Egyre többen tudják használni a photoshopot vagy más, ahhoz hasonló képmanipulációs szoftvereket, aminek az az egyik eredménye, hogy az emberek elkezdték “átkölteni” a családi eseményeket.

Rajta van az “ex” a fotókon? Egy pár óra és már nem az ő arcát kell bámulni, de azért még a tengerparti hangulat és a csinos nyári ruha megmarad, és bátran mutogatható. Nem tudott eljönni Klári néni az esküvőre? Ha elég nagy képkivágást hagytunk, simán odatehetjük.

Jó ez, vagy rossz? Indiában például totálisan hétköznapi egy-egy családtag belefoglalása a képekbe, igaz náluk a kivágás már jóval kevésbé szokás.

A családtörténet, saját életünk narratívájának meghatározása, a saját valóságunk alátámasztására tett próbálkozások alapvetően érhetőek, és kicsit megkönnyítik az életet főleg egy fájdalmasabb szakítás után. Az is érthető, ha a tömegével az internetre feltöltött képeinket kicsit “emészthetőbbé” szeretnénk tenni.

Azonban, ahogy a témát felvető cikkben is fogalmazott egy pszichológus, a képek nagyon fontosak a különböző problémák feldolgozása során. Egy fake képen nincs mit feldolgozni. Meg kell tenni azt a lépést, hogy például nem kárhoztatjuk magunkat egy genetikusan adott, soha el nem múló hatalmas táska miatt a szemünk alatt.

Én nehezen tudom elképzelni, hogy egy stratégiailag fontos helyen és pillanatban készített fotóról kivágott ex tényleg akkorát tud dobni a közérzetünkön, vagy legalábbis meg tudja könnyíteni lelkileg az emlékezést, de néhány évvel később már biztos jobb. Viszont azt is meg lehet ilyenkor tenni, hogy – hoppá! – néhány évig egyáltalán nem nézegetjük a régi képeket, és csak akkor vesszük őket elő, amikor már nem kapunk ticket a fájdalmat okozó személy láttán.
 

Egyébként nem hiszem, hogy minket ez a jelenség annyira fenyegetne, mert talán még a fiatalok sem tudnak rendesen számítógépet, neadjisten képalkotó szoftvereket használni.

 

Évekig a Gap volt a világ legnagyobb ruházati lánca, most viszont a spanyol Inditexhez tartozó Zara vette át a helyét. A többi almárka, így a Bershka vagy a nálunk nem kapható Massimo Dutti is nagyon jól teljesít.

Felmerül a kérdés, hogy a Gap miért csúszott lejjebb a ranglistán és miért pont a drágább Banana Republic remekel még a társaság kínálatából?

Az egyik lehetséges válasz, hogy a recesszió idején az emberek inkább kevesebbet vásárolnak drágábban. Gazdaságilag nehezebb időszakokban ugyanis mindig divatba jönnek az egyszerűbb, elegáns szabású, jó anyagból készült ruhák, mert tudatosabban kezdenek vásárolni az emberek.

A Zara ezt elég jól hozza is. Viszonylag jó anyagokból dolgoznak, esztétikus, nagyon nőies ruhákat készítenek. Emellett pontosan lekövetik az aktuális divatot, értem ezalatt a divat-divatot, azaz azt, amit a kifutókon is látunk. (Ha megint bejutok egy boltba, megmutatom, pontosan mire is gondolok.)

A Gap nem biztos, hogy jó megoldást választott a krízis megoldására: kirúgta az európai csapatát, pedig pont innen jöhetne egy kis vérátömlesztés.

Szóval jelenleg úgy tűnik, hogy nem maradunk le sokról, amíg nincs nálunk Gap/OldNavy/Banana Republic.
 

Be kell vallanom valamit: ha egy kis sebet, karcolást szerzek valahogyan, azt én szeretem. Olyan, mintha valami nagyon vagány dolog történne velem, mintha egyenesen én lennék Angelina Jolie. És ugye csak akkor kell leragasztani, ha nagy a cucc, egyébként meg nem zargatjuk. Csak mutogatjuk. :)

Nos, ezzel úgy látszik, hogy nem vagyok egyedül: Alexandre Herchcovitch piacra dobott mindenféle ragtapaszokat, amiket aztán elkezdtek hordani a celebek.

Egyesek lefitymálják az egészet, mert sokan úgy hordják ezeket, hogy nincs is sebük. Nade most őszintén: az sokkal betegebb lenne, ha valaki azért szerezne sebet, hogy egy Herchcovitch tapaszt feltehessen magának.

Én bírom. Igaz, csak akkor hordanám, ha valamilyen sebet szereznék. Legfeljebb csak valami tudattalan késztetés miatt esetleg ügyetlenebbé válnék, khm...

Már csak öt év, és itthon is lesznek designer ragtapaszok dögivel. Egyébként ha valaki mégiscsak látna ilyet, mindenképp szóljon!
 

Így az olimpia kezdetével stílusosan vegyünk elő egy kínai témát, mondjuk az online trendekről. Vannak is erről friss adatok, mégpedig a következők:

•  Keleti testvéreink egyre inkább ráéreznek a net ízére. Jelenleg 253 millióan neteznek viszonylagos rendszerességgel, ebből 91 millió az előző évben csatlakozott először. 
• A felhasználók nagy része, 214 millió ember használ szélessávot, 73 millióan mobilneteznek, 83 százalékuk harminc év alatti.
• Egyre több szolgáltatást használnak, például népszerűek lettek az online fizetési megoldások, ezek felhasználási aránya egyébként 72 százalékot nőtt egy év alatt. 

Kicsit fura, hogy az otthoni internethasználat után második helyen az internetkávézó következik. Persze nem tudok az ottani wi-fi lefedettségről, szóval ez tök logikus is lehet.

A legnépszerűbb tartalom a zene, aztán a hírek, az IM és a videók.
 

你好 - Ni hao!

Nemrég jelent meg egy cikk arról, hogy a hírességek már egyre kevésbé válnak be reklámkampányokban, mert “az emberek besokalltak” tőlük, és eleve túl sok márkának adják oda az arcukat.

Rossz hír a hírességek számára, hogy a saját nevük által fémjelzett ruhamárkák sem igazán sikeresek. Victoria Beckham és az MTV-ről ismerős Hills című álreality egyik főszereplője, Lauren Conrad is ki lett penderítve egy cég, a Kitson kínálatából. A tulaj megosztotta jótanácsait is, amivel lényegében mindent elmond a celebrity-divattervezésről:

1. Vedd figyelembe, hogy nem mindenki XS-es méret, mint te.
2. Ne hidd azt, hogy szétkapkodják a ruháidat, csak mert te egy celeb vagy.
3. Többször is menj el személyesen a boltokba, hogy ezzel támogasd a márkádat. Amúgy is egész nap vásárolsz, nem?
4. Ne higgy el mindent a pr-eseidnek. Elvégre is azért fizeted őket, hogy egyetértsenek veled.
5. Menj el az egyik közeli kávézóba a vázlatfüzeteddel, miután odacsődítetted a paparazzikat. Sosem árt, ha úgy tűnik, mintha dolgoznál.
6. Ne vedd magad túl komolyan. Nem vagy Coco Chanel.
7. Évente egynél többször hordd a saját tervezésedet.
8. Ne engedd, hogy Amy Winehouse felvegye őket.

Az utolsó kitétellel nem értek egyet, de a többi elég indokoltnak tűnik.

Itthon szerencsére nem igazán kell félni mondjuk egy Soltész Rezső sportkollekciótól, mert nincs könnyűiparunk, de azért sosem árt felvérteződni a vészkorszakra.
 

Egyre több cég ismeri fel, hogy néhány eszközzel sikeresen befolyásolhatják a potenciális vevők döntését a próbafülkékben. Ultramodern, érintőképernyős, többfunkciós tükrökkel például egész jók a tapasztalatok.

Ezek a kütyük egyrészt minden fontos információt közölnek az éppen próbált ruháról, de felvételeket is készítenek, amiket aztán vissza lehet pörgetni, mert az emberek általában nem emlékeznek, hogy is néztek ki a kettővel azelőtt felpróbált göncben.

Ezenkívül webkamerán keresztül mutathatják meg magukat a barátaiknak vagy szüleiknek, akik egy online felületen bejelentkezve chaten reagálhatnak, és ha már ott vannak, akkor akár online ki is fizethetik a kiszemelt ruhát. További kényelmi funkció, hogy csak egy gombot kell megnyomni, ha másik méretre lenne szükség, nem kell tanácstalanul, félpucéran állni és várni, hogy mikor kapunk el egy eladót.

A kütyübeszerelés csak egy része a dolognak. Sok vállalat rájött, hogy a próbafülkéket érdemes lehet teljesértékű, hangulatos térré alakítani. Nagyobb méret,  a természeteshez közelítő fényviszonyok, székek az asszisztáló barátnőknek, ajándékcsomagok, frissítők, sőt akár teljes szobák is szolgálhatnak próbafülkeként divatmagazinokkal, ülőgarnitúrával, stb. Nem irigylem a vásárlásfüggőket.

Nem tudom, én nem igazán értem ezt az ékszerviselés dolgot. Főleg akkor képedek el Bambisra nyitott szemekkel, amikor fiatal lányokon látok aranyékszereket. Tudjátok, azokat a csavart, vagy ilyen-olyan klasszik arany göncöket, amiket többnyire szettben vesznek meg, tehát van fülbevaló, nyaklánc, gyűrű és karkötő is, olyan jó kis nyolcvanas évek fílinggel.

De nem állapodnak meg ám ezen a szinten: láncból, karkötőből egy nő budoárjában több is van. Meg kell mutatni ami szép, úgyhogy ne lazsáljunk, menjen ezüst, arany, minden együtt.

Én ezt most azért írom, mert tisztára azt hittem, hogy ez már a múlté. Persze valószínűleg a baráti köröm miatt, de most sokként hatott, ahogy egy szép lányon ott fityegett minden, amihez már csak egy lila menedzseröltönyös, alkoholszagú nagybácsi kell egy szalagavatón. Az élmény hatására körülnéztem, és meglepve láttam, hogy nagyon sokan áldoznak még az arany oltárán.

Még ha esetleg fehérarany lenne, vagy nem is tudom…

El is gondolkoztam azon, hogy miért is lehet jó ékszert viselni, vagy hogy van-e olyan, amit el tudnék magamon képzelni, de elég nehéz. Néha-néha látok egy-egy designdarabot, de valahogy nem érzek olyan nagy késztetést az ilyesmi viselésére.

Másokon egyébként tetszik, ha van mondjuk egy – ismétlem, EGY – szép darab rajtuk, mondjuk egy karkötő vagy egy lánc, de egyébként tökre nem tartanám fontosnak, hogy nemesfémből legyen. Biztos hiányzik belőlem egy stratégiailag fontos gén, és mostmár sosem leszek igazi nő.

A másik, amit nem értek, az Amerikában a gyémántgyűrűk imádata, sőt kötelező volta. Szerintem elég undorító dolog még attól eltekintve is, hogy milyen körülmények között termelik ki azokat a gyémántokat. Ennek a jelenségnek a hátteréről egyébként van egy nagyon klassz cikk a Nerve-en, amit a Jezebelen találtam.

Már régóta érlelődött bennem a gondolat arról, hogy a médiumoknak jobban oda kellene figyelniük az imázsukra. Az rendben van, hogy a főszerkesztőnek pontosan az a dolga, hogy a kijelölt szemléletet, irányvonalakat és minőséget fenntartsa az adott médiumnál, én azonban úgy érzem, hogy azért ez kevés.

A bulvárban és a női médiumok esetében érezhetően használják az imázsteremtés eszközeit, amiben a különböző akciók, események és a felvállalt témák a leginkább használt eszközök (pl. női esélyegyenlőség a Marie Claire-nél, családon belüli erőszak témájának gyakori tárgyalása, stb.). Ezek az eszközök a leghatékonyabbak egy médium esetében.

Éppen ezért az utóbbi időben egyre többször tettem fel magamban a kérdést, hogy miért nincs a legtöbb médiumnak CSR-tevékenysége? Hiszen médiumként abban az igen kedvező helyzetben vannak, hogy felületet adhatnak az általuk kiválasztott fontos ügyeknek, és nagyon hatékonyan használhatják egy markáns, plasztikus imázs kialakításához. Hiszen a téma, amivel egy médium foglalkozik, illetve nem foglalkozik, rengeteg mindent elárul róla. Ezt nem használni pedig bűn.

És egyébként is: kicsit fura, hogy nagyvállalatok milliókat ölnek bele egy-egy ügybe, a médiumok meg néha-néha kegyet gyakorolnak, és röviden beszámolnak róla. Csak akkor számíthat egy társadalmi kérdés támogatásra egy szerkesztő vagy újságíró részéről, ha van valamilyen személyes érintettsége, vagy éppen aktuálissá vált a dolog, többnyire politikai fejlemények miatt. Ez azért valljuk be, közel sem ideális.

Nagyon fura egybeesés volt, amikor hasonló következtetésre jutott néhány médium és megalakították a médiauniót. (Oké, gondolom unták már az állandó nyüstölést is a különböző pr-esektől.) Ez nekem egyelőre nagyon tetszik, és nagyon pozitív kezdeményezésnek tartom.  Azonban nem tudom eldönteni, mire lehet majd számítani a tagságot alkotó médiumoknál:

1.    Elképzelhető, hogy érzékenyebbek lesznek az ilyen témákra, és más CSR-t is beengednek, ami jelenleg nem annyira jellemző, mert eléggé utálják.
2.    Van azonban egy olyan lehetőség is, hogy az évente egy felvállalt témával úgy fogják érezni, hogy megtették, amit lehetett és ami elvárható, és erre hivatkozva vissza fognak utasítani minden ilyen megkeresést. Vagy legalábbis továbbra is tűzzel-vassal irtják a CSR-t.

Nem azt mondom, hogy kritikátlanul be kell engedni minden ilyesmit a drága médiafelületekre, de azért nem kellene élből elutasítani az ilyen ügyeket. Én remélem, hogy ennek a médiauniónak köszönhetően tudatosabbak lesznek a médiumok, jobban odafigyelnek majd arra, hogy mit képviselnek, és több ilyen témát is felvállalnak. Ezáltal pedig az arculatkérdés tetemes részét is letudják.

Nekünk pedig jó lesz, mert nem csak elvétve, és nem csak nagyobb társadalmi témákról fogunk olvasni.
 

(btw: a médiaunió szlogenje, hogy: "A társadalmi tudatformálásért" vajon mit takar? Tudatmódosító szereket nyomatnak, odatesznek egy kis ópiáttal, vagy mi?)

Kedvencem, a the coolhunter divatsite-ot indított Fashionation néven, aminek az a lényege, hogy a legjobb anyagokat gyűjtik össze a legkülönbözőbb divatmagazinokból, és teljes sorozatokat mutatnak meg saját kommentekkel.

Tehát ha nem is teljes merítést kapsz, azért a legfontosabb fotósorozatokat, videókat, divatbemutatókat meg tudod nézni, vagy épp képbe kerülhetsz arról, kik most a legjobb fotósok.

Természetesen itt is van street fashion, de most leegyszerűsítették a témát: szavazni lehet, hogy az egymás mellé tett két, egymásra eléggé hasonlító ember/öltözet közül melyik néz ki jobban, ennyi. Nem tudjuk meg, hogy mit hol vett a delikvens, vagy hogy miért az ötvenes évek gönceiben érzi jól magát.

Szerintem tetszeni fog, mert elég keveset vállal, és azt - a coolhunter eddigi működését tekintve - biztosan teljesíteni fogja.

Új coolság hódít New Yorkban csodagyümölcs néven. A Synsepalum dulcificum egy kis piros bogyó, ami az elfogyasztása után teljesen megbolondítja az ízlelőbimbókat.

Így történhet meg, hogy a citromlevet csokis shake-nek, a tabasco szószt a fánkokra öntött cukormáznak érzik azok a szerencsések, akik egy ilyen csodabogyó-partin vesznek részt.

Ezek a partik úgy néznek ki, hogy kiteszik a legkülönbözőbb ételfajtákat egy nagy asztalra, és azokat lehet végigpróbálgatni. A szervezők szerint ez másokkal együtt a legjobb, mert meg lehet beszélni egymással, hogy ki mit milyennek érez.

Egy bogyó ára 2 dollár között mozog, maga a növény Afrikából származik, és egy időben abban reménykedtek a kutatók (vagy még mindig), hogy az édesítőszerek kiváltására alkalmazhatják.

Puccos bárokban már korábban használták bizonyos koktélokhoz, de ezek a partik most új lendületet adtak a bogyónak.

Egyébként nem mindenki szereti, néha túlpörög a cucc. De a többségnek nagyon érdekes élmény, szóval ha valaki arra jár, próbálja ki helyettem is.

Az Elle Dekor ugyan lakberendezési magazin, mégis hasonló problémák teszik tönkre, mint amik a női magazinok esetében is jelentkeznek, de az utóbbiakat mégsem dönti romba – legalábbis általában. Ugyanis szerintem a Glamour is elkezdett lecsúszni, mert túlságosan is hallgatnak az olvasók szavára.

A női magazinok ellentmondásosságát hónapokig lehetne részletezni, de most az a szempont érdekel elsősorban, hogy az olvasóik hogyan - illetve hogyan nem - oldják fel a kognitív disszonanciát, ami annak nyomán keletkezik, hogy ezek a magazinok tele vannak skizofrén cikkekel és megfizethetetlen termékekkel.

Ezt a legtöbben elfogadják, és megveszik őket, aztán slussz. Nem lesznek se többek, se kevesebbek ettől. Sokan azonban hőbörögnek és olvasói leveleket küldözgetnek, hogy ugyan miért többmilliós a bemutatott áru?

Kinek írják ezek a cikkeket? – teszik fel a naiv kérdést.  Tényleg, kinek is? – gondolkoznak el a szerkesztőségben. Lehet, hogy tudják a megfelelő választ, mégsem adják meg az olvasóknak, hanem inkább kísérleteznek az olcsóbb megoldásokkal:  Teljes szett 15 ezer forint alatt!, Rendezze be fillérekért, stb.

De valóban ez a jó út? Tényleg bele kell törődni, hogy Magyarországon vagyunk, másképp úgysem megy? Hova vezetnek az olcsójolánok?

Én úgy érzem, hogy az ilyen magazinoknak nem az életről kell szólniuk. Közük sincs a valósághoz, dehát ez így van rendjén. Ha női magazint/divatlapot/lakberendezési magazint veszek, azt akarom tudni, hogy merre tartunk. Ha csak öt év múlva látom a magyar boltokban az utánzatokat, akkor öt év múlva. De addig is azt szeretném látni, hogy mások mit alkottak, mi az, ami később az életünk része lesz. A valósághoz ott vannak a közéleti, és az ismeretterjesztő lapok.

Éppen ezért egy női magazinok számon kérni, hogy Pradát vagy Miu Miut mutat be Mayo Chixs és Saxoo London, vagy ha már az Elle Dekornál voltunk, Philippe Starckot és Tord Boontjét a Kika meg a Domus kínálata helyett… az azért überciki. Kiskegyedet az ilyennek, ne “kiskegyesített” Glamourt és “otthonosított” Elle Dekort.