Teljesen megértem a briteket, amiért állandóan az időjárásról beszélnek. Ez a tuti befutó liftes téma, ráadásul valóban nagyban meghatározza az ember közérzetét. Mi magyarok sem maradunk le nagyon, kihagyhatatlan egy-egy társalgásból, hogy most éppen miért nem jó: borzalmas hideg van/fúj ez a rohadt szél/beborult az ég, vagyis mikor süt már a Nap. Vagy ellenkezőleg: rohadt meleg van/meg kell fulladni – bárcsak enyhülne már.

Olyan nincs, hogy egyszer valaki azt mondja (rajtam kívül), hogy szuper az idő. Képtelenség.

Az időjárásjelentések pontosan ezt a helyzetet tükrözik: péntekre hűvösebbre váltott az időjárás, esett kicsit, fújt is kicsit, hát mi volt a tegnapi hétvégi előrejelzés címe az Indexen? Igazi strandidő lesz vasárnap.

Bezzeg ha pénteken is a korábbi napokhoz hasonlóan meleg lett volna, ezt olvashattuk volna: “Hétvégén sem enyhül a hőség” vagy “Továbbra is kánikula várható”

Azt tudom tanácsolni a nyavalygóknak, amit egy kortárs költőcsávó mondott egy másik kortárs költőcsávónak, amikor az télen a hidegre panaszkodott: Vedd tudomásul, bazmeg.
 

Az Ellátó az utóbbi időben a kedvenc helyem volt, mint régen a Castro vagy a Ráckert. Ezért aztán örültem, hogy nyári helyet is nyitnak, és viszonylag hamar el is mentem megnézni. De a kajapultnál eléggé kiábrándultam - félbevágott baguett hússal igen sok pénzért és a többit, ami egyszerű csalamádé vagy uborka, vedd meg hozzá pluszban? Nanemáár.

Itt igazából véget is ért a sztori. Utána már nem szórakoztam nagyokat Korda Gyurin és a többi retro lemezborítón a mellékhelyiségeknél a falon, és egyáltalán: nem igazán találtam semmit a helyben, amit hangulatosként tudnék megjelölni.

A kiszolgálás egyébként elég kedves, bár nem a leggyorsabb. Lehet, hogy elmegyek még, de nem tudom, hogy jobban fog-e tetszeni, mert kicsit nehezen viselem már, amikor egy egyszerű embertömeg-növelő vagyok, aki perkál. Hogy mit kapok cserébe, az meg már mindegy.

Én szeretek vendég lenni. Szeretem, ha nem azért fizetem ki a mostmár egyes helyeken hatszáz forintot egy sörért, hogy aztán minősíthetetlen körülmények között szabaduljak meg tőle, és szeretem, ha rendes ételt kapok azért a kva sok pénzért, amiért nap mint nap én is megdolgozom.

Kicsit úgy érzem, hogy ezek a kocsmáros srácok elvetették a sulykot. Ez egyébként nemcsak a Kertemnek szól. Ezért nem tetszik a Szimplakert, vagy a Corvintető sem.

 

Mindig is zavartak a kacatok, vagy egyáltalán a sok, és gyakran felesleges tárgy magam körül. De fogyasztani is szeretek, úgyhogy akármennyire is sóher vagyok, időről időre felgyülemlik a cucc.

Na és amikor ez a cuccfelgyülemlés megtörténik, akkor elkezdem igazán rosszul érezni magam, már csak a szolid ökofighterségem miatt is. Ez egyébként abban áll, hogy kerülöm a felesleges, túlzó dolgokat, szelektíven szemetelek, meg bkv-zom. Szóval nem kóros.

Visszatérve: a helyzet kezelést igényel. Ezért úgy döntöttem, hogy egy hónapig keményen, következetesen fogom használni azt, ami megadatott, vagy éppen megvásároltam. Amit pedig láthatóan nem használok és előreláthatólag nem is nagyon fogok, azt elajándékozom vagy elcserélem, vagy ha használhatatlan és kidobható, hát környörtelenül kidobom.

Azt remélem, hogy ezzel kicsit tudatosabban fogok shoppingolni, kevesebb tárgy vesz majd körül, kevesebb pénzt fogok költeni, és nem utolsósorban, régi-új ruhadarabjaimat fogom felfedezni. Kicsit fura lesz folyton rúzsos szájjal járkálni, de kész vagyok áldozatot is hozni.

Minden csatlakozót örömmel üdvözlök!

Egy brit pasas egy kvázi dokumentumfilmet készített "Szexuális tévedéseim teljes története" címmel, melyben megpróbálja kideríteni, hogy miért ejtették a volt csajai. Mindegyiket felkeresi, nagy részük elmondja a véleményét, ami általában nem túl hízelgő. Persze tele van iróniával, kicsit túljátssza a lúzerséget, meg olyan "fesztiválfilm" de nagyon jónak ígérkezik. Kár, hogy itthon nem fogják vetíteni.

 

 Abból, amit eddig láttam az egyik legviccesebb rész, amikor az egyik volt csaja nem hajlandó az arcát és még a hangját sem a filmhez adni, és teljesen kiosztja a srácot mondván, hogy a legrosszabb pasija volt, akivel valaha is találkozott.

A Guardian két napra felcserélte a kulturális rovatot a sport rovattal, így az egyik csapatnak az egyik napon a sportról, a másiknak a másodikon pedig a művészetről kellett írnia.

Az eredmény nagyon vicces és érdekes. A sportújságírók által írt cikkekből például elég sok új szempontot meg lehet ismerni, mert folyamatosan reflektálnak a sport és a kultúra/művészetek hasonló és egymástól eltérő tulajdonságaira. Nekem ez azért fontos, mert én például a foci EB miatt folyamatosan azon gondolkozom, hogy mi a sportért való rajongás magyarázata. Itt egy-két választ lehet azért találni. De még boncolgatni fogom a kérdést, minimum magamban.

A kulturális témában jártas újságírók is jó cikkeket hoztak össze. Néha jó olyan ember tollából olvasni valamiről, akinek halvány fogalma nincs az adott területről. Már ha jó újságíró. Így evidenciának tűnő dolgok kérdőjeleződnek meg, jellemző karakterisztikára mutatnak rá, szóval nagyon érdekes az egész.

Ezt például lenyúlhatnánk.

Békésen békávéztam, békávézgattam, amikor egyszercsak a “kapaszkodjanak”, meg az “adjákátahelyüket” után kitört a sportvarázs és idétlen szlogeneket kellett hallgatnom. Konkrétan REKLÁM hangzott el, míg “közösségi közlekedési szolgáltatást” vettem igénybe. Azt hittem, hogy egy elb@szott sci-fiben vagyok, de minimum keveset aludtam.

El nem tudom képzelni, miből gondolták, hogy az ilyesmit majd tolerálja a “közösség”?

Ha reklámokkal pakolják tele a járműveket, vagy ha berlini módra kijelzőn futtatják őket, nekem mindegy, mert legfeljebb nem nézek oda. De amikor a hallójárataimba hatolnak a felhatalmazásom nélkül, akkor úgy érzem, hogy jogtalanság történik velem.

Két kérésem van a BKV-hoz:

1.    Soha többé ne játsszon le audioreklámokat a járatain.
2.    Ha mégis megteszi, adja olcsóbban a jegyeket!

Biztos a menza-feeling miatt, ami az egyik ebédidőben ért, mindenesetre felötlött bennem a kérdés: mit tanultam meg az iskolarendszerben? Mire volt jó ez a sok borzalom, és ez a hihetetlenül hosszú idő a legkülönfélébb pedagógusok karmai között? Mennyire készítettek fel a különböző iskolák az életre?

Amit tudni kell: mindig gyakorlatias iskolaválasztásaim voltak. Biztosra mentem, és azt vettem figyelembe, hogy mindig lesz-e miből megélnem. Zárójel bezárva.

Próbáltam sorra venni, hogy mit tanultam meg, milyen gyakorlati haszna volt ennek a majdnem két évtizednek. Nehéz kérdés.

Általános iskola
•    Teperés

Középiskola
•    Gépírás
•    Számítógép-használat
•    Német nyelv
•    Jegyzetelés
•    Improvizálás

Egyetem
•    Információkeresés
•    Hatalmas anyagmennyiség feldolgozása, elsajátítása (és elfelejtése) nagyon rövid idő alatt
•    Kritikai gondolkodás
•    Angol nyelv

Ahogy sorra vesszük, ezek nagy részét tudom is hasznosítani, bár szerencsére ma már nem kell butára bifláznom magam. A többi kábé rendben van.

Hogy mi jött volna még jól?

•    Pénzügyi ismeretek
•    Jogi ismeretek
•    Karbantartási ismeretek (csöpögő csap megszerelése, bútorok összeszerelése, stb)

Áttekintve, hogy mit kellene mindenkinek megtanítani:
•    Gépírás
•    Számítógép-használat
•    Infókeresés
•    Médiaismeret
•    Nyelvek
•    És az utolsó blokk három tárgya

Nem felesleges a többi, de szerintem túl nagy teret kapnak az olyan tárgyak, mint mondjuk a kémia, vagy a fizika. Szerencsére már vannak pozitív változások.

Bónuszként még néhány dolog, amit sajnos meg kellett tanulnom:

Általános iskola
•    Az élet kemény. :)
•    Csak a csinos lányok számíthatnak figyelemre és elismerésre.
•    A tanárok gyerekei mind hülyék.

Középiskola
•    Ha jó tanuló vagy, minden megvan bocsájtva

Egyetem
•    A srácok egyetemistaként még mindig nem férfiak. (De ha belegondolok, sajnos a csajok is csak csajok)

Fogok indítani egy sorozatot, amiben töredelmesen bevallom, ha a marketing áldozatává váltam. Egy kicsit a következő sztori is ide tartozik, ezért ez lesz a kvázi első darab.

De kezdjük a végén: levelet kaptam Svédországból. A postaládánál állva azon tanakodtam, hogy az egyetlen svéd ismerősöm küldhetett nekem valamit, vagy részt vett egy marketingakcióban, és nem akarta megadni a saját adatait, stb. :)

Nagy nehezen kibírtam a lakásig, aztán kinyitottam. Háppersze, hogy az IKEA-tól jött! Marketingáldozattá váltam ugyanis, és az ingyenes papírzacskó, meg az ingyenkávé hívószavára regisztráltam a Family programba. A tagságot egy kártyával lehet igazolni, ami kábé három hónap után érkezett meg, (emiatt egyébként nem is tudtam élni a tagság előnyeivel legutóbb) ezért sem gondoltam, hogy pont a kártya fog a levélben lapulni.

Mikor kinyitottam, rögtön az jutott eszembe, milyen zseniális húzás ez: a kis magyar ember kap egy levelet Svédországból, és úgy érzi, hogy valami különleges, valami fontos dolog történik vele. Ez az érzés még akkor sem szűnik meg, amikor meglátja, hogy az IKEA-tól kapta a levelet. “Hú, én itt fontos vagyok! A központ gondol rám! A svédek tudnak a létezésemről!”

Biztos csak valami gyártási ügy miatt jönnek a kártyák Svédországból, de ha megkérdeznék, én azt mondanám, hogy semmiképp se változtassanak a rendszeren. Persze a gyorsaságán azért lenne mit javítani.

A multinacionális cégeket sokan utálják, valahogy a társadalom széltében-hosszában alapból elutasítók velük szemben az emberek. Minél ismertebb a vállalat, annál inkább. Nekem csak jó tapasztalataim vannak, de persze én is hallok hajmeresztő sztorikat, sőt egyszer bejutottam egy egészen durván agymosó hely  kulisszái mögé. Mégsem horgad fel bennem a rasztás gandzsás aktivista egy-egy nagyobb név hallatán (már bocsánat).

Ez most úgy jött, hogy ma valahogy eszembe jutott egy régi emlék a munkakeresős időkből. Egyszer felhívott egy személyzetis, aki azzal kezdte a mondókáját, hogy mielőtt érdemben beszélnénk az állásról, el kell mondania, hogy kinek kellene dolgozni, mert a tapasztalatok szerint amint meghallják a potenciális cég nevét, nagyon sokan visszalépnek. Oké. Itt jött egy hipermarket lánc neve, amin jót derültem.

A beszélgetés után elgondolkoztam azon, hogy milyen furcsa ez: azt még megérteném, hogy mondjuk cigarettagyártónak, vagy alkoholgyártónak nem, de csak azért visszakozni, mert a potenciális munkaadó/megbízó egy befolyásos multi, akit illik utálni… hát ez meglepett. Érdekes, hogy a kommunikációs szakmában dolgozók körében ilyen élénk antipátia élhet egy-egy hagyományosan “csúnya, rossz multinak” tekintett vállalattal szemben. Ez körülbelül annyira professzionális, mint a sztároktól autogramot kérő újságírók. De ez már egy másik téma.

Ha jól tudom, ma a magyarok 6 százaléka beszél értékelhető színvonalon idegennyelv(ek)et. Ezért nem is csodálkoztam igazán, amikor valamelyik hétvégén a Liptai Claudia babázós műsorában. Asszem két téma átkötéseként mutattak hosszan mindenféle babákat, az aláfestő zene pedig mi volt? A Stuck in a moment a U2-tól!
Csak a refrénből idéznék:

You've got to get yourself together
You've got stuck in a moment
And now you can't get out of it
Don't say that later will be better
Now you're stuck in a moment
And you can't get out of it

Persze mondhatjuk, hogy őszinte a műsor, ehm.

Van egy másik kedvenc sztorim: egy rádióhallgató menyasszony küldte éppen szolgálatban levő vőlegényének a Roxette It must have been love című számát, hozzáfűzve, hogy mennyire izgul az esküvő miatt.

Hogy újra nyújtsak egy kis kitekintést külföldre, álljon itt egy jól sikerült reklám a témakörben:

Nemrég volt a New York Times-ban egy cikk arról, hogy új trend bontakozott ki nemcsak New Yorkban, hanem több amerikai nagyvárosban, például Detroitban. Mégpedig az, hogy az emberek a kiskertjükben zöldséget és gyümölcsöt termelnek, és azt eladják. Ez a dolog már ott tart, hogy meg is élnek belőle.

A cikkben van egy-két elejtett mondat arról, hogy ügyelnek az “élelmiszerbiztonságra”, de én sosem vennék ilyen városi termesztésű kaját. Már az utca szélén álló zöldségeseknél sem veszek soha semmit, mondván, hogy szét vannak már autófüstölve. Persze lehet, hogy ez túlzás részemről.

Mindenesetre furcsa, hogy pont az egészségmániás new york-iak hajlandóak ilyesmit venni. Talán csak a szegényebbek, maximum ezt tudom elképzelni.

Update: Igen, a cikk végén írják, hogy az egyik farmer például azért vágott bele, mert náluk nem volt Whole Foods lánc jó minőségű kajákkal. Ez pedig jelzi, hogy nem az a vásárlóképes réteg lakik a környéken.

(Bocsánat, ez tök hosszú lesz)

Az internetadó kapcsán általában az adó tényét kritizálják (joggal), és csak kevesen kérdeznek rá arra, hogy pontosan hova is folyna be a pénz, és egyáltalán mire is használnák. Még a tranzit blog is inkább a főbb kérdésekre összpontosított, de nem fejezte ki véleményét azt illetően, hogy mire is költi az NKA a pénzt, amiből még többet akar.

Nem nagy alapossággal utánanéztem, és végigfutottam néhány pályázati döntést, és egész elképesztő dolgokat találtam, ezek közül néhányat összegyűjtöttem.

Előzetesen csak annyit jegyeznék meg, hogy a címben jelzett összegnél jóval többet tudnék megspórolni az államnak, ha engednék.

Egy-két furcsa tendenciát fedeztem fel a támogatások osztogatása terén. Az egyik, és legfontosabb, hogy kereskedelmi tevékenységet – gyakran sikeresen – folytató cégek kapnak nagy összegeket. Így például a Herendi Porcelángyárnak is volt képe pénzt kérni. Mutatom:

De ez még semmi:

Ez a helyzet a kereskedelmi galériákkal is. Egyesek egész sok pénzt kapnak kiállításrendezésre. Ráadásul gyakran úgy, hogy kapnak egy összeget a 2008. évi kiállítási programjukra, aztán még külön egy kiállításra.

Aztán vannak a (tutira kamuzós) mázlisták:

(Őszintén: ki megy be a Fészekbe kiállítást nézni? Ráadásul ha jól tudom, a kiállítótér egy kis lyuk. Ugyanez igaz a Háló kiállítóterére, legalábbis úgy tudom náluk a galéria az a közösségi tér. A fotográfus pedig gazdálkodja ki a tandíjból a kiállításainak a költségeit. Az utolsó kettőhöz no comment.)

A következő kategória az agyontámogatott, minden bizonnyal hőn szeretett szervezeteké:

 

A legdurvább a folyóiratok támogatása. A címben jelzett összeg úgy en bloc a szépirodalmi folyóiratokra vonatkozik, ami csúnya dolog és természetesen tudom, hogy néhányat közülük meg lehetne hagyni, de azért valljuk be őszintén: nem igazán sínylené meg a világ a hiányukat.

 Most nézzünk meg néhány nem irodalmi folyóiratot, és azok támogatási összegeit:
 

Holy fuck. Nem vitatom, hogy ezek fontos kiadványok, de szerintetek mennyi munkát követel meg ezeknek a tartalmaknak az összegereblyézése? Ráadásul ha hallgatólagos megegyezés van arról, hogy „haverkám, jövőre is megkapod”, akkor mennyi törekvés van ezeken a helyeken a folyamatos innovációra és fejlődésre? Ez itt konkrétan pár ember havi apanázsának és kényelmes megélhetésének biztosítása. Szóval ha valaki szociális segélyt akar, akkor érdemes folyóirat indításában gondolkoznia. Tuti tipp, csak tőlem.

A listák között még rengeteg pikáns dolgot találtam, például támogatásért folyamodó iparművészeket, akik miután elkészítették mondjuk a bőrtáskákat az állam pénzéből, eladják azokat. Hm. És pontosan ez történik, amikor egy Kft-t, kereskedelmi galériát és miegyebet fizetnek közpénzből.

Tehát ahogy láttuk, számos igen érdekes döntés születik az évi nyolcmilliárd sorsáról. A támogatottak között van mázlista kamugép, mutyizós, örök haver, bratyizós, szemfüles és elvétve néhány ember/szervezet, aki szabályosan végzi a munkáját.

A filmes projekteket meg sem néztem, mert nemrég ebédeltem.

Sok okból olvasunk blogokat, pláne személyeset. A legkülönbözőbb témák, stílusjegyek alapján döntjük el, hogy kinek kezdjük el követni az életét. A szórakoztató tartalmon kívül gyakran az is egy adott blog mellett szól, hogy a blogger hasonló státuszú, életkorú, és hasonló problémákkal küszködik.

A kollektív tapasztalatot hasznosító blogok ezt hozzák nagyban: a közösbe bedobott történetek sok-sok élet sok történését nyújtják tálcán, lényegében RSS-feedként működnek. És ez száz százalékos biztossággal hat – egyszerűen addiktív.

A zseniális szakítósblog elindítói is erre a dologra éreztek rá. Ráadásul a blogot leszűkítették egy jól körülhatárolható, és emellett mindenki számára elsődleges témára, a szerelemre. Vagyis annak lehetetlen és reménytelen voltára.

Lényegében a Dear God is ilyen, csak sokkal absztraktabb.

Ezen az elven működik a Hírszerzőhöz kapcsolódóan a zaklatósblog is, ami szintén tuti receptnek tűnhet, csak mivel tovább kellene kattintani a sztorikhoz, én eddig keveset olvastam belőle. (Helló!)

Ahol viszont kattintottam ész nélkül, az az Experience Project. (Fogalmam sincs, hol találtam) Itt aztán tobzódni lehet sztorikban, vallomásokban, álmokban, de a történetek megosztása és a kommentelés csak a kezdet: csoportokat alakíthatsz ki egy-egy téma köré, tanácsot kérhetsz, zenét hallgathatsz és persze blogot indíthatsz. De nagyon sok funkció érhető el, a Facebookkal is együttműködnek. Szóval abszolút webkettes.

Ez a sok-sok tartalom hatalmas labirintust tudna generálni, ha nem adták volna jó tervezők kezébe az oldalt. Így viszont tökéletes játszóteret alkottak a kétségbeesetteknek és magányosaknak. Ha itt nem talál valaki barátra két napon belül, akkor sehol.