nemrég egy retrospektív kiállítás a MoMában egy számomra egyébként korábban ismeretlen képzőművész, Marina Abramovic munkásságáról. Egy képet mutattak az egyik projektjéről korábban a megnyitó körül, amiről rögtön sejtettem, hogy jó munka lehet:

Itt annyi történik, hogy csendben le lehet ülni a művésznővel szemben egy asztalhoz, aztán továbbmenni.

Ez akkora hatással van sokakra, hogy elsírják magukat, amin nem is lepődök meg, de azért érdekes. 

Egyébként egy hosszabb beszámolót is olvashattok a kiállításról, illetve elsősorban a látogatók civilizálatlan viselkedéséről.

Mindennek ellenére nagyon szeretnék New Yorkba menni.

Kieg: Közben rájöttem, hogy már ismertem a művésznőt, a Műcsarnokban is szerepelt egy nagyobb kiállításon.

Találtam még jó forrásokat, itt például a kiállítást látogató celebeket tudjátok megnézni, és végül de egyáltalán nem utolsósorban itt Tumblr-blog, ahol ezeket a síró embereket gyűjtik: Marina Abramovic Made Me Cry a címe.

Végre megjelent az új Room, amit természetesen újra egy partival ünnepelt meg a város. Ez sajnos annyira jól sikerült, hogy nem tudtam értékelhető videót vágni az ott készült anyagból, úgyhogy most csak a lapot mutatom meg. Nem hiszem, hogy nagyon tiltakozni fogtok, ha meglátjátok, milyen lett.

Ez a lapszám ugyanis nagyon üdítő, a cikkek és a divatanyagok egyaránt. A legjobb természetesen a Rubik Ernővel készült interjú, amit többször is el fogok olvasni, és tényleg mindenkinek ajánlom, mert nemcsak elképesztően érdekes és filozofikus, hanem nagyon bölcs is, ráadásul könnyed módon.

A másik kedvenc anyagom a Carven tervezőjével, Guillaume Henry-val készült interjú, aminek nagyon jót tesz, hogy az újságíró jól ismeri őt. Ezáltal sokat megtudhatunk a gondolkodásmódjáról, ami nagyon szimpatikus nekem, mert például szereti a hétköznapi, emberi dolgokat, és nagyon nagy lelkesedéssel beszél róluk. Tetszik az a koncepció is, amivel elkezdte a munkát a Carvennél - a cég újraindítására tervezett első kollekcióban például olyan lányt formázott meg, aki nincs tudatában a szépségének. Sehol nincs tehát a halálosan unalmas és sablonos, ráadásul életidegen "erős, öntudatos nőknek tervezek" szöveg. Szuper!

Rita Ackermann két anyaggal is szerepel a magazinban: az egyik egy művészeti projekt Emil Kotlyarenkóval, a másik pedig egy interjú egy fiatal, klassz művészcsajjal, Aurel Schmidttel. Még nagyon sok anyagot lehetne sorolni, például Imola, azaz Betonpandánk interjúját az amerikai Vogue újságírójával, Hamish Bowles-szal és egy másikat Damir Doma divattervezővel, vagy éppen Szörényi Beatrix (egyébként nagyon jó képzőművész) anyagát az osztrák művészcsoporttal, a gelitinnel.

Izgalmas és érdekes, nagyon szeretem ezt az új formátumot is. Kicsit talán sok lett az interjú a többi anyaghoz képest, bár a lapszám központi gondolatához, a kapcsolatokhoz, viszonyokhoz (Relations) ez teljesen passzol. Meg egyébként is, az Interview magazin az egyik kedvenc lapom, szóval ha a Room csapata mától csak interjúkat csinálna, én azzal is boldog lennék. (Utólag a főszerkesztő úrral is megvitattuk a kérdést, és jelezte, hogy a következő számban több lesz a más jellegű írás, és egyáltalán - a szöveges tartalom) Mindenesetre akárhogy is nézzük, ahogyan tavaly, ez a mostani is egy erős tavasz-nyári szám lett, a téli társának egyenrangú párja. Bírom.

A birkadisznó nincs egyedül. Míg angol testvéreinket egy rejtélyes, göndörszőrű malac, a mi mangalicánk képe izgatta hetekig, addig a lengyeleknél az a legenda járta a kilencvenes években, hogy a csernobili katasztrófa eredményeképpen létrejött egy rókanyúl, a Królis. Ez a fenevad autókerekeket lyukasztott ki és motorokat rongált, így megbosszulva az ember terjeszkedését a természet kárára. A rókanyúl nagyon népszerű városi legenda, a mai napig tartja magát még a fiatalok körében is.

A sztorira egy 2008-ban megjelent lengyel könyvben találtam rá, ami Winkler Róbert Nagyvárosi természetbúvárjának testvére, a Warsaw wild life. Kicsit eltér a Winkler-könyv logikájától, mert nagyon erős benne a kultúrantropológiai jelleg, szóval gyakran foglalkozik azzal, hogy az egyes, a városban megjelenő állatokhoz hogyan viszonyulnak a lakók.

Az egész egy blogból nőtt ki, de sajnos ebből nem sok látszik, mert alig hagytak rajta posztot.

A könyv nagyon jó és izgalmas olvasmány, így ha valakivel szembe jön, mindenképp vegye meg. Azt nem tudnám megmondani, hol lehet erre esély, mert mi is kaptuk, de érdemes nyitva tartani a szemeteket.

Ugyan a Tumblr-en is van ilyen felület, mégis regisztráltam egy helyre, ami kifejezetten azért van, hogy kérdezzetek tőlem, amit csak szeretnétek. Aztán vagy válaszolok, vagy nem. Felteszem most ide, de az oldaldobozok között is megtaláljátok.

Meglátjuk, mi sül ki ebből. Hajrá!

A csajozás nehéz meló, főleg ha egy csávó nem rendelkezik a legjobb adottságokkal. Ilyenkor több módszer lehetséges: meg lehet próbálni nagyon okosnak, szellemesnek és humorosnak lenni, vagy éppen nagyon sok pénzt keresni. A legtutibb viszont egyértelműen a zenekar alapítása - ezzel a legcsúnyább fiúk is szép gyümölcsöket tudnak learatni.

Nade mi van, ha egyik sem jön össze, meg egyáltalán - az ilyesmi azért mégiscsak energiabefektetést kíván. Az internetnek köszönhetően azonban a lusták is megoldásra találhatnak - csak le kell fotózniuk magukat egy macska kíséretében. Instant cukiságfaktor, amiben ha nincs is annyi kraft, mint a zenekarozásban vagy mondjuk a jó humorban, az első lépés megtételére mindenképp elegendő.

A csajozási bázis egy Tumblr-blog, a Cute Boys with Cats, ami ahogy a neve is mutatja, csak olyan képeket posztol, ahol cuki srácok a macskájukkal pózolnak. Van itt mindenféle képtípus, így például olyanok, ahol a fiúk magukat fényképezik vagy megkérik valamelyik haverjukat erre, de a barátnők, feleségek is nagyon szorgalmasak (sajnos). Ez utóbbiaknál nagyon erős a dicsekedésfaktor, de már alakul a dolog, és kezdenek újra a saját magukat fotózó pasasok előtérbe kerülni. Néhány példa az itt fellelhető pasikra:

Hát nem őrülten cukik?

Srácok, most már tényleg nem lehet akadálya a nőzésnek, csak kérjétek meg a blog szerkesztőjét, hogy tegyen oda egy e-mail címet is. :)

Sokszor és sokat sírunk, hogy nincsenek normális női magazinok (egy-két kivétellel). Most viszont a világ legjobb magazinjának, ironikus módon a Fantastic Mannek a készítői döntöttek úgy, hogy megcsinálják a lap női testvérét, the Gentlewoman néven.

Ez sokmindenben olyan, mint a Fantastic Man: minőségében, könnyed, elegáns humorában, finomságában és intelligenciájában. Viszont nem annyira ironikus, ami azért jót tesz neki, mert ami nagyon vicces a Fantastic Manben, sértő lenne a Gentlewomanben. Nem tudom máshogy megfogalmazni, kicsit lenézően hatna.

Hogy mi annyira nagy szám ebben a lapban? Egyrészt a kivitelezése, tartalmában pedig az, hogy nem egy kacatkatalógus, és azt feltételezi a nőkről, hogy a férfiakon és a megjelenésükön túl más is érdekli őket, ezenkívül mer banális témákhoz is nyúlni.

Ebben a számban három szekció van, az első címe a Modern. Ez szerintem már önmagában vicces, hiszen teljesen retró valamire ezt mondani. Olyan témákat vesznek itt sorra, mint a modern szervezés, közlekedés, illemszabályok, háztartás, intimitás, étkezés, levelezés. Itt olyan nőket kérdeznek meg, akik egyébként nagyon jók a szakmájukban, mondjuk designerek, de emellett van valamilyen mániájuk vagy szokásuk: az egyik designer bringával közlekedik, egy képzőművész soha nem beszél csúnyán, egy kritikus pedig állandóan leveleket írogat.

A második szekcióban hosszabb, nagyon szép fotósorozatokkal párosított interjúkat olvashatunk olyan nőkről, akik elértek már valamit az életükben: Phoebe Philo divattervező, egy spanyol borász, Sara Perez vagy a magyar származású, eredetileg Fodor Judit névre hallgató DJ, Princess Julia.

A divatszekcióban is van pár jó sorozat, például Mihalik Enikő emelget súlyokat decens sportruházatban, vagy éppen egy úriember mutogat nekünk ékszereket. Ezeken kívül még van egy-két jó tartalmi blokk, például az összes meginterjúvolt szereplőt, és még azokon felül sok nőt, összesen 39-et kérdeztek meg arról, hogy legszívesebben mit adnak ajándékba szeretteiknek. Ebből megtudhattuk, hogy Gillian Wearing képzőművész pulcsit vesz a Marks and Spencerből, Michelle Pfeiffer és Natalia Vodianova ékszert, az említett Enci pedig csokit vagy pénztárcát.

Elég gyorsan elolvastam, ami ritka, mert nehezen veszem rá magam, hogy ne internetezzek, de ezért megéri. Kár, hogy fél év múlva jön csak a következő szám. Addig is nézegessétek ezt a videót, vagy olvassátok el a magazint az elejétől a végéig.

Vasárnap, hideg eső és szél, Deák tér. A hajam persze nem tart, és az éhségem is legyűrt, úgyhogy nagyon gyorsan találni kell valamit. Szerencsére jó irányba sikerült elindulni, mert kábé rögtön beleütközünk egy utcai kajáldába, ami előtt egyébként rengeteg külföldi áll.

Nehéz nem észrevenni, mi a fő attrakció, mert szinte mindnekinél ugyanaz van: a kumpir. Ez héjában sült krumpli, telerakva gyorskajáldás zöldségekkel. A krumplit magát egyébként nagyon alaposan összedolgozzák vajjal és reszelt sajttal, amitől nagyon lágy, ezáltal gyorskajáldás kanállal is simán meg lehet enni.

Azoknak pedig, akik kerülik a kenyeret és a lisztet, a legtutibb. Megmutatom, hogy néz ki:

Őrület!

(A kép nem a Deák téren készült, de érzékletes illusztrációja a valóságnak)

Ha vagytok olyan szerencsések, hogy a csütörtök számotokra bulinap, vagy éppen tudtok lazítani egy kicsit, szerintem ejtsétek útba a Gödört, mert nagy parti lesz. Ráadásul a részvételetekkel támogatjátok a Fiatal Képzőművészek Stúdióját is.

Lesz itt minden:

19h - SHAKAMIVA KISHAWA
20h - RUTKAI BORI ÉS A BETONKA
21h - STÚDIÓ TOMBOLA
22h - POP IVAN
23h - ESPRIT D'ESCALIER (KUPCSIK ADRIÁN ÉS PETRÁNYI ZSOLT)
24h - BARCSAY JENŐ EMLÉKZENEKAR
UTÁNA DJ-K HAJNALIG (DJ CSISZÉR ZSUZSI, DJ SIEGMUND ÁKOS)
VISUAL : KIÉGŐ IZZÓK

Belépő: 1500 Ft // A jegyek elővételben 1200 forintért megvásárolhatók a Stúdió Galériában (1077. Bp. Rottenbiller u. 35.))

A Barcsay Jenő emlékzenekar külön poén szerintem. :)

Nekem egyébként ők a kedvenceim a kulturális non-profit szervezetek közül, mert - és pr-esek, itt most egy számotokra hasznos dolgot mondok el - egy abszolút tuti jolly joker. Ugyanis mindenki a tagja, aki valaha számított, számít vagy számítani fog. Ez a szervezet tömöríti a jó képzőművészeket (évente van hozzájuk tagfelvétel), és tavaly volt fennállásának az ötvenedik évfordulója. Tehát ha valaki nagyon jó fej akar lenni, és egy olyan kezdeményezést akarna támogatni, ami releváns, itt van a legjobb helyen. A legtöbb esetben olcsóbban jut hozzá a szponzor a legtutibb nevekhez, és lelkes segítséghez, mint ha keres egy nagy, ráadásul állami pénzekkel amúgy is teletömött intézményt. Egy újabb hely a logótemetőben.

Nna. Az egyesület nincs jó helyzetben, mert a válság nem kímélte, ugyanis mindenki a könnyebbnek tűnő utat és a bevált dolgokat választja, általános a durva spórolás. Ráadásul ahogy már egyszer-kétszer írtam itt, a non-profit szervezetek nem tudnak működési költségre pályázni, illetve csak nagyon ritkán. Mindenféle hülye könyvre, ezmegazra folynak el a százezrek, de a fűtés az persze csak úgy jön a semmiből.

Hát sajnos nem, úgyhogy kéne egy kis pénz. Gyertek el, segítsetek, úgy, hogy közben ráadásul még jól is érzitek magatokat.

Még mindig nem vagyok róla meggyőződve, hogy az emberek úgy fognak Twitterezni és Facebookozni tévénézés közben, ahogyan azt az IPTV-ben nyomulók ma elképzelik, ennek ellenére elgondolkoztam azon, mi történne a hüvelykujjunkkal egy érdekesebb Twitterparti után. Nem tűnik túl üdvözítőnek a dolog.

Láttam ugyanis egy demót, amiben a tévéző és egyben a barátaival élőben recepteket és üzeneteket cserélgető alany egy a normál méretű távirányítónál ugyan nagyobb, de lényegében ugyanolyan logikával felépített cuccal próbálkozott.

Mit ne mondjak, nem volt túl meggyőző. El tudom képzelni azt a tempót, amivel beviszel egy üzenetet, még ha az mondjuk 140 karakterből is áll.

Arról most nem is beszélünk, hogy a hagyományos tévénézéshez kell egy bizonyos távolság ahhoz, hogy ne tegye tönkre a szemed, míg a közösségi örömködéshez és olvasáshoz igencsak fel kell nagyítani a tartalmakat, hogy a dolog élvezhető legyen - nem mindenki sasszem, ugye. Ezt hogyan tudják a jelenlegi felállásban megoldani?

Visszatérve a távirányítóhoz: én ezt úgy tudom elképzelni, hogy az egész egy touch screenen történik, ahol válthatsz a funkciók között, de persze hibrid lehetőség is van. Tehát van tévénézős gombkiosztás, és van social networkinges és akár kevert nézet. Sőt, a touchscreenen is el tudod olvasni az üzeneteket, plusz be tudod állítani, hogy csak azon látsszanak. Hogy mondjuk a férjedet ne zavarja Baló György követésében, hogy a szerinte idióta barátnőd hogyan süti a lasagnát.

Persze ez irtó költséges, de az ilyen tablet-típusú eszközök terjedésével már nem is annyira távoli jövő. Addig viszont LOL! kategória, amit ezekkel a távirányítókkal próbálnak eladni nekünk.

Ahogyan már olvashattatok róla, a francia Elle főoldalra és egy 12 oldalas divatanyagba tett egy gyönyörű, ámde elég nagy méretű lányt. Van, aki szerint ez csodálatos és a piszkafa-lányok érájának végét jelentő időszak kezdetét jelzi, én viszont úgy gondolom, hogy ez bár üdvös, még mindig arról van szó, hogy a divatszerkesztők gyávák a hétköznapi, átlagos nőkhöz közelebb álló típust megmutatni.

Az itt látható, normál ügymenet szerint szétphotoshopozott kép tényleg gyönyörű, de nem azt mutatja meg, hogyan néz ki ez a fürdőruha egy átlagnőn.

Ugyanolyan rendkívüli a szituáció, mint amikor csontsovány, szinte már csak ívekből összeálló lányokon láthatjuk és közben el sem képzelhetjük, rajtunk hogyan mutatna.

Nem vagyunk közelebb a megoldáshoz, csak egy újabb (bár valóban szokatlan) absztrakciót kaptunk szinte már CSR-nek eladva.

Szóval bocs, de nem ájulok el tőle.

Nem aktuális most különösebben, de azért zavar, hogy ha egy nő feszült és ideges, vagy akár csak erőteljesebben képviseli a véleményét vagy érdekeit, akkor az egy hisztigép. Ha viszont egy férfi tesz ezt, akkor szimplán határozott.

Itthon és külföldön is sok cikk foglalkozik szegény Sandra Bullock-kal és az idióta, megcsalós férjével, akiről sorra jelennek meg olyan képek és információk, melyek arra engednek következtetni, hogy bizony újnáci.

Eddig többnyire vele foglalkozott a sajtó, viszont kevesen tették fel a kérdést: vajon mit jelent az, hogy Sandra Bullock egy újnácival élt? Ő is újnáci vagy csak egy végtelen türelmű, szerelmes nő? Esetleg nem is tudott férje ideológiai perverziójáról, ahogyan a sok-sok megcsalásról sem?

Szerintem a legutóbb említett lehetőség a legvalószínűtlenebb, a második még talán hihető, de én arra tippelnék, hogy ha nem is mély egyetértésben volt férjével a nácizmussal kapcsolatban, mégiscsak elfogadhatónak tartotta.

Lehet persze, hogy ilyen közegben nőtt fel és a nácibeszéd olyan számára, mint az évtizedek óta sárguló tapéta, amit már észre sem veszünk.

Szerintetek? Szavazzatok!

Az előző héten nyílt az Art Fanatics című, több műgyűjtő kollekciójának egy-egy részét bemutató kiállítás a Műcsarnokban, és annak ellenére, hogy nem volt nálam a kamerám és nem tudtam videót készíteni róla, röviden beszámolok az élményről.

A közönség nagyban különbözött a megszokottól, legalábbis jelentős mértékben megnőtt az átlagéletkor, és asszem az ESOMAR státusz is inkább az A, mint a B vagy C felé tendált.

Valamilyen mélyen gyökeredző osztálydüh vagy munkásöntudat miatt először nagyon furcsán éreztem magam ennyi módos ember láttán, de viszonylag hamar visszanyertem a józan eszemet. Hiszen azt azért nem nehéz belátni, hogy ha ezek az emberek ilyen-olyan motivációkat követve nem vennének munkákat a képzőművészektől, sokkal rosszabb helyzetben lenne az egész szcéna.

Az is érthető, hogy rendeznek nekik néha ilyen eseményeket, ahol büszkén megmutathatják, mit sikerült beszerezniük és hogy milyen klassz ízlésük is van. Egy ilyen megnyitó estélyén jónak, hasznosnak és menőnek érezhetik magukat, találkozhatnak hozzájuk hasonlóan jó, hasznos és menő emberekkel - ez teljesen rendben van.

Ráadásul némelyik gyűjtő tényleg nagyon jó anyagokat vett meg, például a Kozma-KArtonban úgy emlékszem, csak kortárs fotók voltak, de néhány olyan alkotást is láttam, amit máshogyan nem lett volna alkalmam. Például egy Bukta Imre képet, amit biztosan megpróbálnék elcsaklizni a jelenlegi tulajdonosától, ha én is módos milliárdos lennék.

Igazi nyárra készülős, lightos kiállítás ez, de ha kell valami délutáni program, érdemes megnézni.

Kieg: a megnyitó szövegében egyébként nagyon gyújtó hangú támadást intéztek a Szépművészeti igazgatója ellen, úgy látszik, nagy harc dúl a két intézmény között.

Nem tudom, hogy van-e már ilyen eszköz, mindenesetre én nagyon szeretném, ha meg lehetne oldani, hogy a TV-t úgy is lehessen nézni, hogy leadja a normál hangot, de közben lehet fülhallgatóval is nézni.

Tehát párhuzamosan adja le a hangot, nem pedig az van, hogy vagy bedugom a fülhallgatót és akkor senki más nem tudja élvezni az adást, vagy kihúzom és akkor én nem, mert mondjuk nem feliratozzák a műsort és rossz minőségben megy a hang.

Azt gondoltam, hogy a digitális televíziózással ez majd szépen megváltozik, mert az összes csatorna feliratozva lesz, de ez azért egy elég nagy hazugság - egyelőre nem létező opció. Szóval a mai napig az van, hogy vadászok a feliratokra, egyre gyakrabban hiába. Ugyanis a TV2 is leállt ezzel.

Esetleg valaki tud megoldást erre a fülhallgatós problémára?

Imádom a brit akcentust, de az amerikaiban is van olyan, aminél szebbet nem nagyon tudnék mondani (pl. a new york-i). Azt is szeretem, ahogy a franciák próbálkoznak az angollal. Ezzel sokan így vannak, úgyhogy csak idő kérdése volt egy olyan társkereső site, az I love your accent elindítása, ahol a különböző nemzetiségekhez tartozó userek kereshetnek maguknak párt az általuk preferált akcentusnak és persze sztereotípiáknak megfelelően.

Szerintem nagyon jó az ötlet, aranyosan kezdetleges a kivitelezés, és ha valaki nagyon magányos és nagyon el szeretne húzni az országából, ezt neki találták ki.

Most már teljesen biztosan tavasz van, ami önmagában elég most egy ideig ahhoz, hogy legyen életkedvünk, ennek ellenére mutatok nektek egy videót, amit egy hétfői napon mindenképp érdemes megnézni. Elsősorban ebédidőre ajánlom.

Elképesztő, nem? Egy Salazar nevű, vancouveri filmes kollektíva készítette, akik viszonylag lazán kapcsolódnak egymáshoz, de megbízásra is dolgoznak.

Skateboardos videóm nekem is van, persze nem is lenne szabad egy lapon említeni. Viszont egyedül csináltam. :D

Valamelyik nap az jutott eszembe, hogy milyen romantikus lehet már egy olyan ismerkedés, ahol mondjuk a villamoson odaül a lánnyal szemben a fiú, és azzal kezdi, hogy "Áááá, szia! Figyu, nem tudod, mi van az Erikával?" és akkor a lány veszi a lapot, és úgy tesznek, mintha nagyon régen ismernék egymást, csak épp régen találkoztak.

Aztán, basszus! Eszembe jutott, hogy ilyen már velem is történt, és az illető tök nagy seggfej volt, és nem is lett belőle jó, sőt annak nevezhető kapcsolat.

Így hát hadd ragadjam meg az alkalmat arra, hogy elmondjam a szerelem titkát: az egész egy mázli. Ha nem jó helyen, nem jó időben találkoztok, akkor akár két isten is egymásnak teremthetett titeket, nem fog működni.

Csók!

Két kezdeti kis bénaság jutott eszembe az álláskereséssel kapcsolatban: az egyik, hogy amikor először kerestem munkát egyetemista koromban, nem küldtem el rögtön a CV-met az első levéllel, hanem írtam egy levelet arról, hogy érdekel az állás és ha nekik is oké, mihamarabb elküldöm a CV-met is. A Havaria Press azon kevesek között volt, akik visszaírtak: hát akkor küldje el "mihamarabb" az önéletrajzát. :DDDDDDDD

Később, amikor gyakornoki helyet kerestem, egyes levelekben használtam a "ha látnak bennem fantáziát" fordulatot. Mondanom sem kell, hogy egy olyan helyre vettek fel, ahol ez nem volt benne a levélben.

Ti milyen ordas nagy butaságot követtetek el munkakeresés közben?

Nemrég eszembe jutott, hogy életem első marketingleckéjét a McDonald's egyik vidéki egységének üzletvezetőjétől kaptam.

Történt ugyanis, hogy a középiskolai osztályommal külföldi kirándulásra készültünk, az egészet szervező tanár pedig gondolta, most nagyon korszerű lesz. Ránk bízta, hogy szerezzünk szponzort az útra. A mi párosunk a McDonald's-ot kapta. Lelkiismeretesen elmentünk, kihívtuk az üzletvezetőt és tálaltuk a témát: adjon nekünk pénzt a meki, és mi mondjuk kitesszük valahova a buszunkra a hirdetésüket.

Ez már első pillantásra is iszonyatosan béna, és természetesen másodikra is.

A válasz ennek megfelelően azonnal megérkezett: nekik semmilyen hasznot nem hoz, ha a helyi meki hirdetését megfuttatják külföldön. Ezt nem volt nehéz belátni, úgyhogy rögtön megköszöntük a figyelmet és gyorsan távoztunk.

Szponzori pénz nem lett végül a kirándulásra. :)

Nem tudom, ismeritek-e a Noba.hu-t, még korábban indult, és mikrokölcsönökre szakosodott. Most a civilekre erőteljesebben fognak fókuszálni, és ebben kérik a segítséget.

A részletesebb posztot a Bloggerunióra írtam. Adjátok tovább!

Ez végül is senkit nem lephet meg, hiszen a kínai internethasználók száma elképesztő iramban nő, és egy ekkora ország könnyedén kitermel többmilliós olvasottsági adatokat. Éppen ezért a világ legolvasottabb blogjának 300 milliós látogatottsága (amit nem pontosított a New York Times, de valószínűleg az eddigi összes látogató számát jelenti) érthetőnek tűnik.

A blogot egy 28 éves sikeres könyvszerző és autóversenyző, Han Han írja 2006 óta. Népszerűségének oka lehet, hogy szókimondó, emellett okos, ezenkívül sokakat érdeklő problémákról ír. Erőteljesen támadja a kormányt és a tisztviselőket, látszólag kertelés nélkül.

A vele kapcsolatban nyilatkozók azonban úgy látják, hogy azért teheti meg mindezt úgy, hogy csak néhány posztját “harmonizálják”, azaz cenzúrázzák, mert egyrészt a celebstátusza megvédi, másrészt pedig a legfontosabb politikai témákat kerüli. Nem nevez néven senkit, és nem megy el a problémák gyökeréig, azaz az egypárti diktatúra témájáig.

További előnyös tényező, hogy anyagilag független. 14 sikeres könyve volt, menő autóversenyző, így nem kell attól tartania, mint a legtöbb bloggernek, hogy mi történik vele, ha elveszti az állását. Persze azért őt is eléri a kormány keze: az egyik tervezett magazinját nem engedik kiadni, mert egy cikkben felsorolják a feketelistás színészeket.

Mostanában amár komolyabb társadalmi problémák érdeklik: a kortárs kultúra siralmas állapota, a növekvő nacionalizmus, és a hihetetlenül magas ingatlanárak.

Szerinte az utóbbit a helyi hivatalnokok generálják, hiszen annak adják el a telkeket, akik a legtöbbet kínálják érte, így felpumpálhatják a gazdasági növekedés számait. Mindennek az eredménye, hogy a fiatal feltörekvő középosztály halálra dolgozza magát, hogy ki tudja fizetni a lakást, közben folyamatos létbizonytalanságban él. Így aztán senkinek nincs már késztetése és energiája a közügyekkel foglalkozni – legalábbis így látja Han Han.
 

Az ellenségek arra jók, hogy az általános szorongást becsatornázzuk rájuk. Az igazi megoldás viszont az lenne, ha valami hasznos tevékenységet végeznénk, kapcsolatba kerülnénk a realitással. Ilyen lehet bármi, amiben kis lépésenként megtapasztalhatjuk, hogy tudjuk irányítani a dolgokat (sport, főzés, művészet) (Miller-McCune)

Annie Leibovitz végül megtarthatja a képeihez fűződő jogait, és egy pénzügyi tanácsadó cég anyagi és tanácsadói segítségével adogadthatja el őket, illetve alkothat újakat. (Financial Times)

Egy kiadónak vissza kellett hívnia egy hiroshimás könyvet, mert kiderült, hogy tele van kitalált részletekkel. Amikor kicsit utánanéztek a szerzőnek, kiderült, hogy munkásságának a nagy része is kamu. Ha érdekelnek titeket a pofátlan imposztorok, érdemes elolvasni. Az eredeti kérdésfeltevés egyébként az, hogy mennyiben felelős a kiadó a szerzők által írottak helyességéért. A következtetés az, hogy a kiderült blamázsok nagy része elkerülhető lett volna, ha többet kérdezősködik és kutat a szerkesztő, másrészt pedig a valóság és a fikció között nem éles a határvonal. (The New York Times)

A West Midlands régióban egy olyan színházi sorozatot indítottak, ami valódi konyhákban játszódik és egy indiai család életéről szóló darabot mutat be. Nem teljesen real-time ráadásul, hanem előre-hátra ugranak az időben. (The Guardian)

Egy felmérés szerint az Egyesült Királyság legmuzikálisabb városa: Bristol. Portishead-rajongók, szevasztok! (BBC)

Néhány lényeges részlet nincs benne, de itt találhatsz egy gyűjtést arról, milyen jogaid vannak, ha nincs nálad a bérleted, az ellenőr viszont lefülelt. Ami fontos: nem kell átadnod az irataidat, nem érinthet meg az ellenőr (ezt nem így írják le, de egy régebbi Mancs cikkből emlékszem rá), nem tarthat a helyszínen, szóval simán mehetsz tovább, amerre látsz. (Femina!)

Biztosan látták már, de a Saatchisoknak ajánlom figyelmébe, hogy a legújabb kampányuk egyik eleme megjárta a Jezebelt. Egyébként sajnálom, hogy a fogamzásgátló nem került be a női innovációk közé, az még buzzt is teremtett volna. (Jezebel)

Egy kis dili a végére: négy másodperces videó egy nőről, aki húsz év után visszamegy dolgozni.

(via The Presurfer)

egy hét szabit. Majd jövök, addig is mindenkit puszilok és ölelek!

Plusz nézegessétek a videót, amit a Műcsarnokban tartott Balázs Béla Stúdió kiállításon csináltam.

Nem én vagyok a legviccesebb munkatárs, ez gondolom senkit nem lep meg. Mégis, gyakran ellenállhatatlan kényszert érzek egy pár perces diszkópartira fényekkel, meg nagy hangerővel.

Csodálatos lenne napi öt-tíz perc, azaz egy vagy két szám erejéig teljesen hülyének lenni és vigyorogni. Főleg azoknak lenne jó ez, akik nem dohányoznak, és lényegében végigülik a napi 8-10 órát.

Tudnak valami a reklámügynökségek, mert náluk megvan az elvonulós/csocsós/tombolós szobáknak a hagyománya. Jó lenne más kommunikációs szakmákban is bevezetni ezt, szerintem kedvezően hatna a termelékenységre.

Amire elsőként és a legtöbbször táncolnék:

Magam sem hiszem el, hogy ott voltam a Use Unused tavasz-nyári kollekciójának bemutatóján, de az elkészült anyagok bizonyítják, hogy tényleg megtörtént. A Divatcsarnokban rendezték meg az eseményt, ami helyszínként szerintem nagyon bevált, igaz a modellek dolgát biztosan megnehezítette, hogy a kifutó sokkal hosszabb volt, mint a megszokott.

Mivel videóztam, igazából csak utólag tudtam megfigyelni a ruhákat, és mivel már annyit sem tudok a divatról, mint régen, csak azt tudom elmondani, hogy mint Trillian von Fürstenberg, a potenciális vásárló, mit gondolok a kollekcióról.

Ha végre megkapnám az engem illető milliárdos örökséget, akkor a ruhák döntő részén elgondolkoznék: könnyed, hétköznapokon is hordható, épp csak annyira feltűnő darabok, hogy még jólessen bennük végigmenni az utcán, de büszkén lehessen feszíteni - az értő szem úgyis rögtön kiszúrja, hogy itt valami fontos történik. A partycuccok nagyon dögösek, a piros kabáton meglepetésemre komolyan elmerengtem, pedig igazán érvényesülnek rajta a nyolcvanas évek stílusjegyei, ami egyébként a vezérelve volt a kollekciónak.

Ez az, ami igazán jó ebben az anyagban: hogy azt tartotta meg ebből az időszakból, ami jó és még ma is működik, úgy alakította át az akkor tomboló elemeket, hogy azokat minden további nélkül fel lehessen venni és gond nélkül passzoljon egy kicsit menőbb csaj ruhatárába. Szerintem imádni fogják azok, akik megengedhetik maguknak a designercuccokat. Lehet, hogy én is elkezdek egy kicsit gyűjteni, van egy-két komoly kiszemeltem.

És most jöjjön a két videó, amit az ott készült felvételekből vágtam. Hogy hogyan sikerült beülnöm a front row-ba? Úgy, hogy elég sokáig ott toporogtam a bejáratnál, hogy levideózzak néhány fontos embert, de nem igazán jöttek. Mondta is a fotós, akivel lent álltunk, hogy inkább menjek megnézni, hogy megvan-e még az objektívje és vigyázzak rá. Mit is tehettem volna mást? :)) Így tudtam ilyen klassz helyről videózni, bár inkább fotózásra volt alkalmas, mert rövid volt az a szakasz.

Az első videó a saját agymenésem, vegyük rendezői változatnak.

A második videó általánosabb felhasználásra készült, az afterpartyról is vannak benne részletek.

Remélem, legalább feleannyira tetszenek nektek, mint amennyit dolgoztam rajtuk.

Kieg: itt néhány partyfotót tudtok megnézni.