A Slate egyik szerzője a hírleveléhez szeretett volna logót készíttetni, de lehetőleg kevés pénzből. Ehhez a Crowdspringet próbálta ki, ami egy olyan site, ahol az általad adott briefre szabadúszó designerek beküldhetik az ötleteiket. Neked csak ki kell választanod, hogy melyik tetszik legjobban és azért kell fizetned. 

Az értékelésbe bevont az újságíró nagy designgurukat és a Slate designrészlegének munkatársait is. A megbízásra egy hét alatt 32 munkával jelentkezett 22 designer. Nagy részüket azonnal, könnyedén ki lehetett zárni, a shortlist darabjai közötti válogatás már nehezebb volt - legalábbis a megbízó számára.

A felkért szakértőknek viszont egyik munka sem tetszett igazán, mert eléggé standardizáltak voltak vagy ha volt is bennük ötlet, a kivitelezéssel akadtak gondok. Az utolsó körben egyébként egy moldovai, egy bolgár tervező és egy meg nem határozott nemzetiségű nő designja maradt bent. (Az utóbbi később egy másik projekthez használta fel az ide készített tervet és nyert is vele 400 dollárt.)

Ha azt nézzük, hogy sokan ingyen dolgoznak ezeken a briefeken és nagy eséllyel nem kapnak a végén semmit, kicsit kizsákmányolásnak tűnhet az egész, de azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy sokak számára nyújthat jövedelemkiegészítést és nagyon jó gyakorlási lehetőséget. Komolyabb megbízásokat azonban nem ilyen platformokon érdemes elvégeztetni, legalábbis akkor, ha nem akarunk a Nordsee szlogenpályázatához hasonlóan amatőr dologba belekeveredni.

A győztes munka egyébként ez volt: 

Nem kutakodok különösebben Kínával kapcsolatos hírek után, de azt a távolból is lehet sejteni, hogy a nagy gazdasági fellendülésük egy kamu. Míg fontos részletek ki nem derülnek, addig az elemzők is megszedhetik magukat, de kérdés, hogy meddig áltathatja magát a világ.

A Dateline című műsor stábja felkeresett két olyan várost Kínában, ahol többmillió lakás épült és épül még fel, és az egyikükben a világ legnagyobb bevásárlóközpontja is megtalálható - tök üresen. Legfeljebb a karbantartók és a közterületisek fordulnak meg errefelé. Az épületek meg már mállanak szét.

Ennek a helyzetnek az oka, hogy a kínai kormány mindenáron növelni akarja a GDP-t, amire leginkább a folyamatos építkezés a módszere. Az árakat meg persze jó magasan tartják, ami klasszul mutat a papírokon, viszont így az ingatlanok megfizethetetlenek a népesség döntő része számára. Ismerős lehet ez nekünk is a belvárosban üresen tátongó, egyébként kiváló adottságú üzlethelyiségeknek köszönhetően.

A megkérdezett szakértő elmondta, hogy becslései szerint legalább 64 millió ilyen üresen álló lakás van most Kína-szerte és hogy akkora ingatlanbuborék fúvódik éppen, amekkorát még nem láttunk. Szerinte az amerikai ingatlanpiaci válságnál jóval nagyobb gondokkal kell majd szembenéznünk.

Szuper, nem?

Érdemes megnézni a riportot, még ha az eleje kicsit lassan is indul be. A riporter ráadásul annyira lassan beszél, hogy simán le lehetne adni az anyagot nyelviskolákban.

Egyre több csatorna egyre több sorozatánál használják az éppen látott eseményeket, illetve előzményeiket magyarázó feliratokat - Amerikában. Ez konkrétan azt jelenti, hogy amikor a műsor Nagy Intrikusa éppen kutakodik egy szobában, felugrik egy felirat, ami elmondja, kinél van éppen és miért. De mutatok is egy példát:

A tévések azt mondják, hogy ez nagyon fontos eszköz ahhoz, hogy berántsák az új, illetve régebbről visszatérő nézőket, főként ha már nagyon bonyolulttá vált a sztori. Elsőként a Lostnak készítettek dúsított epizódokat (szerintem teljesen feleslegesen, de ezt most hosszú lenne kifejteni), majd aztán másoknál is próbálkoztak.

Van, aki kicsit szofisztikáltabb módszereket használ, ilyen volt például, amikor a film alatt élőben lehetett kérdezni a filmek alkotóitól, vagy amikor egy történelmi környezetbe helyezett sztorihoz készítettek egy iPad-kiadást háttérmagyarázatokkal és mindenféle más anyaggal. Volt olyan is, aki egy képregényt adott ki még a premier előtt, hogy bemutassa az előzményeket és a karaktereket.

Ha már választani kell, akkor inkább ezek a megoldások tetszenek, bár a buta feliratozásban is lehet valami. Ezt viszont nem kellene mindenkinek látnia. A digitális televíziózással és a smart TV-k elterjedésével majd biztosan meg lehet oldani, hogy aki teljesen el van veszve, kérhessen infobuborékos verziót. Addig viszont nagyon idétlen ez a forma, remélem, hozzánk soha nem jön be.

A sálhordás valahogy kikopott az itthoni öltözködésből, teljesen funkcionálissá ürült ruházkodási szokás lett és csak néhány furán rúzsozott hölgy nyakában láthatunk még egy-két ismerősnek tűnő variációt. Persze vannak kísérletezések a tizen-huszonévesek körében is, mert egyébként nagy divat a sál hordása egész évben, de egyértelmű a tanácstalanság - általában csak körbetekerjük, ahogy sikerül és kész.

Én is csak kétféle megkötési módot ismerek, ezzel lényegesen lekorlátozva a beszerezhető sálak típusát. Van azonban megoldás: természetesen a Youtube. Ahogyan nyakkendőt, úgy sálat is megtanulhatunk kötni az itt fellelhető videók segítségével.

Az egyik legjobb a műfajban tutira a Liberty nevű bolt sál-stylistjának rövid sorozata, amit mindenkinek ajánlok. Itt például azt tanulhatjuk meg, hogyan kell a hatalmas, négyzet alakú anyagokból szépen hordható sálat kötni:

Egyébként hogyan lesz valakiből sál-stylist?!

Ha mindig is voltak dédelgetett kütyüelképzeléseid, de inkább a divathoz kapcsolódtak vagy egyszerűen csak nem volt bátorságod komolyan elgondolkozni a megvalósításukon, most leporolhatod az ötleteidet, mert a KiBU és a WAMP összefogásában esélyt kaphatsz arra, hogy egy évig bütykölj rajtuk.

A két műhely pályázatára újmédiás-technológiás-designos dolgokat várnak, amik kapcsolódnak az életünkhöz, mindennapjainkhoz - azaz termékek is lehetnek belőlük. Szakmai portfolióval, motivációs levéllel és az ötlettel lehet jelentkezni. Szerintem nem kell megijedni, ha nincs meg a sokéves programozói tapasztalat, meg ilyenek.

Több projektet választanak ki, melyeket workshopokon dolgoznak ki, majd elviszik a terveket egy London TENT nevű nemzetközi kiállításra és aztán egy évig segítenek a megvalósításban.

Elég menő.

Március 5-én éjfélig lehet jelentkezni!

Azok számára, akiknek nem anyanyelve az angol, egyáltalán nem ismeretlen az a probléma, hogy tényleg úgy kell-e kezdeni a leveleket, hogy "Dear XY". Teljesen fura, főleg ha vadidegennek írsz, aki mondjuk férfi és komoly, üzleti a téma.

Hasonló dilemmák foglalkoztatják a Wall Street Journal által megkérdezett amerikaiakat is, akik főként az e-mailezés térnyerésével szeretnének inkább más formulákat használni. Viszont a megkérdezett etikett szakértők nem tudtak megnyugtató választ adni a kételyeikre. Szerintük igenis a "dear" használata a legtutibb és legelfogadottabb mód, nem igazán érdemes mást használni.

Ezzel mi végre megnyugodhatunk, szóval ha esetleg egy nagyvállalat CEO-jának írtok levelet, ne féljetek "lekedvesezni" őt.

Eljutottunk oda, hogy tényleg mindenkinek Facebook oldala van, de minimum a tömegmárkáknak. Általában ilyenkor nem csak a termékeiket állítják előtérbe a cégek, hanem megmutatják, mennyire jófejek, milyen jó náluk dolgozni, mekkora menőség az egész. A dolognak sok esetben részét képezi, hogy kiteszik a legfrissebb álláshirdetéseiket, hiszen ingyen van, magas követőszámnál ráadásul hatékony.

Ilyenkor jön be a tucat önhitt user a képbe, mondván, hogy "nem válaszoltál, pedig méltóztattam beadni hozzád a CV-met". A sok ultraképzett és tehetséges ember választ akar, a lelkiismeretes social media manager meg mindegyiknek válaszol és újra elkéri az e-mail címét, csak azért, hogy aztán el lehessen küldeni ezeknek a tehetséges embereknek az elutasító levelet.

Mindig felmerül bennem a kérdés, hogy pont ilyen kényes témában honnan veszik ezt a sok önérzetet? Ráadásul miért gondolják jó ötletnek, hogy a reménybeli munkaadójuknál úgy indítanak, hogy besértődve rászólnak? Biztosan jó pont, mi?

Kevesebb önbizalmat, emberek.

Egy felmérés szerint:

A 13 év feletti amerikaiak több mint 40 százaléka vásárolt könyvet 2009-ben.

64 százalékuk nő.

Leginkább a thrillerek és krimik keresettek.

A vásárlások 22 százalékát olyan háztartások tették, melyeknek éves összbevétele kevesebb mint 32 ezer dollár.

Az életrajz és az önéletrajz a legkedveltebb nem fikciós műfaj.

(Miszcellánia helyett :)

Még korábban kifakadtam azon, hogy még mindig nincs kulturális rovat az Origón. Szerintem ez teljesen érthetetlen, hiszen ezen a bazárszerű, hatalmas portálon már tényleg igazán elférne. Ennek ellenére évek óta semmi nem történik, csak bővül, dagad, virágzik a filmes és a zenei rovat, amik még értékelhető, kultúrával kapcsolatba hozható szekciók a site-on.

A Tumblr-en el is kezdődött egy vita erről, ahol azt hozták fel a létrehozásával kapcsolatban ellenérvként, hogy egyrészt nem lenne olvasója, másrészt elavult az az elképzelés, miszerint szükség van kultúra rovatra, hiszen más helyeken simán meg lehet találni azokat a cikkeket, amiket normál esetben oda szánnánk.

Ezzel az érveléssel sok gond van, legfőképpen az, hogy egyáltalán nem kapnak helyet kulturális témájú cikkek más rovatokban, másrészt meg különösebb haszna sincs, ha az olvasónak kell keresgélnie két Orbán Viktor között valamilyen kulturális szellemi táplálékot. (Talán a Tumblr-en is pont így fogalmaztam)

Ahogy már korábban is írtam, az Origó tartalmi szerkezete sok kívánnivalót hagy maga után, rengeteg téma egyáltalán nem passzintható bele. Ezen pedig mindenkép változtatni kell szerintem. Egy következő bejegyzésben meg is nézem, hogyan lenne érdemes. :)

... Hát a Sad Keanu mém! Már tart pár napja, és biztos voltam benne, hogy ennek két napon belül annyi, ráadásul egyre fárasztóbb és fáradtabb lesz, az események azonban nem engem igazoltak.

Hogy mi a Sad Keanu mém? Nagyon röviden: egy paparazzi lefényképezte Keanu Reeves-et, ahogy megeszik egy szendvicset egy padon. Ebből lett egy photoshop-áradat, ami ontja a viccesebbnél viccesebb képeket. Az eredeti:

Hát nem szomorú? Linkelek nektek pár forrást, és bemásolom ide a legutóbbi kedvenceimet. Egyébként ha rákerestek a Tumblr-en a "sad keanu" szókapcsolatba, rengeteg képet találhattok. Enjoy it!

  A képeket innen cápáztam: Sad Keanu, Zenit.

Pár hónapja bukkantam rá egy fotóalbumra, amiben nigériai, többségében horrorfilmek forgatási szüneteiben készült képek voltak. Nollywood a címe, Pieter Hugo fényképezte. (A művésznek van egyébként egy másik, klassz sorozata is, ahol háziasított hiénákat és gazdáikat gyűjtötte össze.)

Akkor tudtam meg, hogy Nollywood, azaz a nigériai filmgyártás a világon az egyik legnagyobb. Az Independent most részletesen is foglalkozott a témával a Cannes-i fesztivál kapcsán, ahol egy nigériai filmet, a Screaming Mant fődíjra jelölték.

Milyen állapotban van most Nollywood?

Annak ellenére, hogy a nigériai filmek nagyon népszerűek Afrikában, recesszió uralkodik az iparágban, havonta egy mozit be kell zárni. Ennek oka egyrészt, hogy a jegyek túl drágák, másrészt pedig egyre jobban terjednek a másolt DVD-k.

A nigériai filmgyártás 18 éve robbant be, amikor megjelentek a digitális kamerák - meglehetősen leegyszerűsödött a forgatás, és így ellepték a piacot a "mikrohullámúnak" nevezett filmek, amiket kevesebb mint egy hónap alatt lehetett elkészíteni. Ennek köszönhetően Nigéria India után a második a legyártott filmek számát tekintve, megelőzve Hollywoodot is.

A fő témák: korrupció, drogok, embercsempészet, vagy éppen a boszorkányság.

A filmek egyrészt egy fizetős TV-csatornán, a MultiChoice-on keresztül, vagy a terjesztett másolt DVD-ken jutnak el a közönséghez. Kenyában a földi sugárzású csatornákon is adnak nigériai filmeket, itt viszont komoly konkurenciát jelentenek az indiai filmek, mert itt történelmi okokból sok indiai származású ember él.

Sierra Leonéban is nagy a nigériai filmek rajongótábora, de Afrika valamennyi részén szívesebben nézik ezeket az emberek, mint a hollywoodiakat.

Ha a filmeket nem is, de a linkelt fotósorozatokat nézzétek meg, megéri.

Ahogyan már olvashattatok róla, a francia Elle főoldalra és egy 12 oldalas divatanyagba tett egy gyönyörű, ámde elég nagy méretű lányt. Van, aki szerint ez csodálatos és a piszkafa-lányok érájának végét jelentő időszak kezdetét jelzi, én viszont úgy gondolom, hogy ez bár üdvös, még mindig arról van szó, hogy a divatszerkesztők gyávák a hétköznapi, átlagos nőkhöz közelebb álló típust megmutatni.

Az itt látható, normál ügymenet szerint szétphotoshopozott kép tényleg gyönyörű, de nem azt mutatja meg, hogyan néz ki ez a fürdőruha egy átlagnőn.

Ugyanolyan rendkívüli a szituáció, mint amikor csontsovány, szinte már csak ívekből összeálló lányokon láthatjuk és közben el sem képzelhetjük, rajtunk hogyan mutatna.

Nem vagyunk közelebb a megoldáshoz, csak egy újabb (bár valóban szokatlan) absztrakciót kaptunk szinte már CSR-nek eladva.

Szóval bocs, de nem ájulok el tőle.

Ez végül is senkit nem lephet meg, hiszen a kínai internethasználók száma elképesztő iramban nő, és egy ekkora ország könnyedén kitermel többmilliós olvasottsági adatokat. Éppen ezért a világ legolvasottabb blogjának 300 milliós látogatottsága (amit nem pontosított a New York Times, de valószínűleg az eddigi összes látogató számát jelenti) érthetőnek tűnik.

A blogot egy 28 éves sikeres könyvszerző és autóversenyző, Han Han írja 2006 óta. Népszerűségének oka lehet, hogy szókimondó, emellett okos, ezenkívül sokakat érdeklő problémákról ír. Erőteljesen támadja a kormányt és a tisztviselőket, látszólag kertelés nélkül.

A vele kapcsolatban nyilatkozók azonban úgy látják, hogy azért teheti meg mindezt úgy, hogy csak néhány posztját “harmonizálják”, azaz cenzúrázzák, mert egyrészt a celebstátusza megvédi, másrészt pedig a legfontosabb politikai témákat kerüli. Nem nevez néven senkit, és nem megy el a problémák gyökeréig, azaz az egypárti diktatúra témájáig.

További előnyös tényező, hogy anyagilag független. 14 sikeres könyve volt, menő autóversenyző, így nem kell attól tartania, mint a legtöbb bloggernek, hogy mi történik vele, ha elveszti az állását. Persze azért őt is eléri a kormány keze: az egyik tervezett magazinját nem engedik kiadni, mert egy cikkben felsorolják a feketelistás színészeket.

Mostanában amár komolyabb társadalmi problémák érdeklik: a kortárs kultúra siralmas állapota, a növekvő nacionalizmus, és a hihetetlenül magas ingatlanárak.

Szerinte az utóbbit a helyi hivatalnokok generálják, hiszen annak adják el a telkeket, akik a legtöbbet kínálják érte, így felpumpálhatják a gazdasági növekedés számait. Mindennek az eredménye, hogy a fiatal feltörekvő középosztály halálra dolgozza magát, hogy ki tudja fizetni a lakást, közben folyamatos létbizonytalanságban él. Így aztán senkinek nincs már késztetése és energiája a közügyekkel foglalkozni – legalábbis így látja Han Han.
 

Mikor még fiatalok voltunk, viszonylag egyszerű volt zenekart alapítani, mert még könnyű volt nevet találni. (Ha valaki most azzal jönne, hogy mi köze a névnek a zenekar megalapításához - hát sok. Az teremti meg a kohéziót, sőt meghatározza a stílust, az irányt is. Nélküle nem indulnak be rendesen a dolgok).

Ma azonban már nagyon nehéz zenekarnevet találni, mert ha véletlenül ugyanazt találtad ki, mint más, nem hivatkozhatsz arra, hogy nem tudtál erről. Ott a Google, a MySpace, le lehet csekkolni, hogy a választott néven éppen ki fut.

A helyzet eléggé kétségbeejtő egyrészt azért, mert bármilyen kis sufnizenekar láthatóvá válik azzal, hogy felteszi magát a MySpace-re. Ráadásul, ha igazolja, hogy márpedig őt hallgatják vagy 64-en, akkor egyértelműen jogot formálhat a használt névre, feltéve, ha ő tette azt elsőként. Másrészt pedig azért kínos az egész, mert a probléma már olyan méreteket öltött, hogy a legbiztosabb megoldás teljesen értelmetlen vagy fura, véletlenszerűen összeválogatott szavak vagy mondatrészek választása névnek, ami meg a zenehallgatókat hozza zavarba.

A legrosszabb, amikor már kezd sikered lenni, erre valaki beszól és meg kell változtani a nevedet. Az új névvel viszont már lehet, hogy a korábbi rajongóid körében sem biztos, hogy népszerű leszel, legalábbis ezt mutatják a tapasztalatok.

Persze mi magyarok kicsit jobb helyzetben vagyunk, ha magyar nevet próbálunk meg kitatlálni, de már itthon is látni, hogy a feladat egyre nehezebb.

Míg egyes márkák (pl. Marc Jacobs) nem engednek hírességeket az első sorba a divatbemutatóikon, addig másik éppen rájuk vadásznak. Hogy tutira eljöjjenek, sok-sok pénzt fizetnek ki nekik. A Fashionista kiderítette, mennyi is az a pénz. Lássuk a tarifákat:

A-Listások
Rihanna ($100,000 vagy több)
Beyonce ($80,000-$100,000)
Mary Kate and Ashley Olsen ($80,000 egyenként)
Julianne Moore ($60,000)
Maggie Gyllanhal ($60,000)
Chloe Sevigny ($60,000 vagy több)
Jennifer Lopez (kb 2005: $80,000; kb 2010: $30,000)
Lindsay Lohan (kb 2006: $60,000; kb 2010; nem hívják meg)
Colin Firth (pre-A Single Man: $5,000; poszt-A Single Man: $15,000)

B-Listások
Blake Lively ($50,000)
Leighton Meester ($40,000)
Hillary Duff ($40,000)
Más Gossip Girl szereplők ($25,000 fejenként)
Jared Leto ($25,000)
Cliven Owen ($10,000)
Kristen Bell (nem fizetik külön, de a repjegyét, sminkjét és ruháját állják)

C-Listások
Kim Kardashian ($35,000-$50,000)
Amanda Bynes ($25,000-$30,000)
Eliza Dushku (nem fizetik külön, de a repjegyét, sminkjét és ruháját állják)

D-Listások
Paris Hilton (ingyen, ha egyáltalán meghívják)
Jersey Shore szereplők (nem hívják meg)
America’s Next Top Model győztesek (ingyen)

Érdemes megnézni, hogy Paris Hilton és hasonló társa, Kim Kardashian már nem kívánatos vendégek, ahogyan Lindsay Lohan sem. Jennifer Lopez ára is jócskán lecsökkent, a férfiaknak meg nagyon keveset fizetnek. A kedvencem, Clive Owen csak 10 ezer dollárt kap. Ez a tizede Rihanna tarifájának. Nem rossz!

Ezt nagyon jól megtanulta Kovács Kristóf, amikor az amerikai beszélgetős show-kat importálta Magyarországra. Ha megnézzük, valamennyi sikeres műsorban ez volt a felállás: sztár a képernyő bal, műsorvezető a jobb oldalán (David Letterman, Jay Leno, Jimmy Fallon, Jimmy Kimmel, Jon Stewart, Stephen Colbert esetében például).

Hogy miért van ez így? Mert aki a jobb oldalon ül, hatalmat sugároz. Ez elvileg a mi nyugati kultúránkból fakad, hiszen balról jobbra olvasunk, elvileg így nézzük a TV-t is. Ha mindezt még megtámogatjuk egy emelvénnyel (és megtámogatjuk), akkor aztán lehet a vendéged Madonna, te akkor is erősebbnek tűnsz.

Az is fontos, hogy a vendég balról érkezzen. Akik ezeket az alapszabályokat nem tartották be, nem is lettek sikeresek, legalábbis a Slate Explainer szerint. Vajon mi lesz Hajdú Péter műsorával? Ő a bal szélen ül. :)

Egyébként szerintetek nem ciki, hogy van vagy öt ugyanolyan műsor? Oké, van különbség, mert például David Letterman irtózatos, de mégis fura lehet klónműsorban vagánykodni.

A Mashable egyik bloggere készített egy összeállítást, amiben sorba vette, hogy a divatmárkák hogyan jelentek meg a közösségi médiában. Egyrészt ugye elkezdték használni a Facebookot, többen saját közösségi site-ot indítottak (Louis Vuitton, Dolce & Gabbana, Chanel, Burberry), illetve közösségi funkciókat adtak a honlapjaikhoz. Ezenkívül promókat indítottak olyan site-okon, mint a ruhákkal és kiegészítőkkel játszó Polyvore, vagy a hihetetlenül sikeres személyes stílus site-ok, mint a Lookbook vagy a Weardrobe. (Ezeket érdemes megnézni, tényleg nagyon jók).

Aztán itt vannak természetesen a különböző alkalmazások, melyek stílustanácsokat adnak, figyelmeztetnek a leárazásokra, vagy a közelben levő divatüzletekre.

Tipikus trend a divatbloggerek szárnyalása is, ami ebben az évben korábban ismeretlen mértéket öltött.

A felhasználók által generált tartalom is beütött, szóval mostmár a divatmárkák is arra buzdítják a fiatalokat, hogy induljanak mindenféle pályázatokon, és tervezzenek valamit, vagy tudósítsanak divateseményekről.

Mindez csak egyre erősebb lesz, hiszen sorra dőlnek be még a stabilnak gondolt divatházak is. Ezért aztán úgy kell nekik a rajongótábor és a márkahűség, mint egy falat kenyér, még akkor is, ha sok esetben nem tömegmárkákról beszélünk.

Egy újságíró körbekérdezett sok könyvesboltban, hogy megtudja, mely könyveket lopják el leggyakrabban. Talán nem meglepő módon a Bibliát, még onnan is, ahol egyébként ingyen osztogatják.

Szeretik még Martin Amist, Charles Bukowskit, Jack Kerouac-et, de Paul Austert is. Van olyan könyvesbolt, ahol ezek el vannak zárva, mert annyira népszerű lopási célpontok. Néha megpróbálják visszavinni őket a korábbi helyükre, de például az Amis könyveket rögtön vissza kell tenni.

Leggyakrabban férfiak lopnak, néha csak az érzés miatt.

Az olvasott, azaz valóban használt könyveknek egyébként csak a 40 százalékát vásárolják, ebből 28 százalék új. A többi lopott, elajándékozott, vagy kölcsönvett.

Angliában teljesen elharapództak a celebkönyvek, ráadásul már nemcsak a nem fikciós, hanem a fikciós vonalon is. Az eladási listák élén többnyire Kerry Katona, Katie Price, Victoria Beckham és társaik szerepelnek.

Ők többnyire nyíltan vállalják, hogy épp csak érintőleges közük van a kiadott könyvekhez, legfeljebb konzultáltak néhányszor a "négerekkel", ahogy itthon hívják az ilyen könyvek szerzőit.

Sokan kikelnek ez ellen, van, aki például azt mondja, hogy ezek a celebkönyvek elszippantják az olvasókat az "értékesebb" szerzőktől.

DE: ezek a könyvek nagy profitot termelnek a kiadók számára, így van miből finanszírozni a várhatóan kevesebb vevőt, sőt akár veszteséget hozó kiadványokat. Másrészt a szellemírók nagyon jól keresnek ezzel a tevékenységgel, viszonylag kevés munkával. (Azért legalább valakinek jó, nem?)

Persze azt nem nehéz belátni, hogy a nagy pénzt felhajtó témák és szerzők - amennyiben tartósnak bizonyul a sikerük - akár valóban elkényelmesíthetik a kiadókat, pláne most, amíg (higgyetek nekem :) még eltart a válság.

Mindenesetre azt feltételezni, hogy ha nem lenne annyi celebkönyv, többen olvasnák Bret Easton Ellist vagy bármelyik kortárs írót, elképesztően naiv gondolat.

Tegnap találtam a Swissmissen ezt a vicces site-ot, ami arra az egyszerű elgondolásra épül, hogy irtózatosan fittek lennénk, ha minden egyes alkalommal, amikor új tabet nyitunk egy közösségi site-nak, sportolnánk egyet.

Itt lehet megnézni, melyik site milyen mozgásnemet kíván meg, ha komolyan veszed. Látható, hogy nekem például irtó izmos lenne a karom a Tumblr és a Twitter miatt, és acélhasam lenne a GReadertől. A derekam mondjuk nem lenne annyira vékony, mert soha nem használom a Digget, meg igazából a Flickr sem fogyasztana rajtam túl sokat. 

Ti hogyan alakulnátok, ha szigorúan követnétek az utasításokat?

Bocsánat, nem fogok webkettes evangélista stílusban írni arról, hogy ma már minden magára valamit is adó márkának oda kell figyelnie a neten róla folyó párbeszédre és a felhasználók véleményére, mert máskülönben lehúzhatja a redőnyt (bár egyébként egyetértek). Egyszerűen csak ismertetek egy jó kis cikket, amiben leírnak pár olyan esetet, ahol a userek kifogásai megértő fülekre találtak. Oké?

Szóval az egyik legnagyobb, vállalat ellen irányuló userkampányt egy újságíró indította az egyik leginkább utált telekomos cég, a Comcast gyenge szolgáltatásaival kapcsolatos kifogások gyűjtésére. A site a ComcastMustDie címet viselte, ide küldhette be mindenki az élményeit. A cég egy idő után bekapcsolódott az oldalon folyó párbeszédbe és igyekezett kezelni az észrevételeket. És bár továbbra sem lépett elő a népszerűségi listán, az mindenképp szimpatikus volt, hogy próbált valahogyan javítani a helyzeten. Ezért aztán egy idő után nem is volt már szükség ilyen vehemens hangvételre, így a site címét is lecserélték egy szelídebben hangzóra: ez ma már Customer-Circus.com.

A cikkben említenek még néhány esetet: az egyik legnépszerűbb blogger, a dooce szerzője a mosógépével nem volt megelégedve. Mivel nem igazán törődtek a problémáival, egy idő után megkérdezte az ügyfélszolgálatostól, hogy mit szólna ahhoz, ha megírná az élményeit a Twitteren, ahol több mint egy millió követője van? Az illető nem tudta, ez mit jelent, és annyiban hagyta a dolgot. Ennek lett az eredménye egy felszólítás tőle a Twitteren arra, hogy soha ne vegyen senki maytag mosógépet. Már másnap felvette vele a cég a kapcsolatot, de a konkurens Bosch is, aki ingyen gépet ajánlott fel neki. (Ezt egyébként a blogger elfogadta, de egy non-profit szervezetnek adta.)

Természetesen ők még a szerencsésebb kivételezettek közé tartoznak, azért egy száz, ezer fős follower táborral nem igazán lehet a cégeket meghatni. Persze még a nagyok is pofára esnek néha és a mai napig előfordul, hogy nem reagálnak a webkettes méltatlankodásukra.

A cikkben két fontos kijelentés van: az egyik, hogy egy ötperces beszélgetés a hőzöngő felhasználóval egycsapásra hívekké teszi őket, a másik pedig, hogy a net kibontakozása nem járt együtt a telefonos ügyfélszolgálatok fejlődésével. Emiatt sajnos csak akkor értesülnek a cégek arról, hogy valaki elszúrt náluk valamit, ha a user veszi a fáradságot és jó hangosan odamond egyet.

Ide is be lehetne szűrni valamilyen evangélista szöveget, de szerintem értitek a mondanivalót. :)

Amikor olvastam, hogy egyes helyeken a tanárok megengedik a diákoknak, hogy saját maguk állítsák össze az olvasólistájukat, zsigerből rávágtam, hogy nem értek egyet.

Azonban belegondolva: iskolai éveim nagy részében elképesztő kínszenvedés volt átrágnom magam a kötelező olvasmányokon, mert nem láttam értelmüket, nem volt közük hozzám és heveny undort váltottak ki belőlem. Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem szerettem olvasni, ráadásul azt sem, hogy csak lányregényeket vettem volna elő.

Egyszerűen nem értettem, miért jó, ha depressziós sztorikat kell olvasnom buta fiúgyerekekről, lásd Kincskereső kisködmön, Légy jó mindhalálig, Pál utcai fiúk, Tüskevár. Brrrrr! A Tüskevárat konkrétan az anyukám olvasta el helyettem, a kisködmönös fiút utáltam azért, mert irigy, a Légy jó mindhaláligban halálosan idegesített a fiú kisebbrendűségi komplexusa és hogy mindenáron magázódni akart, a Pál utcai fiúk meg konkrétan hülyék voltak.

Nem sok maradt, tényleg olyan borzalmas könyveket kellett elolvasnunk. Később a középiskolában már valamivel jobb lett a helyzet, de akkor is inkább házon kívül kerestem a napi irodalmi betevőt.

Szóval belegondolva: igen, legyen nagy szabadsága a gyerekeknek az olvasólistájuk összeálításában, beletéve néhány kötelező elemet, de nem túlterhelve a listát régi beidegződések miatt ottragadt, korszerűtlen könyvekkel.

... Ezt már két korábbi posztomban Clay Shirky is elmondta, most egy stanfordi professzor is megerősítette: összegyűjtött a diákjaitól minden írásbeli megnyilatkozást az egyetemi esszéktől az e-mailekig, blogposztokig és elemezte azokat.

Ő teljesen be van lelkesedve, szerinte ami az íráskultúránkat illeti, az ókori görögöknél tapasztalható robbanás előtt állunk. Még ha én ebből gyököt is vonnék, abban van valami, amikor azt mondja, hogy főként az amerikai ember még életében nem írt (és olvasott) annyit, mint most az internetnek köszönhetően. Ezen a véleményen van Shirky is egyébként.

A változás annyi, hogy a fiatalok számára fontos, hogy szóljon valakinek a szöveg, legyen valamilyen célja. A céltalan rugódzást nem értik és értékelik, mást tartanak jó írásnak. Az pedig, hogy mindent átitat az SMS-nyelv, meg elönt minket a smiley, nem igaz.

Sok új infó nem volt a cikkben, de érdemes elolvasni, mert mindig jó látni, ha valaki nem kultúrpesszimista.

Korábban írtam arról, hogy én inkább dokumentálom az életemet, mint élem, mert rájöttem, hogy például tinédzserkoromból öt kép van rólam és slusszpassz. A mostanában készült képeket mindig megtartom magamnak, és videózni is csak nyilvános helyeken és programokon szoktam, de azért már ez is egy kicsit az etikus-nem etikus határán mozog, mert nem kérdezem meg az embereket, hogy beleegyeznek-e a szereplésbe. Ezt mondjuk a tévések sem feltétlenül szokták megtenni, ha vágóképre vadásznak.

Mindenesetre addig biztosan nem mennék el, hogy egy házibuliról videót vagy fotókat posztoljak. Ezzel azonban sokan nem így vannak: csak nézzünk körül a Facebookon, ahol sajnos a legtöbb esetben úgy is belenézhetsz valakinek a fotóalbumába, hogy egyébként letiltotta a profilját. De elég egy lájkolás vagy komment egy közös ismerős által és mindent megtudhatok a vasárnap esti ivászatról. Elvileg dolgoznak az ügyön, és lesznek még szigorúbb előírások, addig viszont tényleg túl sokat megtudhatunk ismerőseink ismerősi köréről.

Ez az egész már olyan méreteket öltött az USÁ-ban, hogy a party-k házigazdái a meghívóban, vagy ott a helyszínen megkérik a vendégeket, hogy ne fényképezzenek, blogoljanak, tweeteljenek az eseményről. Egyes nyilvános helyeken is előfordul már az ilyesmi, ami például egy stand-up comedy esetében teljesen érthető.

A New York Times újságírója szerint mivel az emberek nem érzik a határokat, az egyes események szervezőinek a felelőssége, hogy felhívja a figyelmüket a közösségimédia-mentességre. Valószínűleg mi is el fogunk ide jutn, úgyhogy előzetesen is vegyük ezt egy alapvetésnek.

A különböző képgyűjtő site-okon nagyon gyakran találkozom lakásbelsőkkel és a legtöbbjük nagyon tetszik is, csak időközben rá kellett jönnöm, hogy van egy kategória, ami bár fantasztikusan néz ki, nem tudnék benne élni és jól érezni magam. Mutatok pár példát:

Ezek tényleg szépek, de totálisan személytelenek. Azon túl, hogy az illetőknek sok pénze van ingatlanra, bútorra és lakberendezőre, semmi nem derül ki róluk.

Olyanok, mint az intézmények vagy a hotelszobák, nincs igazi lakásjellegük.

A gazdagokkal, akik gazdag emberként élnek, ez a baj: megvannak a szimbolikus tárgyak, minden a helyén, de összességében túl steril az egész.

Szerintem ennek így semmi értelme. Miért jó katalógusban élni? Nekem sokkal inkább tetszenek az egyéni stílussal rendelkező lakások, ahol a régi és új bútorok és akár trendek is keverednek. Legutóbb például ezt láttam meg. A képekről rögtön lejön, hogy jómódú ember a tulajdonos, mégis úgy néz ki, mintha használná, folyamatosan alakítgatná az otthonát. Ide direkt egy hétköznapibb szegletet választottam ki: