Nem véletlenül ritkultak meg a bejegyzéseim, de ígérem, ez nem lesz tartós. Mindenesetre egyrészt valóban elgondolkoztam az internetfüggőségen és újra bemutatkoztam a konyhának többek között, másrészt az internetdoktor azt mondta amikor ritka alkalmakkor találkoztunk, hogy pihenjek.

Merthogy nekem ő a legmegbízhatóbb forrásom, ha a betegségekről van szó. És a New York Times szerint ezzel nem vagyok egyedül. Persze mindenki, vagy legalábbis a felhasználók háromnegyed része szörföl a szimptómái alapján a lehetséges betegségek után kutatva, de én, hát én mindig.

Az orvosok szerint ez egész hasznos, mert viszonylag értelmesen el lehet beszélgetni a páciensekkel a betegségekről, meg főleg a komolyabb betegségekben szenvedők számára nagyon fontos lehet a különböző eü-honlapok közösségének ereje.

A Microsoft szerint viszont ez nem feltétlenül hasznos, mert sokan, vagy legalábbis a szájberchondriások (igen, így nevezték el pár éve) egy kis fejfájás alapján rögtön arra következtetnek, hogy agydaganatuk van. Merthogy a legtöbben csak az első pár találatot böngészik át, ami csalóka, mert a durvább betegségekről értelemszerűen több bejegyzés, honlap születik. És ezért blablabla, azon dolgoznak, hogy a keresőjük valamennyire beleszóljon a folyamatba, segítsenek a felhasználóknak és a jobb találatok felé terelgessék őket.

Én eddig egyszer diagnosztizáltam félre magam, amikor arra kezdtem gyanakodni, hogy cukorbeteg vagyok. Még tesztet is vettem! Aztán kiderült, hogy egy egyszerűbb, de azért nem teljesen komolytalan ügy volt a háttérben. A második tippem volt, és be is jött.

Ha már itt tartunk, hozzám hasonló hipochondriásoknak ajánlom a következő szolgáltatásokat (ha esetleg még nem találtatok volna rájuk):

Betegszoba - ezen a közösségi site-on a felhasználók jelölgetik be, hogy milyen betegségüknek milyen tünete volt, és hogyan gyógyultak meg. Még több olyan van, amiről kevés gyűjtés született, de például az influenzások sok információt megtudhatnak, alternatív megoldásokkal együtt.

Aztán ha sem magunkban, sem a többiekben nem bízunk, de még mindig nem szánjuk rá magunkat egy dokira, akkor jó lesz az Orvostudakozó. Ott feltehetjük a kérdéseinket, a dokik válaszolnak, a többiek meg olvassák. Régen a MediCentrum mondta meg nekem, hogy "most rögtön menjek kórházba", de mára egész jó megoldások születnek nekünk, hipochondriásoknak.

Kedden vicces helyen használtam a várost: elmentem a Vittulába, ahol egyetemistaként jártam eddig először és utoljára. Általában képzős diákokkal vagy művészekkel van tele, és iszonyatosan füstös. Most innen nyílik a Chinese Characters nevű galéria, ahol kedden a Panda Varieté tartott performance-t.

Még sosem láttam őket korábban, de igazából most sem, mert annyian voltak az érdeklődők/barátok, hogy nem fértem be, csak amikor már lazult a figyelem, azaz vége volt a show-nak. Elvileg előadtak egy dalt, vagy mi.

Plusz bemutattak egy antidivat-magazint, amit ők hoztak össze és egyébként elég jó lett. (Látható a videóban is.)

És hogy mi is az a Panda Varieté? Sok képzőművész - köztük lehetőleg szép lányok - összeállnak és elő-előadnak valamit. Mindenki azt mondja, hogy tökjók. Majd talán legközelebb számomra is kiderül.

Még régen, amikor munkát kerestem, gyakran ütköztem abba a problémába, hogy a különböző kommunikációs ügynökségek a leglehetetlenebb és legnehezebben megközelíthető budai helyszíneken tanyáznak. Eleinte még próbálkoztam, konkrétan két ilyen furcsa növénynevű, kanyargós és lejtős utcába mentem el, de igazából már az úton odafelé is tudtam, hogy ha utánam dobnák az állást, akkor sem fogadnám el.

Mert mégis, miért olyan jó, ha télen életveszélyes és lényegében lehetetlen bejárni dolgozni? Meg ha halálosan kialvatlan a munkaerő? Miért olyan nagy szám, ha közepesen jó állapotú villában vagy társasházban kell megpróbálni professzionális munkahelyi környezetet teremteni?

Többeket is megkérdeztem, és az az érv lehetett volna valamennyire érthető, hogy Buda az egy reprezentatív környezet. Aha. De ha általában az ügynökségi munkatárs megy az ügyfélhez, akkor miért is számít? Előny lehet még, hogy van némi zöld. Tényleg vicces kiállni a teraszra egy kávé mellett, de talán nem ez az elsődleges. Lehet még az érveken gondolkozni, de valószínűleg egyik sem lenne meggyőző. Ezt én most így előre megmondom. :)

Szerintem sokat elmond egy cégről, hogy mennyire érdekli, hogyan és mennyi idő alatt tudják megközelíteni a munkahelyüket az alkalmazottak. 

Nekem eddig szerencsém volt, mert az eddigi munkahelyeim BKV-val simán megközelíthetőek voltak viszonylag rövid idő alatt. De azért ha megnézzük, még nagyon sok ügynökség van, ami a Greytől eltérően még mindig csak a főnök terepjárójára van optimalizálva. Erről szerintem le kellene állni.
 

Ha most csak a cím miatt kattintottál, akkor te is olyan vagy, mint az Alexandra Pódium közönségének döntő része. A pasi ugyanis megtöltötte a helyet, pedig a téma azért nem volt annyira érdekes. Én még arra is tippeltem, hogy a pénteki nap okozta forgalomnövekedésbe sikerült belecsöppennem (október 31-én történt a dolog), de megkérdeztem egy kedves hölgyet (én!), és ő felvilágosított.

Azt mondta, hogy teljesen mindegy, hogy milyen nap van, mert ha egy ismert személyiség az interjúvoló vagy az interjúalany, sőt ha mindketten azok, akkor mindig sokan jönnek el. Ha már komplexebb a téma, akkor kevésbé sikeres a dolog, ez azonban ritkább.

A beszélgetés alapvetően arról szólt, hogy a Nemzeti Színház és a Szépművészeti közös projektbe kezdett, aminek az egyik eleme lesz, hogy ókori műtárgyak is láthatók lesznek egy új darab, az Oresztész díszletei között, meg a főpróba a Múzeumban lesz és a Westendben is látható lesz majd néhány kiállítási tárgy másolata. Whatever. Bevallom, ez a része annyira nem érdekelt, de amikor arról volt szó, hogy Alföldi Róbert már kortárs művészektől is vásárol, és hogy miért, az tetszett. Teljesen rendben van a csávó, és örömmel láttam, hogy kedveli a közönség.

Mondjuk az látszott, hogy színházba járók ültek a teremben, mert mindig akkor nevettek, amikor kellett. Nem az volt, hogy egy-egy kisebb moraj, egyfajta hangos mosoly vonult volna végig a termen, hanem tényleg nevettek. Néha még lehetett is volna rá okuk, de azért szerintem nem igazán volt indokolt.

A közönség
Ahogy vártam, elsősorban idősebb, sőt nyugdíjas korosztály. Többségükben rendezett anyagi körülmények közül jöttek, de lehetett látni ágrólszakadtabb embereket is. Viszonylag sok fiatal is volt. Külön klassz volt még a mellettem ülő nagyon-nagyon szimpatikus hölgy.

Helyi adottságok
Szardínia feeling. A végére már eléggé nyomasztott és el is pilledtem.
Semmit nem láttam. De legalább hallottam.

Mit kaptam ettől
Megismertem egy szempontot, hogy miért lehet jó kortárs műalkotásokat aggatni a falra. Alföldi Róbert esetében ez például azért van, mert ő szereti azt látni, mi van ma a világban, miben élünk. Ez nem feltétlenül kellemes, de ő pontosan arra használja ezeket az alkotásokat, hogy szembenézzen a valósággal. Stb. Meg azt kaptam még az élménytől, hogy tényleg rengeteg ember között, egy levegőtlen helyiségben, egy számomra már idegen szituációban végig kitartottam. :)

Érdemes ilyen helyekre járni?

Sssimmmán.

Annyira jó érzés, amikor zseniális emberekre bukkanunk, pláne ha nők! Számomra a legújabb felfedezés egy Sarah Haskins nevű Harvardon végzett csaj, aki egy TV-műsorban alapvetően reklámokat zsigerel ki hihetetlen humorral.

Van itt szó reklámokról, és egyáltalán mindenről, amit valamilyen formában a nőknek el akarnak adni.

A Feeding your Fucking Familyből például kiderül, hogy ha jól sikerül a vacsora, akkor minden oké, ha viszont elrontjuk, egyenesen egy Al Qaidás utánpótlást nevelünk ki. A vacsorával boldoggá kell tennünk a családot. De nem akármilyen boldoggá – buliboldoggá. Hogy mindenki táncra perdüljön. Satöbbi.

Vagy nézzük a joghurtreklámokat: a joghurt a nők hivatalos étele, ami bármilyen emberi, elsődleges tapasztalatot helyettesítően jó is lehet. Egyébként meg nem is igazi étel, sőt a joghurt minden, amire egy nőnek szüksége lehet. A köztes poénokat nem lövöm le, csak a reklámokkal együtt működik a cucc.


Kiemelt kedvencem a takarításos videó. Mindenképp ajánlom!
A kérdésem, hogy miért ennyire ritka az ilyesmi? Például tud valaki ilyen nőt magyarban? Tök kíváncsi lennék.
 

Tótavé és most az Index más munkatársai is azon filóznak, hogyan lehetne kinyomtatni az Indexet, illetve az internetet, hogy jó legyen egyrészt a WC-n olvasó férfiembereknek, másrészt pedig a fejletlen országok lakóinak. Elég érdekes felvetések, és még érezhető is, hogy ezeken a megoldásokon még gondolkoztak is, időt töltöttek a kérdéssel.

Szegény worluk izzadtra szerkesztette magát, hogy kihozzon egy pilot változatot, hogy megmutathassa a nagyérdeműnek, kábé mire gondol. Ő ugyanis úgy érzi – jogosan – hogy minden egyéb mellett azért születnek olyan írások az Indexen, amik jelentősebbek annál, hogy a nap folyamán teljesen elsodorja őket a hírfolyam, ezért főként a WC-re tett reggeli egészségtúra alkalmával tökjó lenne, ha a férfiember kezébe vehetné, ami fontos.

Viszont ahogy azt a kommentekben is sokan megfogalmazták már, ezzel csak a fákat pusztítanánk halomra, és hadd ne fogyjon több papír reggelente a szükségesnél. Jó RSS-feedekkel megoldható lenne a probléma, már feltalálták az iPhone-t is, mi kell még?

Az iPOP nevű Google-pályázat anyagában szintén nyomtatnának az újságírók, mintha nem is online médiumnál dolgoznának. Azt mondják, hogy ki kell nyomtatni, ami fontos és azt postán el kell küldeni a rászorulóknak. Elég bizarr ötletnek hangzik, de ha mellékelnek hozzá egy szociológiai indoklást, talán megértem, miért jó és hatékony ez a megoldás.

Mert például ha csak a tartalmi részre gondolok: koncepció, szakmai átgondoltság nélkül szerintem ez már megint csak fapocsékolás. Mert ha Kovács Pista eldöntheti, hogy szerinte mi kell a kis afrikai gyerekeknek… hát az inkább félelmetes, mint üdvözítő lehetőség. De elég csak magamra gondolni: én honnan tudnám, hogy nekij mi a jó, mire van szükségük, mit tudnak befogadni? Persze simán lehet, hogy mindez poén. Annak egész jó.

Már worluk felvetésekor eszembe jutott, hogy egy dologra esetleg használható lenne a kinyomtatott Index: jótékony célokra. Szerkesszék meg, nyomtassák ki és adják oda a hajléktalanoknak, hogy azt árulják az utcán. Lehet azonban, hogy ennek meglehetősen rossz hatása lenne a már jelenleg is a placcon levő kiadványokra, mint amilyen a Csillagszálló. Szerintetek?

Van olyan fontos a Csillagszálló és a Fedél Nélkül, hogy megóvjuk őket, vagy örülhetnénk, hogy a nyomtatott Index megjelenésével egy teherrel kevesebb van a civil szférán, na és a kiadványokat árusító hajléktalanokon? Mert hogy könnyebb lenne kinyomtatott Indexet, mint ezeket eladni, az tuti.

Sikerült lemaradnom az első férfi különszámról, ezért most igyekeztem nagyon lelkiismeretes lenni, és A-tól Z-ig elolvastam az Elle Mant.  Első átlapozásra ólmos álmosság lett rajtam úrrá, ezért szünetet kellett tartanom. Csak olyan szituációkban sikerült aztán a végére jutnom, amik sok várakozást tettek szükségessé.

Lássuk csak: nem annyira rossz a helyzet, ahogy azt először vártam volna. A cikkek nagy részét érdemes lehet ledarálni annak, akit ez érdekelhet. Az öltözködésen túl ugyanis szó esik társadalmi osztályokról, apa-fiú viszonyról, házasságról, pénzre hajtó nőkről és mindenféle Teva szandálos pasasról, akik abban találták meg életük értelmét, hogy világot látnak. Szót kap benne Hankiss Elemér és Kieselbach Tamás is, meg még egy-két előadóművész és üzletember.

Nő csak egy alkalommal jelenik meg kifejezetten, Eva Mendes személyében. Elég érdektelen, de végül is nem vagyok férfi, szóval lehet, hogy izgalmas vele a beszélgetés.

Én magam megtudtam, hogy Obama beceneve Obambi, és hogy a személyre szabott öltöny a „bespoke” öltöny. Érdekes volt a kedvencem, Háy János és Vámos Miklós, valamint Dragomán György írása is a házasságról, plusz be tudom mostmár azonosítani Sinyát, a Hajtás Pajtás központi figuráját arcról.

Szép volt a divatsorozat is James Bonddal, igaz, elég erős az a szexuális aktus utáni pillanat a végén… De Bondba belefér.

Amit elég feleslegesnek éreztem, az a Férfias játékok elnevezésű rovat, ami ugyan klassz kütyükkel volt tele, csak nem értettem, miért annyira férfiasak. Felesleges volt még a Lábuk előtt hever a világ című válogatás, ahol eleinte még akár jól is jöhettek volna ki az egészből egy idősebb külföldi és egy fiatalabb magyar művészpasas párosításával, de aztán elvesztette az irányát az anyag és teljesen összezilálódott.

A Men and the city című férfiarc-ápolási cikk létjogosultsága mellett az életben nem tudnék kardoskodni, annak minden szépen összerakott mondata ellenére sem. Férfiak esetében eleve kicsit fura mini kencekatalógust nézegetni. De gondolom, ez nem lesz sokáig így. Egy idő múlva már ugyanolyan természetes lesz mindez, mint a nők esetében.

Nőként egyáltalán nem tudom megítélni, hogy ez jó lap-e vagy sem. Jó is volt ezzel szembesülni: rádöbbentem, milyen lehet egy pasasnak női Elle-t vagy Marie Claire-t olvasnia. A többiről nem is beszélve. Egyszerűen kínai az egész. (Át is passzolom Szabolcsnak a Karmamediából)

Nem tudom például belőni, hogy ezek a témák ebben a körítésben, ilyen hatalmas karakterszámban és ezáltal alig olvashatóan kit érdekelhetnek? Ez – amennyire én látom - a kompenzálni akaró kiscsávók, a beérkező babalelkűek és a jogászok lapja. De tényleg csak tippelek, mert az érinthetetlenek kasztjából érkezve nem nyílt sok alkalmam betekintést nyerni a privilegizált fériak lelkébe.

Mindenesetre szívesebben vennék elő egy bigétlenített FHM-et, mint az Elle Mant, aki ha hirtelen életre kelne, tutira egy szellemtelen, finomkodó csávó lenne rózsaszín puttófejjel. Épp mint a címlapon Brad Pitt és George Clooney. Not my type. Legalábbis nem ebben a körítésben.
 

A legutóbbi könyv olvasása közben (Bret Easton Ellis: Glamorama - igen, még csak most) tudatosult bennem, hogy totál sztenderd karaktereket képzelek el. Maximum a ruhájuk változik, de a legtöbbször jellegtelen, szockó figurák viszik a történetet. Ahogy végigvettem, rá kellett jönnöm, hogy valóban, gyerekkorom könyvillusztrációi és filmélményei teljesen rányomták a bélyegüket a képzeletemre. Nézzük csak:

A kisfiú

A kisfiú az teljesen olyan, mint a Négyszáz csapásban a rosszgyerek, csak kicsit gombszeműbb, a haja pedig olyan, mint a másik képen szegény magyargyereknek. Ez szinte sosem változik. Szegény végignyomta a magyar irodalomtörténet legrosszabb alkotásait, mint például a Kincskereső kisködmönt, meg a Légy jó mindhaláligot, a Pál utcai fiúkról nem is beszélve.

A fiatal férfi

A fiatal férfi karakterében  olyan, mint Robert Capa ezen a képen, annyi, hogy kicsit finomabbak, elnyúltabbak a vonásai. Kicsit, mint a Szomorú vasárnap c. filmben a zongorista. Legtöbbször ő szerepel a történetekben, már ha a régmúltban játszódnak.

Középkorú egyszerű családfő

Döbbenet, hogy ez a kép mennyire megmaradt bennem, pedig emlékszem, hogy nem igazán figyeltem oda, amikor kisgyerekként ezt a filmet láttam. Mondjuk ijesztőnek ijesztő volt, szóval azóta is ott van ez a fickó minden egyes apafigurában, főleg, ha lányos apáról van szó. A legutóbbi indiai sztoriban, a Beceneve Gogolban (Jumpa Lahiri) is ott bújkált, igaz Salman Rushdie-val összegyúrva.

A fiatal, szexi nő

A fiatal, vonzó hősnő - hacsak másképp nem utasít a szerző - szintén barna hajú, barna szemű, hosszú hullámos frizurával. Mint Gina Lollobrigida a képeken, csak életkorban a kettő között. Pont ilyennek képzeltem például a Párhuzamos történetekben (Nádas Péter) a nőt, aki az Oktogonon szenved. Többek között. Még a szoba elrendezése is hasonló volt a fejemben egyébként, mint a képen, mínusz ez a szőke asszony itt az előtérben.

Jövendőbeli feleségtípus

A jövendőbeli feleségtípus az a főhősnőknek a kevésbé vonzó változata. Lehetnek persze feleségek is, a lényeg, hogy inkább szépek, mint szexik. Mint a Liliomfi hősnője, csak kicsit amerikaiasabb vonásokkal. Ilyesminek képzeltem az Utas és holdvilág c. könyvben a feleséget. Bár ott volt egy kis Mad Men-es beütése is a figurának. Szőkeként pedig Grace Kelly vagy szintén a Mad Menből az egyik feleség típusa jelenik meg.

Nőfigurák a modernebb történetekben

A legvégére hagytam a legcikibbet. Én magam sem értem, de egyszerűen a nyolcvanas évek stílusában látom az átlagnői figurákat, hacsak nincs valami extrább miliő vagy részletes karakterleírás. De akár a teljesen mai történetekben is az van, hogy az első képen látható verzió jelenik meg fiatalabb nők esetében, csak barna hajjal, idősebbnél meg pont ilyen arca van az illetőnek. Halál ciki, de tényleg kiirthatatlanul ezek jönnek elő.

Remélem, a mai gyerekek és fiatalok már sokkal jobb karakterkészlettel rendelkeznek, leszámítva természetesen a megfilmesített verziók miatt bekövetkező végleges karakterfoglalást, mint például nálam az Amerikai Pszichónál, ahol már azelőtt láttam részleteket a filmből, hogy elolvastam volna a regényt.

Ahogy jeleztem, ezek a karakterek általában az első oldalaktól jelen vannak, aztán ha jön egy leírás, akkor legtöbbször megváltoznak. Ha viszont nem, akkor simán végigkísérik a könyvet. Mondhatnánk, hogy az ilyen nyolcvanas éves nők miatt jobb lenne, ha inkább mindig lennének leírások, de az az igazság, hogy én inkább kiegyezem velük, mert elképesztő módon utálom, ha hosszasan valakinek a homlokáról, meg a szemének ívéről kell olvasnom.

Kíváncsi vagyok, kinek milyen karakterek vannak a fejében. Mik a tapasztalatok?

A Guardian újságírója mutatott rá arra, hogy mostmár minden bokorban street fashion blog terem, és mára természetes lett a paparazzószerűen zsizsegő bloggerek hada, főleg a divatheteken.

Sok médium állandó rovattá tette az ilyen blogokat (ahogy nálunk a cotcot), és van már olyan blogger, aki a ruhagyártó cégeknek adja el a kifejezetten a divatszerkesztőkről készült képeit, ugyanis leginkább ők azok, akik iránymutatóak a kifutók divatjának a mindennapokra való alkalmazásában. A lényeg, hogy annyira sok ilyen blog van, hogy létrejöttek már street fashion blogokat szemléző blogok is.

A Jezebel egyik bloggere szerint bár nagyon inspiráló lehet a street fashion, azért nem nehéz észrevenni, hogy valójában a magazinokban látható sémák termelődnek újra, kicsit szofisztikáltabb módon: itt is mindenki vékony, fiatal és cool. Azt is írja, hogy az egyediség keresése alapvetően a norma újrateremtését szolgálja, és hogy alapvetően mindenki ugyanúgy néz ki.

Ezzel szerintem semmi baj, hiszen az könnyen belátható, hogy egy-egy olyan társadalmi csoport van itt megörökítve, ahol alapvetően azonos ízlés szerint élnek és öltözködnek az emberek. Ez olyan, mint az emós, a gothic vagy a dark, csak éppen annyira eklektikus, hogy nehéz észrevenni az egyezéseket.

Nekem inkább az a fő bajom ezekkel a blogokkal, hogy tényleg ritkán láthatunk testesebb embereket, a Sartorialistnál is a legtöbben iszonyú vékonyak és a nők elképesztően magas sarkú cipőkben járnak. A pasik is olyan gazdag macsók többnyire, akiket az életben nem szólítanék meg. Eleve a nagyon divatos pasasokkal nem tudok mit kezdeni. Szerintem nem lehet őket komolyan venni.

A divattal, vagy inkább stílussal az a gond, hogy egy megfelelő élet is kell hozzá a pénztárcán kívül. Hiába áll jól valakinek egy tízcentis ördögi magassarkú, ha az ő kis mindennapi életében jelmezként hat. Ezek a blogok annyiban félrevezetőek, hogy szinte elhitetik veled, hogy a stílusosság csak stílus kérdése. Ez pedig hazugság, mert csak bizonyos körök és életkorok teszik lehetővé, hogy kibontakozz. Persze érdemes nézelődni, az sosem árt, ha szép dolgokkal találkozunk. De sose vegyük ezeket a képeket túl komolyan.
 

Két meglátást szeretnék igNobel aspiránsok elé terjeszteni:

1. Az egyik, hogy a boldogságérzet fokozása érdekében a legcélravezetőbb módszer az adott pozitív hír érkezésekor erőteljes fizikai aktivitások elkezdése, úgymint: ugrálás, erőteljes hanghatások kibocsátása, karok dinamikus lengetése. Nem biztos, hogy teljes mértékben alátámasztható, de ide kapcsolható még a tézis, hogy mindez társas érintkezés során még intenzívebb hatást érhet el. (Ez a tapasztalat engem egyébként meglepett. Lehet, hogy ha mindig csinálnám, boldogabb ember lennék?) Mindenesetre érdemes lehet annak feltérképezése, hogy hány százalékos boldogságnövekedés érhető el ha csak ugrál, de nem kiabál/sikongat az ember, vagy fordítva, illetve a különböző tevékenységek hogyan hangolandók össze a legerőteljesebb hatás érdekében.
2. Második előfeltevésem, hogy a rövidnadrágban végzett futóedzések jelentős mértékben növelik az edzések intenzitását és egyben hatékonyságát. Főként nők, de kis mértékben férfiak esetében is nagy eséllyel bizonyításra találhat ez az előfeltevés. A testhez simuló, esetleg ujjatlan vagy nagyobb kivágású felsők is hozzásegíthetnek az eredmények fokozásához. Szintén ehhez kapcsolódik például a szép sportruhák, illetve a high-tech kügyük motivációs erejének vizsgálata, aminek már csak azért is érdemes lenne utánajárni, mert biztosan szponzorálná valamelyik sportszergyártó.

Kedves brit tudósok, tessék ennek is utánajárni. Még pénzt sem kérek az előterjesztésért, nekem már az is egy boldogság, hogy Önök jól megélnek és kielégítőnek találják munkájukat.

Az esetleg kommentben érkező érdekes feltevéseket szintén eljuttatom Önökhöz.

Egész szépen vált el egymástól a Tesco és a Hammer reklámügynökség, eltekintve most attól, hogy a pályázatban résztvevő Tescós munkatárs, aki korábban a McCann Ericksonnál dolgozott, hogy-hogy nem a McCann mellett döntött. Vagy legalábbis biztos, hogy ráhatással volt a végeredményre.

A Hammer ügyvezetője tök normálisan kommunikálta a helyzetet: “„A veszteséget a magunk részéről igyekszünk erénnyé kovácsolni.Tisztában vagyunk vele, hogy gyakorlatilag mindenre képesek vagyunk, amire egy korszerű áruházlánc marketingjének szüksége lehet, ezért némileg kisebb létszámmal, de felszabadultabb kreativitással, változatlan szakmai erényekkel, egyedi piaci ismeretekkel igyekszünk a hazai retail szakmán belül értékesíteni a tudásunkat”

Tudom, hogy egy nagyobb ügyfél elvesztése többnyire elbocsátásokkal jár, de azért sajnálom. Nem jó ezt így, egy mondatban elejtve látni.
 

A használat hónapját, vagy inkább a használat-projektet továbbra is folytatom, de most egy új dolog lesz a prioritás. Ez is hasonló lesz, csak éppen nem házon belül. Most hogy itt ez a hideg (kivéve ezt az egy-két napot) és rossz a kedvem, meg egyébként is, elhatároztam, hogy használni fogom a várost, és elmegyek olyan helyekre, ahol emberek vannak emberekkel egy légtérben, sőt akár még valamilyen szinten interakcióba is kerülnek egymással. De minimum ugyanazt a tartalmat fogyasztják párhuzamosan.

Emlékszem, amikor külföldön voltam diák, és persze csóró, mindig kikerestem az olcsó/ingyenes de érdekes programokat. És meglepően sok volt belőlük. Tuti, hogy Budapest is tele van az ilyenekkel, csak épp nem keresem őket.

Szóval most azt fogom megnézni, mi jut annak, aki szeret emberek között lenni és szereti lehetőleg olcsón jól érezni magát többnyire valamilyen intellektuális tartalom befogadása közben.

Annyira azért nem leszek következetes, ezt már most elárulom. Az első kiválasztott pár program ugyanis a Design7-hez kötődik, ami azért nem annyira olcsó mulatság. De remélhetőleg jó lesz. Majd beszámolok.

Egy baseball játékos durván végzett a barátnője macskájával, mire az feljelentette őt. A pasas azzal védekezett, hogy a macska rátámadt, és őt ez annyira hirtelen érte, hogy szerencsétlen módon túl erősre sikeredett az akció. Hát ha valaki utánaolvas szegény állat sérüléseinek, láthatja, milyen durván elbánt vele. Ez nem az az egyszerű férfiijedelem volt, az tuti.

Sajnos a per most áll, mert az esküdtek nem tudtak dűlőre jutni, úgyhogy újabb esküdtszéket kell összehívni. Ahogy az ügyvéd fogalmazott, megpróbálnak találni néhány New York-it, aki „megérti a helyzetet”. Mindenesetre ha elítélik ezt a Joe Petckát, két évig ül majd a sitten, ideális esetben.

Ami tragikomikus színezetet ad az esetnek, hogy behívták a csávót egy reggeli műsorba. A műsorvezető elég erőteljesen kinyilvánította a véleményét és kérdezte, hogy mégis hogy történhetett meg, hogy egy ekkora erős férfiember így kivégez egy macskát és hogy nem a barátnőjével kapcsolatos frusztrációját vezette-e le szegény állaton. Utána még azt is kérdezte, hogy most, hogy ennyire népszerűtlen lett a New York-iak körében, mihez fog kezdeni. A pasas erre annyit mondott, hogy “Hát, nem volt túl vidám a helyzet és mélyen sajnálom, és…” aztán folytatta az ügyvéd, hogy hát nehéz a szitu, mert egy csomó gyűlölködő levelet kapnak ők is és az ügyben eljáró bíró is. Érdemes megnézni a videót, szerintem ez a Joe kapott egy balhorgost az egyik szemére.

Úgy tűnik, nem ajánlatos egy házikedvenccel packáznod, ha túl akarsz élni New Yorkban. Persze társadalmi tőke nélkül is lehet próbálkozni, de minek. Szerintem ennek a pasinak mostmár irány Ohio. Vagy Utah.
 

Elég régen kezdődött már a használat hónapja, és elfelejtettem beszámolni arról, hogyan ment, illetve megy. Hm... Hát az a helyzet, hogy ez nem annyira könnyű. Mármint nem könnyű megszabadulni könnyen és gyorsan azoktól a dolgoktól, amiket az ember hosszú hónapok és évek során felhalmozott.

A legtöbb felesleges tárgy a könyvek, a ruhák és a piperecuccok közül került ki. A könyveknek már van helye, de még mindig ott állnak a spájzban felstócolva, a ruhákkal kevésbé tudok mit kezdeni, mert vannak közöttük olyanok, amik egy hozzám hasonló, de kicsit őrültebb csajnak jól jönnének, a barátnőimmel viszont már dealeztünk és még úgy is maradt pár. Csak úgy meg nem adnám be valahova, legfeljebb egy részüket. A piperecuccok végre már fogyogatnak, és lehet kidobni a tubusokat, de én mondom, kemény munka volt. Eleve sosem szerettem magam krémezni, meg kozmetikázni.

Mindenesetre azt figyeltem meg, hogy sokkal kevesebb dolgot vásárolok, viszont azok klasszabbak és bár drágábbak, összességében kicsit több pénzem marad hónap végére. Már csak egy tubus testápolóm van, de az olyan, amit imádok használni. Samponból is csak egy van végre, és szintén szeretem. És így tovább.

Igaz, amikor olyan site-okat látok, mint amilyen mondjuk a weardrobe vagy a sartorialist, kicsit megingok és elmerengek azon, milyen jó lenne kilószám venni és hordani a ruhákat. De. Sajnos már rájöttem, hogy nem szeretek feltűnni, szóval teljesen felesleges valami olyasmit megvennem, ami önmagában fantasztikus és még jól is állna, de sosem leszek elég bátor, vagy elég vidám egy reggelen ahhoz, hogy felvegyem. Annál meg nincs rosszabb, mint amikor egy ruha használatlanul lóg a szekrényben.

Ahol még pocsékolás történhet, az a konyha. De az nem az én terepem. Annyira nem, hogy ott nem is küszködtem kihívásokkal. :)

Legelőször egy moziban ötlött fel bennem egy hülye chips-zabáló miatt, hogy hogyan lehetséges, hogy a 21. században még mindig csörögnek-zörögnek a zacskók. Aztán idővel felkerült még néhány dolog a „fel kellett volna már találni” listára, amit most megpróbálok rendszerezni. Nézzük:

1.    nemzörgős kajazacskó
2.    megbízhatóan működő tűzőgép
3.    normálisan száradó körömlakk
4.    önmegsemmisítő ruhák :)
5.    cigi(füst)-ártalmatlanító bármi
6.    mini MacBook, viszonylag olcsón
7.    újra és újratölthető magazinok és könyvek elektronikus papírból, tömeggyártásban
8.    szabadon összeválogatható digitális csatornakínálat (ehehh)
9.    ránctalanító krém/zsírégető kapszula/narancsbőr elleni krém/arc- test- kéz- mell- combfeszesítő krém/ volumennővelő sampon, balzsam, szempillaspirál stbstb. Szóval a kozmetikai ipar termékeinek 90 százaléka – és itt lényegében akkor kifejtettük a második pontot
10.    ….

Na lebuktam, eddig még nem gyűjtöttem össze tíz dolgot. Lehet segíteni. Mit kellett volna még feltalálni ilyenkorra? Olyasmiben kellene gondolkozni, amit már tömegek használnak, de mégsem működik rendesen, másodsorban pedig olyasmiket, amikre már létezik technológia, de valamiért még mindig nem érhetők el széles körben.

Update - További jó ötletek érkeztek be, a lista ezáltal kábé így néz ki:

1. nemzörgős kajazacskó

2. megbízhatóan működő tűzőgép

3. a kozmetikai ipar valamennyi terméke

4. önmegsemmisítő ruhák

5. cigi(füst)-ártalmatlanító bármi

6. mini MacBook viszonylag olcsón

7. újra és újratölthető magazinok és könyvek elektronikus papírból, tömeggyártásban

8. mindenhol elérhető szélessáv

9. gombtűzőgép

10. élőbeszéd-indexelés: a zsebedben, fejeden, akárhol egy mikrofon, ami folyamatosan rögzít és átír. A beszélgetések így kereshetők.

+1: felbomló rágó (nem a szádban, és nem is a kezedben, de azért emberi időn belül)
 

Az megvan, hogy a T-Home továbbra is külön számlázza a TV-t és a netet? Több hét eltéréssel?

Már azt hittem, hogy eredménnyel járt a sokhavi szuggesztióm, ami vagy egy belsős, vagy egy ügynökségi munkatárs fejében és tettrekészségében csapódott le egy előléptetést, illetve súlyos milliókat eredményezve, és végre itt van júróp.

De nem. Júróp az csak a VH1-on van.

Belső vállalatirányítási folyamatok szintjén biztosan hatalmas előrelépések történtek, és végre megérti egymást T-Online-os és Kábeles, viszont - helló! - mi fogyasztók ennek áldásos hatásait nem érzékeljük.

Update: Ahogy a kommentek között is olvasható, elvileg a számlákat össze lehet vonni és akkor csak egy csekket kap a zember. Ezt mondjuk nem igazán kommunikálják, ezért az lenne a javaslatom, hogy legalább két alkalommal tegyék ki az infót minimum a borítékra. Ez van olyan fontos, mint a zakciós set top box, mert egyrészt végre releváns a szegény fogyasztó számára, másrészt pedig olyan, mintha a szolgáltató nem csak papíron, hanem attitűdjében is szolgáltató lenne. 

Van egy dolog, ami évről-évre egyre jobban kikészít és nem igazán látom az értelmét. Ez pedig az, hogy minden valamirevaló film vagy műsor jó esetben este tízkor, de általában tizenegykor vagy a kereskedelmi tévéknél garantáltan éjfél után kezdődik. Az utóbbiaknál ugye egyértelműen a “kultkvóta” letudásáról van szó, amit a médiatörvény miatt kell teljesíteni, az előbbiek esetében viszont teljes értetlenséggel állok a jelenség előtt.

Próbáltam felidézni olyan információt, ami alapján rá tudtam volna jönni arra, hogyan alakult ki ez az “értelmiségi blokk” a programszerkezetben, de sajnos minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult: semmilyen magyarázatot nem tudok felhozni arra nézve, miért kell egyre karikásodó szemekkel és a másnapi korai kelésre növekvő pánikkal gondolva tévéznem.

Azt belátom, hogy a hirdetőket nem vonzzák az alacsonyabb nézettséget generáló műsorok, de könyörgök: az m1/m2 mégis mit akar? Már úgysem nézi senki, alig van reklámbevétele. Nem lehetne akkor már ezzel az erővel akár emberi időben is leadni a jó filmeket?

Tudom, hogy itt a didzsitál televíziózás, és örömmel bemutathatnék a sok baromnak, idővel meg is teszem, (csak menjenek még le kicsit az árak és dobjanak meg egy jó akcióval vagy értelmes programcsomaggal) de sokan nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt a megoldást válasszák.

Az ő nevükben tehát azt mondom, hogy “Hé bameg! Az értelmiségiek nem feltétlenül munkanélküliek vagy szabadúszók! Késő esti blokkot a főműsoridőbe!”
 

Elég gyakran filózom rajta, mert gyakran felmerül, hogy mi sírós nép vagyunk. Végülis mondják ezt külföldiek is rólunk, de őszintén szólva én egyértelműen saját magunkra gyanakszom. Annyit mondjuk önmagunknak, meg szegény külföldieknek is, hogy mi olyan kis szomidepi nép vagyunk, hogy nemcsak ők, hanem sajnos mi is elhisszük magunkról.

Kicsit talán hajlamosak vagyunk túlbonyolítani a dolgokat, de nekem ez igazából tetszik. Én határozottan szeretem, hogy a magyar mentalitás kicsit komplexebb, tépelődősebb. De semmiképp nem érzem úgy, hogy annyira hajdeszomorúak és pesszimisták lennénk.

És azt sem értem, hogy aki ezen kesereg, az miért nem veszi észre, hogy ő is sír és csak erősíti ezt a téves (és mesterséges) beidegződést. Ahelyett, hogy konstruktív módon állnának hozzá és erősítenék a pozitívumokat, inkább még rúgnak rajtunk.  

Érdemes lenne már másképp tekintenünk magunkra – vagyishát inkább másokra, mert ugye mindig a másik sír - , mint elveszett, depressziós senkikre.

A közösségi blogok egyre jobbak szerintem, most például találtam egy szuper szuperszakítós blogot, ahol a ronda bosszúk, dühös merényletek vannak összegyűjtve, amiket az elkeseredett, többnyire megcsalt szeretők követtek el gaz exeik ellen.

Van itt minden: csákányok, karcolás az autón, óriásplakát, szórófestés a falon.

Lehet ötleteket gyűjteni, vagy szörnyülködni. Szerintem egyébként inkább érezzünk együtt mindkét féllel. Sosem tudhatjuk, mi bújik elő belőlünk egy ronda szakítás miatt. Khm...

Két dologra mondják gyakran büszkén a zemberek, hogy elvből vagy lehetőleg nem fizetnek értük: az egyik a Sziget, a másik a BKV. Szokás mindkettőt lefitymálni, és arra hivatkozni, hogy nem olyan a színvonal, meg túl drága, stb.

Nézzük a Szigetet: ha belegondolok, egyszer az életben nem volt olyan alkalom, hogy azt mondta volna rá akár csak egyvalaki (rajtam kívül), hogy megéri az árát a napijegy például. Amióta az eszemet tudom (kábé tíz éve), mindig túl drága volt a Sziget, nem léptek fel elég nagy sztárok, nem volt elég WC, túl nagy volt a por, meg amit el lehet képzelni.

Az persze már nem fordul meg az egyszerűfejűek agyában, hogy azért a pénzért mi mindent kapnak: a háttérszolgáltatások színvonala például folyamatosan javul. Nekem idén csak egyszer kellett várnom a mosdó előtt, rögtön kaptam kaját is, és ha akartam volna, akkor vehettem volna zöldség-gyümölcsöt. Lehet, hogy ez utóbbi megszokott már, én asszem két éve voltam ezelőtt utoljára, szóval nem tudom. De lehetne még sorolni. És egyébként aki az előadókért megy a Szigetre az egy lúzer, de mindegy.

Visszatérve: ami furcsa, hogy nem ám csak a csórók mondták ebben az évben sem, hogy csak akkor mennek ki, ha ingyébe’ kapnak jegyet, nem ám. Hozzám hasonló szinten élő, azaz feltörekvő, viszonylag jó keresettel rendelkező kis kezdők és középhaladók is. Ki érti ezt? Mintha a Sziget egy augusztus huszadikai népünnepély lenne, ami alanyi jogon jár.

Ez vonatkozik a BKV-ra is. Lehetőleg legyen ingyen, és persze legyen tökéletes. Nem tudom, én azóta totál értékelem, mióta eltöltöttem egy kis időt külföldön. Ugyanis – kedves honfitársaim, meg fogtok lepődni -, vannak nagyvárosok, ahol az éjszakai busz majdhogynem ismeretlen fogalom. Pláne ilyen gyakorisággal és ilyen sűrű hálózattal. És meg fogtok lepődni azon is, hogy máshol ugyanilyen mocskosak a közlekedési eszközök, ráadásul például Párizsban vagy Berlinben minden egyes metrón ott vannak a kéregetők.

Persze mindenen lehet és kell javítani. Fontos, hogy figyeljünk arra, hogy megkapjuk a szolgáltatást, amiért fizettünk és ne forduljanak elő jogtalanságok. De azért ne hagyjuk már figyelmen kívül, hogy emberek százai dolgoznak azért, hogy a kis csip-csup ügyeinket el tudjuk intézni, vagy hogy önfeledten szétigyuk magunkat.

Ez pedig pénzbe kerül. És ha felnőttként akarunk magunkra gondolni, akkor fizessünk a kiválasztott szolgáltatásért. Ha meg nem akarjuk megtenni, akkor ne vegyük igénybe. Vagy-vagy. Nem is-is. Pláne nem nagy arccal.
 

Egyike vagyok a habzó szájú Apple rajongóknak, iPodom van, iBook-om volt, majd MacBook-om lett és mindenkinek hirdetem az igét. A marketingszakemberek szerint tehát az evangelista fogyasztók közé tartozom.

Egyértelmű lett volna, hogy amint bejön a piacra, vegyek egy iPhone-t, vagy minimum egy iPod Touch-ot. Az utóbbival azonban az a bibi, hogy az iPodom köszöni jól van, és eszébe sincs elromlani, már lassan hat év után. Hasonló a helyzet a telefonommal is, egész jól bírja a megpróbáltatásokat. Egy ellenérv tehát már fel is sorakozott az iPhone-vásárlás ellen: pazarlás lenne.

De tegyük fel, hogy éppen se iPod, se telefon, vagy minimum telefonom nincs éppen és be kell szerezni egy újat. Még így sem hiszem, hogy az iPhone mellett döntenék, mégpedig azért, mert egyrészt egész nap internetközelben vagyok a munkahelyemen, vagy éppen otthon, és a kettő közötti időben eszem ágában sincs monitorra vagy kijelzőre bámulni, legyen az bár olyan gyönyörű, mint egyébként az iPhone-é.

A munkámhoz nem szükséges minden percben (értsd: még a taxiban is) internetközelben lenni, ha pedig mégis így lenne, egyértelmű, hogy mobilinternetre kapcsolt laptopot használnék, hiszen folyamatosan különböző szövegeken dolgozom. Ráadásul nem maradok le levelekről, mert a munkatársaimnak kötelező figyelniük azokat, ha nem vagyok az irodában.

Unatkozni sem szoktam, és nem igazán tudok olyan helyzetet mondani, amikor sokáig kell várnom valamire vagy valakire. (Ilyenkor amúgy is könyvet olvasok.)

Egyébként sem vagyok az a drága kütyüket nyilvános helyen előkapkodós típus. Ez biztos azért van, mert még mindig nem szoktam meg, hogy ilyesmi megadatik az embernek, mindenesetre még a telefonomat is elővigyázatosan használom. Szóval nyilvános wifizés kizárva, zenehallgatás dettó, de az meg a halláskárosító hatása miatt.

További ellenérv a T-Mobile és a díjcsomagja. Én Vodafone-os vagyok, miután átmentem egy nagyon ronda és csendben végrehajtott díjemelés miatt pontosan a T-Mobile-tól, szóval eszem ágában sincs visszaváltani. Plusz a díjcsomagban ennyi meg annyi internetezési lehetőség is van, de bevallom, hogy én olyan sóher vagyok, hogy kizárólag ingyenes wifin használnám a cuccot, SMS-t sem írok, szóval egyáltalán nem tudnám kihasználni ezt a “fantasztikus” ajánlatot.

Az iPhone főként neonomádoknak, logobó hajú start-up tulajoknak, vagy egyéb mobilizált szabadúszóknak való, akik egész nap különböző kávézókban dolgoznak, teljesen rendszertelen az életük és nem tudnak elszakadni az e-mailjeiktől.

A népesség többi részének ez inkább az ágyúval verébre esete. Ha valakinek mp3 lejátszó kell meg telefon, és átlagfelhasználó, akkor én inkább egy iPod nano/iPod Touch + x típusú telefon kombinációt ajánlanék. Így nem kell annyit fizetni a T-Mobile-nak, de a kiemelkedő felhasználói élmény is megmarad.

És akármennyire is tudom, hogy az Apple-nél nem kell félni attól, hogy több funkció egy helyre gyömöszölése ne sikerülne náluk jól, én még mindig úgy gondolom, hogy érdemes olyan eszközöket használni, amik kifejezetten egy bizonyos funkció ellátására lettek kifejlesztve.
 

Sokat dolgozom, sokat telefonálok. Ezzel gondolom sokan vannak így rajtam kívül. Az amerikai filmekkel ellentétben azonban általában el szoktunk köszönni egymástól a beszélgetések végeztével, ezért megdöbbent, amikor valaki csakúgy „kinyom”.

De ez nagyon ritka, az esetek egy százalékában fordul elő. Ezért még rosszabbul érint, amikor ugyan elköszönnek, de azt a bizonyos udvariassági egy másodpercet meg sem várva lecsapják a telefont. Hogy azt én mennyire utálom! Én mindig kínosan ügyelek rá, hogy finoman tegyem vissza a telefont, nehogy szétszakadjon a beszélgetőpartnerem dobhártyája, és mert nem szeretném, ha úgy érezné/megtudná, hogy a hátam közepére sem kívánom, meg egyébként is sok-a-dolgom-fontos-ember-vagyok-hagyjál-békén.

Szerintem a telefoncsapkodás olyan árulkodó jel, mint egy ernyedt kézfogás, vagy ha valakinek nincs elmentett kedvence a Flickr-en. Az ilyet – én mondom – lehetőleg kerülni kell.

… Angliában a Bad Day Daniel Powtertől. A mai napig játszák a rádióban, és persze megjelent reklámszpontokban, filmekben, meg ahol csak lehetett. A nagy siker aztán felvetette a kérdést, hogy mi lehet a dal titka?

A BBC újságírója arra jutott, hogy egyrészt egy kevésbé körülírt, amorf “Te” a dal címzettje, aki aztán lehet fiatal, öreg, gazdag és szegény, ráadásul kevés konrkétum hangzik el, csupán az a biztos, hogy egy mindenkinek az életében előforduló rossz napról szól. Nem vigasztal, nem emeli fel a kis szomorú buksikat valamilyen pozitív üzenettel, hanem inkább csak tényt közöl. És persze az egyszerű szöveghez könnyen megjegyezhető, fülbemászó dallam társul.

Itt a dal:
 
A toplistában szereplő többi szám:

• Because of You - Kelly Clarkson
• You're Beautiful - James Blunt
• I Don't Feel Like Dancin' - Scissor Sisters
• Chasing Cars - Snow Patrol

(Ez a chasing cars nekem most nem ugrik be)

Ha már foglalkozott a témával, az újságíró megkérdezett néhány szakértőt arról, hogy mi a slágerek titka.

• általános szöveg
• egyszerű szerkezet (30-40 másodperc áll a zenekar rendelkezésére arra, hogy megragadja a hallgatók figyelmét)
• filmzenékben jól jön, ha építkezik, egyre erősebb lesz
• főleg refrénekben érdemes a “we” szót használni, és érdemes valamilyen fényes, világító dolgot belefoglalni, vagy szépségről, vagy széttört szivekről énekelni
• jól működik még az időjárás emlegetése, az érkezés és elindulás, a sebesség, az idő, és az együttlét

A végkövetkeztetés az, hogy nincs recept, még ha vannak is olyan elemek, amiket érdemes használni.

Most vessünk egy pillantást saját házunk tájára. Sajnos nem találtam ötéves összesítést, de szerintem érdemes megnézni így is, mi megy nálunk.
 

Összesített album- és válogatáslemez-lista - chart-pozíció alapján

Egész érdekes az eredmény. Már ízlés szempontjából. A cikkben foglaltakat mondjuk alátámasztja, hiszen az itt látható előadók nagy része egyszerű szövegekkel és dallamokkal operál. Úgy kell nekünk.

Telefont szeretnék venni a nagymamámnak. Érthető módon a nemrég beharangozott nyugdíjasgépet, a Doro nevű telefont kezdtem el keresni, érthető módon annál a szolgáltatónál, amelyik elérhetővé tette.

A Google találati listájának hetedik helyén meg is találtam, amit szerettem volna. És mi fogadott? Korrekt kis ismertető, hurrá. Nade mennyibe kerül?

Most jött hat kattintás – teljesen feleslegesen. Merthogy mindig ugyanazt találtam: a gép leírását.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy tovább keressek, és plusz két kattintás után kaptam egy listát, ahol jelezték az árát, továbbkattintva a készülékre viszont megint az az idióta oldal töltődött be. Szóval csak úgy tudom meg az árat, ha a tarifák között keresgélek és véletlenül sem kattintok tovább.

Niccce.

Hogy miért ér fel egy agyműtéttel (anglicizmusveszély!) az árak következetes megjelenítése az oldalakon és miért kell minden tarifacsomagot végigkattintanom külön külön...

Annyiból jó a cucc, hogy a délutáni vérnyomás-kilengésemet pozitívba lendítette. Szuperköszi.

Mint ugye tudjuk, a használat hónapjában járunk, és így a szokásosnál is érzékenyebb vagyok a felesleges dolgok témájára. A ruháim szortírozása közben találtam rá egy – ugyan igen szép emléket eszembe juttató, de felesleges – reklámpólóra. Gondoltam, majd hordom sportoláshoz, eleve sportoláskor kaptam, de mégis annyira cikinek érezném egy 2006-os eseményt hirdető reklámpólóban habtestem edzését, hogy még egyszer sem használtam. Valahogy mindig elő tudok halászni egy másik pólót az utolsó pillanatban…

Ezért aztán úgy érzem, nagyon nagy szükség lenne egy olyan technológiára, mint amit a gyorsított tempóban felbomló reklámszatyroknál fejlesztettek ki. A marketingcélra legyártatott pólókat legalább 80 százalékban ilyen technológiával kellene gyártani, hogy hopp! egyszercsak elkezdjenek szétesni és idővel totálisan megszűnjenek létezni.

Mert most komolyan: mit lehet ezekkel kezdeni? Felmosórongynak túl jó minőségűek, mert nagyon jó állapotban vannak. De hogyan tudnám az ilyen cuccokat lerohasztani, hogy aztán felmosórongy lehessen belőle? Eleve: én nem ronggyal mosok fel. Basszus. Nehéz kérdések ezek.