Aki gyakran jár kiállításmegnyitókra, hozzászokott egy bizonyos koreográfiához, közönséghez és színvonalhoz. Bemegy a sok ember a galériába, ha túl korán érkezett, meghallgatja a megnyitószöveget, utána körbemegy és közben bort iszogat, néha odaköszönve egy-egy ismerősnek.

Ez teljesen rendben van, nem is fog változni a következő évtizedekben. A Dante konferencia c. kiállítás megnyitója sem különbözött lényegében a megszokott formától, csupán csak őrülten jól szervezett, grandiózus és menő volt. Hogy mitől? Attól, hogy valódi eseményjelleget kapott, nem csak egy volt a sok közül.

Olyan volt, mint egy divatesemény: kifejezetten az alkalomra tervezett jelmezbe öltözött hostessek, tökéletes, stylist által kialakított catering (!) rengeteg, jó minőségű borral, szendvicsekkel, gyümölcs- és csokihabbal, ajándékokkal. A közönség is kicsit más volt, mint a többi megnyitón, így mindez összességében olyanná tette az eseményt, mintha egy the Room Special Edition lett volna. Ez nem is meglepő, hiszen a magazin marketing és kommunikációs vezetője, Csikós Kriszta szervezte.

Ahhoz, hogy ez így sikerüljön, természetesen több támogató is kellett, tehát igazságtalan lenne a galériákkal szemben, ha ez lenne az elvárt szint. Ezzel együtt persze az utóbbiaknak érdemes lenne azon elgondolkoznia, hogy mivel lehetne feldobni ezeket az alkalmakat - ha már egyszer szeretnének alkotásokat is értékesíteni.

Visszatérve a megnyitóra: igaz, hogy én leginkább az eseményeket szoktam figyelni, itt a kiállított alkotások is kivételesek voltak. Szőke Gábor Miklós Dante-munkáit és a szintén védjegyévé vált lovait láthattuk, meglepő módon egy diplomakiállítás részeként.

Dante a művész hatalmas doberman kutyája, aki rengeteg formában megjelent már az utóbbi években, ez látható a kiállításon is. A fő elem itt a kilenc tagból álló szoborcsoport volt, melyet egy kennel zár körbe. Ők önkényurak, élet és halál irányítói: Dante, Filippo, Baltazár, Ciacco, Tommasso, Alexandrosz, Veltero, Giacomo és Luis.

A kutyák a legkülönbözőbb, hétköznapi tárgyakból és anyagokból lettek összegyúrva és egyébként tárgyként "működnek" is, tehát hangot adnak ki magukból és mozognak, ha bekapcsolják őket.

Nekem lényegében mindegyik munka tetszett, mert különbözőségükben is egységesek és teljesen hitelesnek, mélyről jövőnek hatnak. Még július 28-ig lehet megnézni őket a Hajós u. 41-ben, amit a Bajcsy-Zsilinszky felől érdemes megközelíteni.

Nem vagyok túl jó ajándékozásban, legalábbis akkor nem, amikor szükség lenne jó ötletekre. Így előfordul, hogy valakinek megveszek valamit, és csak akkor adom oda, ha épp eljön az alkalom. A lényeg, hogy most újabb ajándékforrást írhatok fel, ami ugyan költséges, de vicces is. Ez pedig az elvileg teljesen személyre szabott, kicsit geek csokitábla. 

Ahol pedig ezt megkapod, az egy klassz site, a createmychocolate. Itt meg tudod adni, milyen csokiból, milyen gyümölcsökkel/fűszerekkel/diófélékkel/cukorkákkal/szórással, milyen névvel készüljön el a csokid, ami egyébként belga és fair trade.

Kicsit nehéz választani, hiszen elvileg tízmilliárd variáció lehetséges, de nagyon tetszik az ötlet. Természetesen gyönyörű és jól használható a site, van benne adománygyűjtés, pénzvisszafizetési garancia 5+1 akció, ajándékkártya és minden, ami kell.

Ha nagyon nehéz már ajándékot venned valakinek és nem sajnálod a pénzt, ez egy tökjó lehetőség.

Sokáig érleltem magamban a dolgot, mert azt gondoltam, hogy ez csak a rám jellemző "bocs, hogy élek" neurotizmus irigységgel megspékelve, de rájöttem, hogy ennél azért több van ebben.

Hogy miben? Hát abban, hogy utálom, amikor valaki nagyon otthonérzi magát nyilvános helyeken. Leginkább az öltözőkben szembetűnő ez a típus, aki kényelmesen jár-kel meztelenül, kenegeti magát, hajat szárít, sminkel, és közben természetesen beszélget. Mindezt persze jó ráérősen, szóval mondhatni nagybetűsen használja a várost.

Derék, tényleg. De basszus közben foglalja a helyet másoktól!!! Mert ezek nem ám csak paroláznak, hanem míg elmennek zuhanyozni, meg mittomén mit csinálni, az összes cuccukat ott hagyják szétterítve, mintha tényleg otthon lennének. (Tegnap készítettem lesifotót is, de sajnos értékelhetetlen lett.)

Mindenesetre főleg csúcsidőben tényleg nagy élmény, és úgy döntöttem, hogy igenis halálosan zavaró, ha valaki mások rovására érzi jól magát. Az ilyenek kábé a hangszórózós tisztelt utazóközönségnek felelnek meg a villamoson. Én szóltam!

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem egészen megrémített a guatemalai víznyelő, ami két hete nyelt el egy kisebb gyárat és néhány villanyoszlopot.

A Slate Explainer rovatában utánajártak, hogyan lehet egy ekkora, hatvan méter mély lyukat betömni. Egy korábbi esetben betonnal töltöttek fel, de az nem túl jó megoldás, mert elősegítheti a víznyelők keletkezését azáltal, hogy máshol koncentrálja a vízelfolyást.

A szakemberek szerint jobb megoldás, ha többféle kőzetet halmoznak egymásra: az első rétegben nagy szikladarabokat használnak, a másodikban kisebb köveket, a harmadikban pedig sódert. Ez egyrészt befoltozza a lyukat, másrészt lehetővé teszi a víz természetes elfolyását.

A víznyelők egyébként általában nem egyik pillanatról a másikra szippantják be a felszínen lévő épületeket, hanem azért lehet érzékelni, hogy mozog és morajlik a föld.

... Hát a Sad Keanu mém! Már tart pár napja, és biztos voltam benne, hogy ennek két napon belül annyi, ráadásul egyre fárasztóbb és fáradtabb lesz, az események azonban nem engem igazoltak.

Hogy mi a Sad Keanu mém? Nagyon röviden: egy paparazzi lefényképezte Keanu Reeves-et, ahogy megeszik egy szendvicset egy padon. Ebből lett egy photoshop-áradat, ami ontja a viccesebbnél viccesebb képeket. Az eredeti:

Hát nem szomorú? Linkelek nektek pár forrást, és bemásolom ide a legutóbbi kedvenceimet. Egyébként ha rákerestek a Tumblr-en a "sad keanu" szókapcsolatba, rengeteg képet találhattok. Enjoy it!

  A képeket innen cápáztam: Sad Keanu, Zenit.

Mostanában több olyan eset fordult elő, ahol a posztomhoz szívesen mellékeltem volna egy fotóslideshow-t. Persze lehet lopkodni, és mondjuk leszedni, majd feltenni a kiválasztott képeket a Flickr-re és társaira, de ez nem túl kóser, ráadásul körülményes.

Ezért jutott eszembe, milyen jó lenne egy olyan "képszippantó" cucc, ami a képek eredeti helyéről szippantja össze a képeket egy slideshow-ba, forrásmegjelölést, élő linkeket generálva. Az egészet mások is beágyazhatnák utána, hogy terjedjen az ige.

Szerintem nagyon szuper lenne, az más kérdés, hogy megvalósítható-e, illetve mennyi munkával és milyen ellenszéllel.

Eredetileg Google LayaR címmel terveztem a posztot, amikor pár hónapja eszembe jutott az ötlet. Bizonytalan voltam, és nem is igazán tudtam volna szavakba önteni, ezért még egy kicsit vártam vele. Lehet, hogy jól is tettem, mert közben kijött a Facebook a Like-rendszerrel, lényegében egy like-réteget húzva az internetre.

Így már tényleg csak egy lépés a Facebook LayaR, ami megmondom, hogy mit jelent:

Egy olyan pluszfelület az ezt lehetővé tevő site-okon, ahol a felhasználók "kriszkrasszolhatnak" a különböző tartalmakhoz kapcsolódóan. Tehát például az egyes kijelölt részekhez kommentárt fűzhetnek, további linket, képet vagy videót, stb-t csatolhatnak, létrehozva ezzel egy perszonalizált réteget.

Ez szolgálhat mondjuk tanulásra, jegyzetelésre, de image- és kapcsolatépítésre egyaránt. Ugyanis lehetne hozzá kapcsolódni, és ha engedélyezett, reagálni rá.

A rétegeket ki-be lehet kapcsolni, le- és fel lehet iratkozni felhasználókra, stb. A kriszkrasszokkal ellátott site-ok között lehet lépkedni, szóval meg tudod nézni, hogy akit követsz, még milyen más site-okon aktívkodott.

Nagyon érdekes embereket követve, illetve tanulási célzattal izgi lehet szerintem, feltéve ha jól néz ki.

Nahát, jobbkor szinte nem is indíthattam volna ezt a kis nyereményjátékot, mert pont elég rossz napom volt tegnap. És nagyon aranyos volt a legkülönbözőbb helyeken puszikra bukkanni. Szóval ki tudja, lehet, hogy ebből hagyomány lesz. Eleve: hátha lemond a David Carradine DVD-kről a pasim. (Igazából egy házibuliban akarja bevetni VJ attrakcióként).

Szóval sok puszit kaptam, amiket nagyon-nagyon köszönök. Hogy megháláljam, tényleg igyekeztem eklektikus, de valódi értékeket is felvonultató DVD-nyereménycsomagot összeállítani. Lássuk, mi üti a szerencsés markát:

1. Atom Egoyan: Felícia utazása

2. Wim Wenders: A millió dolláros hotel

3. Noname: Sípolj! (ne kérdezzétek :D

4. Ferzan Özpetek: Törökfürdő

5. The Sin City

Van különdíj is, ez pedig az amerikai változata a fantasztikus Vanília Égboltnak!!! Sokan szeretik és van benne egy jó szám!

Szóval a fődíj nyertese: Csáki István, pont az első puszis!

A különdíj pedig Bodzásfantáé.

Köszönjük a randomgenerátornak a sorsolásban való segítséget, olvasóinknak és a közreműködőknek pedig köszönjük, hogy részt vettek a nyereményjátékban.

A nyertesek írják meg nekem a címüket és sok szeretettel küldöm el nekik postán.

KÖSZIPUSZI!

Szeretettel üdvözlöm a századik Google Readeres követőmet! Természetesen puszilom a többieket is, és rájuk is gondolva szeretném megünnepelni ezt a fantasztikus pillanatot egy mini nyereményjátékkal.

Azok, akik visszapuszilnak, azaz beírják kommentben, e-mailen, Twitteren, Tumblr-en Facebookon vagy Turulmeme-es megosztásaikban, hogy "puszi", értékes DVD-csomagot kaphatnak.

A David Carradine Thai-Chi DVD (első és második rész egyébként) nem lesz benne, mert a pasim lestoppolta. Ennek ellenére értékes és vicces filmalkotások egyaránt a nyeremény részét képezik majd.

Puszi mégegyszer és köszönöm, hogy olvastok!

Egy kis délutáni ejtőzés közben jutott eszembe egy olyan Tumblr-blog indítása, ahol a nemfizető ügyfeleket, munkahelyeket lehet bejelenteni.

A neve, No Pay No Game.

A nopaynogame@live.com címre lehet elküldeni a sztorikat a projekt, a ki nem fizetett összeg nagysága és a késés időtartamának megadásával.

A jelszó: ingyen márpedig nem dolgozunk!

Használatra fel! Egy kis feszültséglevezetésnek is jó.

Nem gondoltam volna, de ahogy átpörgettem, meg is vettem a Sartorialist képeiből összeválogatott könyvet, ami ugyan tavaly jelent meg, ez azonban nem zavar abban, hogy beszámoljak róla.

A könyv négy év termését gyűjti össze, 2005-től 2009-ig. Elég gondosan van megtervezve, és -szerkesztve, nem kis munka lehetett az összeállítása. Többségében szöveg és jelölés nélkül láthatók a képek, némelyik fontosabb anyaghoz egy-egy rövidebb kommentárt is fűzött a szerző, Scott Schuman. 

Hogy mi értelme van valamit megvenni, amit egyébként bármikor végigpörgethetsz az interneten? Egyrészt ezek a képek rendesen ki vannak válogatva (bár néhány kedvencem kimaradt), valamint a könyvformátumnak megvan az az előnye, hogy ha megjegyezted vagy megjelölted, hol van a kedvenced, gyorsan odatalálsz. Nem kell görgetni, nem kell Readerben vagy más helyeken vesződni vele. Lapozgatva pedig gyorsabban lehet haladni, ugrálni egy-egy kép között.

Olyan ez, mint egy ötletkatalógus, ami jó esetben inspirál és új próbálkozásokra, valamint arra sarkall, hogy kicsit elengedd magad, és merj valamilyen lenni. Ebben az értelemben olyan, mint egy jól sikerült külföldi utazás, ami szintén ezzel jár. Ilyenkor gyorsan ki kell használni a helyzetet és valóban változtatni, amíg még tart a lendület.

Nem tudom, lehet-e kapni a könyvet itthon, de biztosan rendelhető. Érdemes!

Közben megmutatok pár kihagyott kedvenc képet.

Találtam egy Tumblr-blogot, a Shit my Kids Ruined nevűt (via Cup of Jo), ahova a szülők beküldhetik annak képes bizonyítékát, mit tettek tönkre a gyerekeik. Néha egészen megdöbbentő az eredmény, a következő kép például öt perces "munka" eredménye.

Asszem tényleg ez az egyik leghatásosabb születésszabályozó eszköz ma a piacon. :)

Amerikában és persze lehet, hogy másutt is a művészeti gyűjtemények kilencven százaléka adományokból jön össze, ezért nagyon fontos, hogy jó viszonyt ápoljanak az intézmények vezetői a potenciális ajándékozókkal. Ennek részét képezi az is, hogy nagyon szépen kell nemet mondani, nehogy az illető megsértődjön.

Ami miatt általában visszautasítanak egy felajánlást: nem illeszkedik a múzeum profiljába, duplázódást jelentene, nincs jó állapotban, vagy éppen nem teljesen makulátlan a múltja - például nem teljesen biztos, hogy ki is a tulajdonosa.

Nemcsak gyűjtők ajánlanak fel alkotásokat a múzeumoknak, galériák és művészek próbálják így emelni az árat és a renomét, de persze az is gyakran előfordul, hogy a módosabb emberek az adományozás által próbálnak adócsökkentést elérni.

Van olyan, hogy a múzeumok az egyszerűbb megoldást választják, és az óvatos "nem" helyett befogadnak egy egész kollekciót egy-két arra érdemes munka megszerzése érdekében. A gond csak az, hogy ez nem folytatható a végtelenségig, hiszen a raktárhelyekből sosem elég, és az "ingóságok", ahogyan a felesleges alkotásokat nevezik, csak foglalják az értékes helyet. Ezeket egyébként el lehet adni pár év után, de általában nem sok pénzt hoznak.

Nemet mondani azért is nehéz, mert azon túl, hogy meg lehet bántani vele az adományozókat, hamis reményeket is lehet bennük kelteni, ha nem elég határozott a visszautasítás. Így történt ez a Clevelandi Múzeum kurátorával is, aki egy Rembrandtnak tulajdonított, de valójában nem általa festett festményt kedvesen azokkal a szavakkal utasított vissza, hogy a múzeum nem kívánja megvenni "a Rembrandt festményt". Évekig magyarázkodhatott, mert a felajánló természetesen az ő szavaival próbálta legitimálni az alkotás eredetét.

A lényeg tehát, hogy nem szabad rögtön nemet mondani, de egyértelműnek, határozottnak kell lenni. 

Kíváncsi vagyok, nálunk mi a helyzet. Én a kritikátlan körüludvarlásra tippelek.

Pár hónapja bukkantam rá egy fotóalbumra, amiben nigériai, többségében horrorfilmek forgatási szüneteiben készült képek voltak. Nollywood a címe, Pieter Hugo fényképezte. (A művésznek van egyébként egy másik, klassz sorozata is, ahol háziasított hiénákat és gazdáikat gyűjtötte össze.)

Akkor tudtam meg, hogy Nollywood, azaz a nigériai filmgyártás a világon az egyik legnagyobb. Az Independent most részletesen is foglalkozott a témával a Cannes-i fesztivál kapcsán, ahol egy nigériai filmet, a Screaming Mant fődíjra jelölték.

Milyen állapotban van most Nollywood?

Annak ellenére, hogy a nigériai filmek nagyon népszerűek Afrikában, recesszió uralkodik az iparágban, havonta egy mozit be kell zárni. Ennek oka egyrészt, hogy a jegyek túl drágák, másrészt pedig egyre jobban terjednek a másolt DVD-k.

A nigériai filmgyártás 18 éve robbant be, amikor megjelentek a digitális kamerák - meglehetősen leegyszerűsödött a forgatás, és így ellepték a piacot a "mikrohullámúnak" nevezett filmek, amiket kevesebb mint egy hónap alatt lehetett elkészíteni. Ennek köszönhetően Nigéria India után a második a legyártott filmek számát tekintve, megelőzve Hollywoodot is.

A fő témák: korrupció, drogok, embercsempészet, vagy éppen a boszorkányság.

A filmek egyrészt egy fizetős TV-csatornán, a MultiChoice-on keresztül, vagy a terjesztett másolt DVD-ken jutnak el a közönséghez. Kenyában a földi sugárzású csatornákon is adnak nigériai filmeket, itt viszont komoly konkurenciát jelentenek az indiai filmek, mert itt történelmi okokból sok indiai származású ember él.

Sierra Leonéban is nagy a nigériai filmek rajongótábora, de Afrika valamennyi részén szívesebben nézik ezeket az emberek, mint a hollywoodiakat.

Ha a filmeket nem is, de a linkelt fotósorozatokat nézzétek meg, megéri.

A celeblét egyik csúcsa, illetve a pályától való búcsú egyik legideálisabb formája a lelkizős könyv/show/website/klub indítása. Így váltott modellkedésből Tyra Banks, színésznőségből sokan, például Ellen DeGeneres, Gwyneth Paltrow vagy most legújabban Terri Hatcher a Született feleségekből.

Az említett példák közül a Gwyneth mondjuk nem lett túl sikeres (én kábé ötöt olvastam a fantasztikus hírleveléből, azóta csak törlöm, mert még a leiratkozással sem zavartatom magam), Terri Hatcher új, a Disney védőszárnyai alatt tett próbálkozása viszont teljesen rendben van. Jó, lehetne sorolni itt is a problémákat, így azt, hogy az konkrétan egyáltalán nem érdekel, hogy a Terri Teamből Rebecca Nemtomki Denemisérdekel mit ír a gyereknevelésről, meg hogy az egész egy Disney aloldal és ettől jelentéktelen tartalomszigetnek tűnik.

Mégis, ami megvillan, abban van valami őszinte. Olyan kicsit, mintha ez Terri Hatcher nagyon költséges blogja lenne egy honlap formájában. Az egyelőre csak néhány darab videó nagy része például egyszerűen a színésznő webcamjével van felvéve (legalábbis hitelesen leutánozták a hatást), és már a második videóban olyan dolgokról beszél, amit tutira nem vártam volna még egy-két hónapig. Be is másolom, mert nagyon tetszik. Azt mondja el, hogy mit kell átgondolni, ha valaki válni akar. Van benne minden, ahogyan egy női magazintól is alapból elvárnánk, de benne van a személyes véleménye is: ha azt gondolnánk, hogy majd egy másik ház, egy másik pasi, egy másik élethelyzet majd egyszerre csak boldoggá tesz - akkor tévedünk.

Megértem a Jezebelt, amikor azt írja, hogy ez eddig eléggé fehér, gazdag női muri, de még így is jobb a nagy átlagnál. Szóval szurkolok!

Nálam központi kérdés az étkezés, mert nem szeretek vele foglalkozni. Ez most pont két ellentétes állításnak tűnik, de a lényeg, hogy szeretem kitalálni, hogyan ne kelljen azon filózni, mi legyen a következő dolog, ami az asztalomra kerül.

Most nyáron ez nagyon könnyű, mert sok gyümölcs van, így legalább a reggeli és az uzsi kilőve. Ebédre és vacsorára rendelt kaját vagy az utóbbi esetében salátát eszem, szóval már meg is vagyunk. De mindig bespájzolok valamit arra az esetre, ha egy étkezésre mégsem sikerült felkészülnöm.

Ez lehet sokminden, például egy kisebb Cerbona szelet vagy gyümölcspüré, puffasztott rizs, esetleg gyümölcsrizs. Azonban ezek csak arra jók, hogy ne forduljak le a székről. Teljes értékű étkezést fed le viszont az új kedvencem, a Giant bar, ami az utóbbi időben elárasztotta a boltokat. Biobolttól non-stopig sok helyen láttam már, így néz ki:

Egyrészt finom, sokféle ízesítéssel lehet kapni, bazi nagy és laktató, ebből következik, hogy azért magas a kalóriatartalma is, kábé 400. Tehát tényleg egy étkezést lehet kiváltani vele, uzsonnáig terjedően. Az ára tök baráti, 250-től 320-ig láttam különböző helyeken.

Klassz!

Ha nem tudsz uralkodni magadon vagy éppen tök kezdő diétázó vagy, neked találták ki ezt a tányért:

Az egyes színek a különböző ételtípusokat jelzik, a zöld például értelemszerűen a zöldségé, meg az olyan ételeké, amikből szinte korlátlanul lehet fogyasztani. Ahogy látható, különböző diétafajták szerint lehet tányért választani, ami szuper.

Van, aki szerint ez hülyeség, de nagyon fegyelmezetlen diétázóknak szerintem jó lehet.

(via Swissmiss)

Sürgősen meg kellett oldanom a frizuraproblémát, már készültem, hogy mikor hívhatom a fodrászomat. Viszont vasárnap a Váci utca felé bicikliztem, ahol megláttam a Bio Hair fodrászatot, ráadásul nyitva! Rögtön bementem, előadtam, mire van szükségem és már le is ülhettem a hajmosáshoz. Nagyon rövid leszek:

1. Gyors

2. Olcsó (feleannyi, mint amennyibe a saját fodrászom kerül)

3. Biocuccokat használnak

4. Minden nap nyitva vannak

Még azt kellene megtudni, hogy extrább kéréseket, frizurákat hogyan oldanak meg, de nekem ott és akkor már az klassz volt, hogy emberi lett a külsőm.

Egy dolgot sajnáltam, hogy nem adtam borravalót, mert fogalmam sincs, hogyan kell. Odamegyek a fodrászhoz - ráadásul itt egy pultnál kell fizetni, míg a fodrász rendbe teszi a hajvágó állomást - és gálánsan belenyomok egy ötszázast a kezébe? Annyim nem is lett volna. Van erre valami trükk?

A sikeres művészek, designerek ruhái, tárgyai mindig érdekesebbek az egyszerűen csak gazdag emberekéhez képest, mert bár van közös halmaz, az előbbiek szépérzéke és gyakran furcsa esztétikája sokkal magávalragadóbb a szimplán jómódú, átlagízléssel kialakított környezetnél.

Az establishment katalogizálása, egymás meglapogatása nagyon régtől élő és teljesen természetes dolog, erre szolgál többek között az Interview magazin is, de főleg Amerikában nagy hagyománya van a szépek és gazdagok bemutatásának, gondoljunk csak a Vogue dámariportjaira.

Ennek a hétköznapi verziója a sok vintage/boho/artsy blogger, akik éjjel-nappal fotózzák magukat, illetve vintage/boho/artsy képeket gyűjtenek, és facérként, az esküvőjükön, de még házasként is dokumentálják a patinás, cool tárgyakkal átszőtt életüket. A gazdagok mindeközben jól elvannak egymás között, és kvaterkáznak a jól bevált felületeken.

Újdonságot hoztak mindebbe a street fashion bloggerek, legfőképpben a Sartorialist és Garance Doré, de gondolom a design blogok esetében is van egy-kettő, melyek felkeltették az elit figyelmét, és úgy döntöttek, hogy nekik is megmutatják, milyen különlegesek, de elérhetők, azaz jófejek is egyben. (Garance Doré egy posztjában be is vallotta, hogy a klasszikus street fashion már nem is annyira érdekli, hanem a divatbemutatók kulisszái és a kapcsolódó események lettek fontosak számára.)

Időközben egy új krónikás is született Todd Selby személyében, aki 2008 nyarán kezdte el fényképezni művészismerőseit, illetve lakásaikat. Tényleg tud fotózni a pasas, úgyhogy elég hamar Karl Lagerfeld, vagy éppen Alexander Wang, és legutóbb Philip Starck lakásában találta magát, megfűszerezve mindezt jó kis fotós megbízatásokkal a Vogue-tól vagy a Louis Vuittontól.

Nem tudni igazán, mitől ennyire vonzó, amit csinál. Talán attól, hogy valóban szépen fotózik és nagyon jól választja ki a tárgyakat. És természetesen attól, hogy érdekesek - legalábbis annak tűnnek - a tulajdonosok. Nagyon jellegzetes egyébként, hogy az egyes fotósorozatokhoz egyáltalán nincsenek szövegek. Nem tudjuk, pontosan mit látunk, nincs lelkizés arról, hogy melyik kacat honnan van. Úgy érzem, ez is egy fontos előnye a projektnek.

Érdemes végignézni a rengeteg sorozatot, mert inspirációs forrásnak is jók. Külön előny, hogy itt nincs meg az a mardosó rossz érzés, ami a hétköznapi bloggerek gyönyörű környezetével kapcsolatban olyan sokszor felmerül - basszus, miért nem néz ki legalább fele ilyen jól a lakásom -, hiszen a szakadék itt már olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutna azon búslakodni, hogy nincsen például milliós értékű ékszergyűjteményünk.

A drága Rupert Murdoch miatt nem tudok bővebben válaszolni a kérdésre, mindenesetre a H&M-nek azért nem volt eddig boltja Texasban vagy éppen Floridában, mert nem tudták, milyen stratégiát kövessenek olyan helyeken, ahol nem igazán vannak évszakok, mert szinte mindig meleg van. (Most elvileg meggondolták magukat.)

Bennem ez a kérdés ötlött fel, csak éppen teljesen fordítottan: Németország északi részén, és attól feljebb például teljesen indokolatlan bikiniket, meg rövidnadrágokat árulni, mikor állandóan esik az eső, fúj a szél, és ha süt is a Nap, tutira nem melegen.

Én legalábbis a minimum harminc fokot nevezném melegnek, ami ott fent már iskolaszünetet és teljes kiakadást okoz.

Érdekes, hogy ezeken a helyeken nem volt problémája a cégnek a stratégiával.

(Ps.: Rupert, I love you!)

Elképesztő régen volt már miszcellánia, mert lényegében ha becsillagozok valamit a Readerben, már sosem látom többé. Legalábbis ez a jellemző az utóbbi hetekben. De nézzük, miket pörgettem most vissza végül.

Egy szakértő szerint érdemes hazudni egy kicsit a társkereső portálokon, mert úgy jobb eséllyel jelenünk meg a keresőlistákban. Ezáltal több randira tudunk elmenni, és személyesen már sokkal nagyobb az esély arra, hogy mégis tetszeni fogunk a beszélgetőpartnernek. Az emberek ugyanis annyira azért nincsenek tisztában azzal, hogy pontosan mi is tetszik nekik, szóval ha egy pasas mégsem annyira magas, vagy egy nő mégsem annyira vékony, ahogy a profiljában megadta, még simán bejöhet nekünk. A lényeg, hogy nem szabad nagyot hazudni.(Jezebel)

Egy los angelesi klinika újszülött osztályán belsős szépségszalont üzemeltetett két nővérke - ide járhattak a dokik szőrteleníteni, manikűrözni, vígan szállt az aceton. Döbbenet. (Jezebel)

Hogy ezt miért nem én találtam ki?! Az USA-ból indult természetesen a válóvásárok intézménye, ahol a válás előtt, alatt álló, illetve az utóhatásoktól szenvedő alanyok tanácsokat kaphatnak például távoltartási nyilatkozat elintézésével, vagy éppen külsejük rendbetételével kapcsolatban. Most az olaszoknál is elkezdték. (Jezebel)

Már írtam arról a site-ról, ahol azokat az eseteket gyűjtik, amikor valakit leszólítanak az utcán. Ehhez most fejlesztettek egy iPhone alkalmazást, hogy az áldozatok ott helyben le tudják fényképezni a zaklatójukat és a képet fel is tolhassák azon nyomban a netre. Azért fejlesztették ki, mert a hagyományos site esetében gyakori volt, hogy mire a csajok hazaértek, már nem volt kedvük az egészre visszaemlékezni és foglalkozni vele. Így viszont rögtön meg is van a bosszú. Az a rész sültbolond, amikor a kezdeményezés kitalálója azt nyilatkozza, hogy globális lesz a kezdeményezés, "mert ez már járványméreteket öltött", de ettől eltekintve szimpatizálok a dologgal. (Jezebel)

A Slate újságírója szerint a házassági tanácsadókkal az a gond, hogy ma már minden hülyeséggel kapcsolatban folyik a tanácsadás. Míg régen olyan dolgokkal keresték meg őket az emberek, mint hogy "iszik a férjem és elveri a pénzt", addig ma azon izgulunk, hogy mondjuk nem jól veszekszünk, vagy éppen mindig ugyanazt csináljuk és az biztosan nem normális. Persze oda kell figyelni, de azért gyakran a nagy javító intézkedések rontanak nagyot a kapcsolatokon. (Slate)

Azt hittem volna, hogy ez már régóta így van, de igazából csak most tervezik bevezetni New Yorkban a háromszáz dolláros filmforgatási díjat. Ezt mindenkinek ki kell fizetni a legnagyobb filmes produkcióktól az egyetemi filmet forgató stábokig. Amatőr videók persze továbbra is ingyen készülhetnek. (New York Daily News)

New Yorkban 800 nyelvet beszélnek, 176 nyelven tanítanak a különböző iskolákban is. Leginkább Queens gyűjti a ritka, kihalófélben levő nyelveket, mert a szegényebb bevándorlók oda költöznek. A cikkben azt írják, hogy a rétoromán is veszélyeztetett. (The New York Times)

Itt nagyon hosszan elemzik a Dirty Dancinget. És tényleg milyen jó volt?! És azt tudtátok, hogy Patrick Swayze apja cowboy, az anyja pedig ballerina volt? (Jezebel)

Madonna a kilencvenes években volt a legmenőbb, helyesebben kábé a Like a Prayer idején, ami pont az évtizedfordulón készült.

Akkor nézett ki a legjobban, és szerencsére most ahhoz az időhöz nyúltak vissza a szöveget kísérő fotósorozatban az Interview magazinnál. Annak az apropóján került sor a beszélgetésre, hogy nemsokára bemutatják a második filmjét nyolcadik Edwardról.

Gus van Sant készítette az interjút, tehát rendező beszél a kvázi rendezővel. Érdemes elolvasni és például megfigyelni, milyen sokat beszél magáról Madonna megszakítás nélkül az elején, és hogy mennyire szereti a "megszállott" szót. És hogy milyen szeretettel beszél arról a köcsög volt férjéről, Sean Pennről.

Korábban írtam, milyen jó lenne, ha lehetne lájkolni a Blog.hu tartalmait. Abszolút nyitottság volt az ötlet felé, viszont ez olyan fejlesztést igényelt volna, ami nem kapott kifejezett prioritást a sok másik feladat között.

Így a megoldást Mark Zuckerberg hozta el pár egyszerűen beépíthető felület mellett a like gomb integrálhatóvá tételével.

Elsőre nem sikerült nekem, a Plastikon is hiába kértem segítséget, de aztán a Webisztánon jött a segítség az igazi, bloggerhez illő közszolgálati attitűdnek köszönhetően, úgyhogy végre nekem is sikerült beépítenem az áhított lájkolási lehetőséget.

Szóval ha tetszik valami, de nincs időtök vagy nem akarjátok kommentálni, csak nyomjatok egy lájkot és tudni fogom, hogy volt értelme megírni. :)

Köszi!

Általában a New Tech Meetupra megyek el, de most hogy a Kinóba, és péntek délután hétre tették át a Design Meetup időpontját, várhatóan már gyakrabban fogok ott megfordulni - lehet, hogy holnap is.

Ha valakinek még nem lenne meg, mi ez: öt percben lehet előadni, mit csinálsz és miért, utána pedig a közönség kérdéseire kell válaszolni. Általában öt-hat előadó van, körülbelül egy órán át tart egy alkalom, és természetesen sörözés követi.

A Meetupok gyakran sokkal hasznosabbak, mint a hagyományos konferenciák, amik ráadásul egész naposak. Nagyon jók arra, hogy az éppen aktuális, legújabb témákat illetően képbe kerülj, ráadásul első kézből kapd meg az információkat.

Nos, a legközelebbi Budapest New Tech Meetup május első szerdáján, ötödikén lesz a Dürer kertben, a Design Meetup pedig holnap, hétkor a Kinóban. Hogy még kattintanotok se kelljen a programért, tessék:

Alberto Vasquez es Lőrincz Dàniel -igendesign.wordpress.com
A 'Flow' fantázianevű bambusz lámpa egy egyetemi tervezésből indult. A tervezés során a kolumbiai tengerpartok egy komoly problémáját szándékoztunk megoldani. A nappal forgalmas tengerpartok éjjel a közvilágítás hiánya miatt elhagyatottak és veszélyesek, mivel az elektromos hálózatot nem lehet a partig elvezetni. Célunk volt továbbá, hogy szembe menjünk a designban megfigyelhető trendekkel és egy valóban öko-terméket hozzunk létre.

Barcza Dániel
A klímaváltozás és a hozzá kapcsolódó környezeti katasztrófák egyre gyakoribb humanitárius kríziseket okoznak a világban. Miben segíthet a humanitárius desing és építészet? Az előadás a MOME első klímavédelmi workshopjának eredményeit mutatja be.

Téreltérítés Munkacsoport - Dobi Dóra és Horváth Olivèr
Belvárosi Szmogreduktor > algafiltrációs biokatalizátor

A Szmogreduktor egy Buckminster Fuller-féle geodéziai dómban, alga-tenyészettel működtetett légtisztító állomás, amellyel a Téreltérítés Munkacsoport a Blaha Lujza tér környezeti helyzetére és városi térként való használatára reflektált, a Placcc Fesztivál keretében. Bemutatjuk az utat a nemzet csalogányától a Magyar Algáig.

Pais Panni - www.paispanni.blogspot.com
Tükörben a Világ - Kiállítás az emberi természetről és a fenntartható fejlődésről
Mire van szüksége egy emberi lénynek? Egy korty vízre, betevő falatra, szerető ölelésre, biztonságos közegre, szabadságra... Hogy az ember milyen módon oltja oly sokféle szomját, hatást gyakorol a természetre és társai életére. A kiállítás egy felfedezőút. A látogatók, miközben kitekintenek a világra, saját magukat is megpillanthatják a tükörben. Mik az alapvető igényeim? Hogyan tudom ezeket kielégíteni anélkül, hogy a bolygó túlélését és az emberi jogokat veszélyeztetném?
A kiállítás alkotói a Cellux Csoport (alapötlet, tartalom, design, kivitelezés) és a Zöld Fiatalok Egyesülete(tartalom, oktatás).

Pataki Erika - retextil.shp.hu/
A Retextil Alapítvány második alkalommal, hagyományteremtő céllal országos ökodesign pályázatot hirdetett meg a tavalyi sikeres "RERUHA - Gondold újra a ruhatáradat!" című pályázati felhívás folytatásaként együttműködve a Perspektíva Összművészeti Egyesülettel. A versenyre Az országos pályázati felhívás és verseny témája/célkitűzése recycling art alkotások létrehozása. A felhívás célja a mindennapi élet hulladékainak kreatív újrahasznosítása, ezáltal annak bemutatása, és tudatosítása, hogy számos feleslegesnek tekintett dolog visszaforgatható, hasznosítható.

Biztosan mindenki ismeri a módszert, de hátha mégsem. Szóval a lusták, illetve a semmilyen robotgéppel nem rendelkező kollégisták, másnaposok és a többiek számára az egyik legegyszerűbb és legolcsóbb édesség az instant banánpüré. Nagyon bírom, de egyébként nem szeretem, ha túl édes. Elkészítése egyszerű:

1. Végy egy banánt és egy kanalat

2. Hántsd le az egyik oldalon a banán héját

3. Most vedd a kezedbe a kanalat, és szántsd végig a banán felszínét. És láss csodát! Banánforgács!

4. Csináld addig, amíg még van banánod.

Enjoy it!