Nehezen tudok annál menőbb dolgot elképzelni, mint egy New York-i könyvesbolt tulajának lenni, talán csak a designerbutik lehet menőbb, de inkább ne ragadtassuk el magunkat.

Szóval adott egy nő, aki ugyan álommunkát kap, vagy legalábbis álommunkahelyen kezd el dolgozni, egy nagyobb kiadónál. De nem érzi magát jól, ezért hétvégenként visszajár a régi munkahelyére, egy régi könyvesboltba jókedvre derülni. Aztán rájön, hogy ő mindenáron könyvesboltot akar nyitni.

A gond csak az, hogy egy fillérje sincs, plusz ennél rosszabbul menő vállalkozás mostanában kevesebb van; sorra zárnak be a könyvesboltok, és egyébként is iszonyatosan magasak a bérleti díjak.

Nade összeállított ez a nő (nagyon sok kutatómunka és tapasztalatgyűjtés után) egy üzleti tervet, amivel indult egy versenyen, és nyert 15.000 dollárt.  Közben pont abban a városrészben, ahol ő élt, egy vállalat elkezdett felméréseket végezni arról, hogy a lakosság milyen üzlettípust hiányol a környékről. Nos, a válasz a könyvesbolt volt.

A sztori ezekután kezd egészen hihetetlen lenni: ezek olvasták az újságban, hogy a nő megnyerte ezt a díjat, úgyhogy felkeresték mondván, ők épp egy könyvesboltot nyitnának. Rendeztek neki egy partit, hogy bemutassák a szomszédoknak, vagyis gondolom elsősorban a többi boltosnak. Mellékesen megjegyezném, hogy itt természetesen egy csomó minden adomány volt:  a bor, a sushi és gondolom még pár cateringes alkatrész. Persze odacsődítettek írócelebritiket is, mint amilyen például Jhumpa Lahiri (pont most olvastam el egy könyvét – Beceneve Gogol).

A nőnek már üzlettársa is van egy Random House-os sales-es személyében. Meg minden.

Ennyire tuti történetet én nem is tudom, hogy hallottam-e. Direkt nem is írtam le a nő nevét, mert olyan irigy vagyok.

Btw elég fura húzás volt az újságíró részéről, hogy a díj nevét nem említette, a főszponzorét, a Citibankot meg igen. Nálunk ez pont fordítva történt volna.
 

Az Eleven hús óta bele vagyok zúgva Javier Bardembe. Mióta Penelopéval jár, nagyon sok nővel kell osztoznom ezen a rajongáson, de nem bánom.

Most a New York Times T Magazinban lehet vele megnézni egy interjút. Érdemes, igaz, nem mutatják profilból sajnos.

Elmondja, hogy már ötéves kora óta színész szeretett volna lenni, az első film, amire vissza tud emlékezni, azaz All that Jazz, és hogy évekig rögbizett. A színészetről pedig azt mondta, hogy nem feltétlenül szereti a karaktereket, amiket játszik, de ahogy egy spanyol kolleganő mondta, a színészeknek úgy kell viselkedniük, mintha a szerepeik védőügyvédjei lennének. Nem szabad vádolni őket, támogatni kell a kiteljesedésüket. Satöbbi. Mindegy. A lényeg ő maga.

 

A közösségi blogok egyre jobbak szerintem, most például találtam egy szuper szuperszakítós blogot, ahol a ronda bosszúk, dühös merényletek vannak összegyűjtve, amiket az elkeseredett, többnyire megcsalt szeretők követtek el gaz exeik ellen.

Van itt minden: csákányok, karcolás az autón, óriásplakát, szórófestés a falon.

Lehet ötleteket gyűjteni, vagy szörnyülködni. Szerintem egyébként inkább érezzünk együtt mindkét féllel. Sosem tudhatjuk, mi bújik elő belőlünk egy ronda szakítás miatt. Khm...

Egyre többen tudják használni a photoshopot vagy más, ahhoz hasonló képmanipulációs szoftvereket, aminek az az egyik eredménye, hogy az emberek elkezdték “átkölteni” a családi eseményeket.

Rajta van az “ex” a fotókon? Egy pár óra és már nem az ő arcát kell bámulni, de azért még a tengerparti hangulat és a csinos nyári ruha megmarad, és bátran mutogatható. Nem tudott eljönni Klári néni az esküvőre? Ha elég nagy képkivágást hagytunk, simán odatehetjük.

Jó ez, vagy rossz? Indiában például totálisan hétköznapi egy-egy családtag belefoglalása a képekbe, igaz náluk a kivágás már jóval kevésbé szokás.

A családtörténet, saját életünk narratívájának meghatározása, a saját valóságunk alátámasztására tett próbálkozások alapvetően érhetőek, és kicsit megkönnyítik az életet főleg egy fájdalmasabb szakítás után. Az is érthető, ha a tömegével az internetre feltöltött képeinket kicsit “emészthetőbbé” szeretnénk tenni.

Azonban, ahogy a témát felvető cikkben is fogalmazott egy pszichológus, a képek nagyon fontosak a különböző problémák feldolgozása során. Egy fake képen nincs mit feldolgozni. Meg kell tenni azt a lépést, hogy például nem kárhoztatjuk magunkat egy genetikusan adott, soha el nem múló hatalmas táska miatt a szemünk alatt.

Én nehezen tudom elképzelni, hogy egy stratégiailag fontos helyen és pillanatban készített fotóról kivágott ex tényleg akkorát tud dobni a közérzetünkön, vagy legalábbis meg tudja könnyíteni lelkileg az emlékezést, de néhány évvel később már biztos jobb. Viszont azt is meg lehet ilyenkor tenni, hogy – hoppá! – néhány évig egyáltalán nem nézegetjük a régi képeket, és csak akkor vesszük őket elő, amikor már nem kapunk ticket a fájdalmat okozó személy láttán.
 

Egyébként nem hiszem, hogy minket ez a jelenség annyira fenyegetne, mert talán még a fiatalok sem tudnak rendesen számítógépet, neadjisten képalkotó szoftvereket használni.

 

Az itthon Topmodell Leszek címmel futó műsor legújabb szériájában egy nővé operált jelölt is indult. Az illető neve Isis Tsunami, 22 éves és nagyon szép. Nekem kicsit nyurgának tűnik, dehát milyen legyen egy modell, nemde?

Én nagyon örülnék, ha sokáig műsorban maradna (már ha jó modell és jófej), mert pontosan arra van szükség, hogy a kisebbségek a mainstream részeként jelenjenek meg.

Emlékezzünk csak vissza, mekkora nagy szám volt, amikor a túlsúlyosság határán levő jelölteket engedtek be a műsorba? Az egyikük, Toccara a mai napig keresett modell, benne volt például a júliusi olasz Vogue-ban is.

Egy pillantás Isisre:

Szerintem tök szép. Ha eredetileg is nő lenne, biztosan sokkal többen favorizálnák.

Be kell vallanom valamit: ha egy kis sebet, karcolást szerzek valahogyan, azt én szeretem. Olyan, mintha valami nagyon vagány dolog történne velem, mintha egyenesen én lennék Angelina Jolie. És ugye csak akkor kell leragasztani, ha nagy a cucc, egyébként meg nem zargatjuk. Csak mutogatjuk. :)

Nos, ezzel úgy látszik, hogy nem vagyok egyedül: Alexandre Herchcovitch piacra dobott mindenféle ragtapaszokat, amiket aztán elkezdtek hordani a celebek.

Egyesek lefitymálják az egészet, mert sokan úgy hordják ezeket, hogy nincs is sebük. Nade most őszintén: az sokkal betegebb lenne, ha valaki azért szerezne sebet, hogy egy Herchcovitch tapaszt feltehessen magának.

Én bírom. Igaz, csak akkor hordanám, ha valamilyen sebet szereznék. Legfeljebb csak valami tudattalan késztetés miatt esetleg ügyetlenebbé válnék, khm...

Már csak öt év, és itthon is lesznek designer ragtapaszok dögivel. Egyébként ha valaki mégiscsak látna ilyet, mindenképp szóljon!
 

Egyre több cég ismeri fel, hogy néhány eszközzel sikeresen befolyásolhatják a potenciális vevők döntését a próbafülkékben. Ultramodern, érintőképernyős, többfunkciós tükrökkel például egész jók a tapasztalatok.

Ezek a kütyük egyrészt minden fontos információt közölnek az éppen próbált ruháról, de felvételeket is készítenek, amiket aztán vissza lehet pörgetni, mert az emberek általában nem emlékeznek, hogy is néztek ki a kettővel azelőtt felpróbált göncben.

Ezenkívül webkamerán keresztül mutathatják meg magukat a barátaiknak vagy szüleiknek, akik egy online felületen bejelentkezve chaten reagálhatnak, és ha már ott vannak, akkor akár online ki is fizethetik a kiszemelt ruhát. További kényelmi funkció, hogy csak egy gombot kell megnyomni, ha másik méretre lenne szükség, nem kell tanácstalanul, félpucéran állni és várni, hogy mikor kapunk el egy eladót.

A kütyübeszerelés csak egy része a dolognak. Sok vállalat rájött, hogy a próbafülkéket érdemes lehet teljesértékű, hangulatos térré alakítani. Nagyobb méret,  a természeteshez közelítő fényviszonyok, székek az asszisztáló barátnőknek, ajándékcsomagok, frissítők, sőt akár teljes szobák is szolgálhatnak próbafülkeként divatmagazinokkal, ülőgarnitúrával, stb. Nem irigylem a vásárlásfüggőket.

A választásokon való részvételre millió módszerrel próbálják rávenni az amerikaiakat. Láttam például egy olyan Larry King műsort, ahol a Hősök egyik szereplője, Hayden Panettiere mondta el, hogy ez lesz az első választás, amin részt vesz és hogy ez milyen fontos, hű de jó. Ott volt még Rosaria Dawson (a főprosti a Sin Cityből), aki pedig a spanyolajkúakat próbálja rávenni a szavazásra, részt is vesz a Voto Latino nevű szervezet munkájában.

Készítettek egy vicces kampányt, ahol a jó öreg brazil szappanoperák stílusában bonyolítják a szálakat, a konfliktust pedig az okozza, hogy az első videóban a második perc kb 45. Másodpercénél kiderül: a szerelmespár férfi tagja, Rodrigo még nem is regisztrált a szavazásra. Ebből aztán lesz mindenféle bonyodalom. Én négy részt találtam, a negyedik nagyon vicces. De csak úgy érthető, ha mindet megnézzük.

2. rész

3. rész

4. rész

Ez persze csak egy csepp a tengerben, most szinte minden a választásokról szól. Az Urban Outfittersben például szavazásra felszólító pólókat is lehet kapni, de például szavazós rúzst is árul egy cég.

Régóta olvasom Randy Cohen rovatát, a The Ethicist-et. Általában viszonylag egyszerű, de valódi dilemmát jelentő ügyeket “old meg”, gyakran azonban teljesen tanácsatalan vagyok egy-egy nehéz szituáció olvastán. De őa legtöbbször valóban átgondolt és tényleg megszívlelendő útmutatást ad. És ami tetszik: nem fél bevallani, ha valamit elrontott. Nemrég volt egy olyan cikke, ahol csak helyreigazításokat tett, természetesen az új tanácsok részletezése mellett.

Nemrég találtam rá egy másik tanácsadóra, aki a különböző társasági, társadalmi ügyekben mondja meg a tutit a Social Q rovatban. Ő Philip Galanes. A stílus és az alaposság hasonló.

Néhány példa a sztorikra és a tanácsokra:

The Ethicist
1.  Egy orvos megtudta az egészséges pácienséről, hogy mindenki azt hiszi róla: rákos. Ráadásul gyűjtésbe kezdtek a kezelésére. Az orvost titoktartás kötelezi, és nem mondta el senkinek, mégis nagyon bántja az eset és szeretné, ha ennek az egésznek vége szakadna. Mit tegyen? – volt a kérdés.

A válasz: Sajnos tényleg nem mondhatja el senkinek, amit a páciensről tud, viszont beszélhet velel és megkérheti arra, hogy vessen véget a hazugságnak. Amennyiben ez nem történik meg, az egyetlen dolog, amit megtehet, hogy többé nem kezeli.

2. Négy testvér összedobja a pénzt idős apjuk gondozására. Ketten Izraelben élnek, ahol az apjuk, ketten az USA-ban. A problémát az okozta, hogy a dollár esése miatt a két izraeli testvér arra kérte az amerikai testvéreket, hogy emeljék a hozzájárulásukat. A kérdés az volt, hogy ez most etikus követelés-e?

A válasz: nemhogy etikus, de teljességgel jogos kérés, ráadásul nemcsak a hozzájárulás pénzbeli értékét kell vizsgálni, hanem azt is, hogy az izraeli testvérek személyesen is gondoskodnak apjukról, míg az amerikaiak megússzák az egészet a pénz kipengetésével. Tehát akár még többet is fizethetnének elméletben, mint a többi testvér.

Eredmény: az amerikaiak belementek az emelésbe, és évente felülbírálják az összeget, de egyébként csak azért, hogy az árfolyamváltozáshoz igazítsák.

Social Q:

1. Egy pasit teljesen kiborít, hogy mindenki SMS-ezik, meg e-mailezik - azaz Blackberryzik séta közben, és nem figyel oda a közlekedésre. Ő maga sosem csinál ilyesmit az utcán és legszívesebben rászólna erre a nemtörődöm népségre.

Sajnos a válasz azonban az volt lényegében, hogy magát tenné nevetségessé, ha tényleg rájuk szóla, és egyébként is: ez a szokás már szinte alapjoggá vált, mindenki csinálja.

2. Egy diák két hónapon keresztül vendégeskedett egy olasz családnál egy másik diákkal. Míg az utóbbi azóta is rendszeresen ír nekik, ezt ő még egyszer sem tette meg. Nem tud jól olaszul, meg ez, meg az, mindenesetre egyre rosszabbul érzi magát emiatt. Szívesen küldene nekik egy kis ajándékcsomagot, de mivel már nagyon sok idő telt el azóta, nem tudja, hogy hogyan venné ki magát a dolog.

A válasz: sosem késő az ilyesmi. (Figyelem!)

Hetente néhány érdekes történet, okosságok, mi kell még?
 

Körülbelül egy éve jelentek meg az első sütikamionok, amik Family Frosthoz hasonlóan járják New Yorkot, megpakolva finom, igényes (és drága) édességekkel.

Sajnos a városban teljesen kiszámíthatatlan a parkolási helyzet, ezért sosem lehet tudni, hol fognak felbukkanni, úgyhogy mázli kell, ha megszerettél egy “márkát”, mert nem biztos, hogy másnap is be tudod szerezni az ebéd utáni nassot.

A tulajok között van exséf, exreklámos, ex IT-tanácsadó, stb, van aki éveket töltött a különböző ételek kifejlesztésével, van aki csupán a szaktudására vagy a receptekre hagyatkozik. Az eredmény néha kicsit ingadozó színvonalon ugyan, de nagyon finom.

A lényeg a vevők oldaláról az alapvetően éttermi színvonal, a vicces és különleges ízvariációk, és persze az, hogy ezek a kamionok nagyon cukin vannak kialakítva és ugye bizonytalan, hogy másnap is sikerül-e őket elcsípni.

Az eladói oldalról pedig az a legfontosabb, hogy nem kell bérleti díjat fizetni, így viszonylag olcsón megúszható az egész hóbelevanc fenntartása.

Kicsit kár szerintem, hogy pont édességeket árulnak és a cikkben nem igazán lehetett egészséges ételekről olvasni, de hátha valaki megvalósítja a nemrég eszembe jutott ötletet: én ugyanis egyfajta “fast veggies” kajáldát vagy standot szeretnék elindítani, ahol a nass egészséges és finom. Például egy pár esztétikus szelet répa vagy alma vagy banán. A lényeg, hogy a hirtelen feltörö éhséget két étkezés között ne egy keksszel vagy valamilyen édességgel üsd el, hanem valami egészségessel, viszont ne kelljen vele foglalkozni – legyen feldarabolva, szervírozva. Mindez nem sokkal drágábban, mint egy kisebb csomag édesség.

Szóval remélem, hogy el fognak majd terjedni az egészgéses kamionok is, addig is örülök, hogy a szerencsésebbek ebédidőben sütikocsikat hajkurászhatnak.
 

Nagyon régen, az első munkahelyemen töltött első hetek egyikén jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne egy alvóközpont, ahol az ebéd utáni teljes lebutulást átvészelendő be lehet feküdni húsz percre egy kis nyugiért. Igény szerint lehetne zenét hallgatni, olvasgatni, aludni, teljes szeparáció, gondos ébredési asszisztencia, mindez nem annyira drágán. Akkoriban azt hiszem az alapszundi lett volna 300 forint, de már nem igazán emlékszem.

Persze már akkor sejtettem, hogy biztos van ilyesmi tőkeerősebb és urbánusabb helyeken, szóval nem lepődtem meg, amikor megtaláltam ezt: EnergyPod, egy high-tech szundigép. Eszerint máshol már jó régóta folyik a K+F. Érdemes megnézni, tényleg nagyon pöpec a kialakítása.

Harminc év múlva már biztos nálunk is lesz ilyen.

Egészen őrült kiadványra bukkantam: a Human Life nevű amerikai szervezet (milyen név már ez?!) egy szexuális absztinenciát népszerűsítő füzetet készített fiúknak és lányoknak Just for Girls és Just for Guys néven.

A lényeg, hogy a fiatalok ne szexeljenek a házasságukig. Van lehetőség egy második szüzességi fogadalom megtételére, szóval még azok is megússzák a szégyent, akik már létesítettek felelőtlen szexuális kapcsolatot valamelyik nem másik képviselőjével.

Részletesen elmagyaráznak mindent, amit tudnia kell egy absztinensnek. A lányok például megtudják, hogy szolidan kell öltözködniük, ha el akarják kerülni, hogy a pasijuk rájuk gerjednen, a fiúk pedig randitippeket kapnak, hogy ne csak a szexen járjon az eszük. Ilyen a bowling, vagy a tábortűz. :)

Fő visszatartó mumusként a szexuálisan terjedő betegségeket és a nemkívánt (itt: házasságon kívüli) terhességet jelölték meg, és természetesen az abortuszt elítélik.

Két hasznosabb tartalom van benne, a lányok például tanácsokat kapnak azt illetően, hogy mit tegyenek, ha nemi erőszak áldozatává válnak, a fiúk pedig a pornónézés lehetséges káros hatásairól olvashatnak.

Az előbbi téma mondjuk határeset, sőt akár káros is lehet, ugyanis összemossa a szexet a nemi erőszakkal. Egy absztinenciát fogadott lányt legalábbis összezavarhat, ha mondjuk előzetes elhatározása ellenére mégis egy fiú/lány ágyában köt ki. A kiadvány azt sugallhatja számára, hogy "bizonybizony, téged manipuláltak, valójában nemi erőszak áldozata lettél". Ez tényleg megtörténik, nem mindig tudja az illető, hogy most megerőszakolták-e, vagy tényleg akarta az aktust, nem azt mondom, de ebben az esetben kicsit problémásnak tűnik. Persze lehet, hogy csak nekem.

(Via Jezebel, of course)

Igen és igen. Ahogy az elméletem is szólt, az információkeresés és –kezelés az egyik legfontosabb készség, amit az egyetemen jó esetben el lehet sajátítani.

Ezt felismerték néhány amerikai egyetemen is, ezért önállóan, illetve egyéb kurzusokba integráltan tanítják meg a diákoknak, hol keressék, hogyan értelmezzék és hogyan használják fel az információkat.

A Google és a Wikipédia, de akár azt is mondhatjuk, hogy általában véve az interneten található tartalmak térnyerésével ugyanis nagyon felszínes anyagok kezdtek el születni. A tapasztalatok alapján ez azonban visszafordítható, csak kezelni kell a kérdést.

Jó lenne, ha itthon is sikerülne az információmenedzsmentről valójában egyre többet tanuló és tudó könyvtárosoknak belelendülnie a szakterületük átadásába.

A Wall Street Journal új rovatot indított power asszonyoknak. Itt minden megvan, amit egy szigorúkosztümös nő szívesen elolvashat: karrier és család összeegyeztetése, sikeres női pályák, munkahelyi helyzetek kezelése, (elvileg) lifestyle stb.

A cikkeken kívül vannak blogok, videók amik egész jók. Ahogy elnézem a kommenteket és a fórumot, egész sokan olvassák, és a professzionális, szigorú tartalomhoz illeszkedve igen moderáltan szólnak hozzá.

Biztos voltak lapok, amik már korábban is megszólították ezt a célcsoportot, de ennyire rájuk szabva én még nem láttam médiumot. Általában dominálnak a rúzsok és a ruhák, meg a “nem számítanak a ráncok, de azért ne öregedj” típusú tartalmak.

Ráadásul a nagy lap tartalmaival össze van drótozva rendesen, mindenhonnan visszaléphetsz a férfias témákhoz. A lap készítői szerint a site széles spektrumot fed le, sokfajta nőnek szólnak, de ezzel én vitatkoznék. Azért CEO-ként lehet, hogy olvasnám.

(via PR Week Online)

Új coolság hódít New Yorkban csodagyümölcs néven. A Synsepalum dulcificum egy kis piros bogyó, ami az elfogyasztása után teljesen megbolondítja az ízlelőbimbókat.

Így történhet meg, hogy a citromlevet csokis shake-nek, a tabasco szószt a fánkokra öntött cukormáznak érzik azok a szerencsések, akik egy ilyen csodabogyó-partin vesznek részt.

Ezek a partik úgy néznek ki, hogy kiteszik a legkülönbözőbb ételfajtákat egy nagy asztalra, és azokat lehet végigpróbálgatni. A szervezők szerint ez másokkal együtt a legjobb, mert meg lehet beszélni egymással, hogy ki mit milyennek érez.

Egy bogyó ára 2 dollár között mozog, maga a növény Afrikából származik, és egy időben abban reménykedtek a kutatók (vagy még mindig), hogy az édesítőszerek kiváltására alkalmazhatják.

Puccos bárokban már korábban használták bizonyos koktélokhoz, de ezek a partik most új lendületet adtak a bogyónak.

Egyébként nem mindenki szereti, néha túlpörög a cucc. De a többségnek nagyon érdekes élmény, szóval ha valaki arra jár, próbálja ki helyettem is.

Perszehogy a Hillary és Obama párosról van szó. Közelebbről pedig arról, hogy mekkora dilemmát jelent ez a kérdés az alapvetően liberális feministáknak. Sok-sok cikk születik arról, hogy nem tudják eldönteni, mi alapján válasszanak. Körülbelül a “ki van rosszabb helyzetben: a nők vagy a feketék?” kérdése dominál. Nagyon erősen polarizált a vita, aki egyszer letette a voksát, az már csak fúj a másikra.

Sokan azt hozzák fel a Hillary táborból, hogy Obama még ha fekete is, mégiscsak egy férfi. Nekik meg minden könnyebb, és ez így nem fair. Kell nekünk, sőt az egész világnak egy nő! Az ellenérv a hezitálók részéről, hogy csak azért szavazni egy nőre, mert nő, az szexizmus.

A másik tábor szerint a feketéknek és általában véve minden “egyéb” kategóriába sorolt etnikumnak siralmas a helyzete, és nem is lenne szebb példa az elfogadásra, és nagyobb esély a szemléletformálásra, mint egy fekete elnök megválasztása.

További égető kérdések a feministák körében: szavazáskor az ellen tegyek, hogy érvényesüljön az üvegplafon effektus, vagy akkor vagyok jó feminista, ha szuverén döntést hozok, és nem hagyom magam holmi nemi kérdések mentén befolyásolni?

Szerintem megvan a megoldás: Michelle Obama. A férje majd súg neki politikai kérdésekben, egyébként is okos, ráadásul gyönyörű. És nő.

Hattttalmas jelentőségű világpremiernek lehettünk tegnap tanúi: elindult a TomCruise.com. Az apropót az adta, hogy Tom Cruise 25 éve játszotta élete első főszerepét, de egyébként 27 éve van a fedélzeten. Azért biztosan a legújabb filmje, a Valkűr premierje is közrejátszott ennek a kis minimúzeumnak a megalkotásában.

A site-hoz egyébként elég masszív pr-kampány is társul, amiben már a legdurvább fegyvert is bevetették, ráadásul duplán: Tom újra elment Oprához, és most előadta a normálist. És ami elképesztő, hogy már most sokkal elnézőbbek vele a bulvársite-ok.

A honlap maga egész jó, de nem az a rajongóbázis, ahol szabadon lehetne randalírozni és shoppingolni. Itt inkább tiszteletteljesen és fegyelmezetten kell körbejárni a Tom Cruise emlékművet. Sok a flash, a képek nagyok, de nem lehet őket letölteni. Az azonban mindenképp az oldal mellett szól, hogy nagyon szépen kategorizálták a filmeket – minden alapvető információ megvan, és meg lehet nézni a trailereket is. Nincs túl sok elem, például két hír jelenik csak meg az újdonságok között, ami pluszpont. És bár elhanyagolható jelentőségű, azért tetszik, hogy kikapcsolás után szépen, fokozatosan halkul a háttérzene. :)



Az oldal végigkattintása után eszembe jutott, hogy vajon TomKaték legújabb barátainak milyen lehet a honlapja? Elsőre azt gondoltam, hogy elég felesleges próbálkozás, mert biztos mindegyik vérprofi, de ez közelsincs így. Ezért úgy döntöttem, érdemes végigmenni rajtuk.

A legközelebbi "barát", Katie Holmes oldala jelenleg nem elérhető. Hm… Xenu biztos leblokkolta.

A legkorábbi barátházaspár női tagja, Jada Pinkett Smith elég furcsa site-ot üzemeltet. Tiszta kilencvenes évek, ronda fontok és kevés információ. Ami viszont kiderül, az sokkoló: a nő egy nekem keménynek tűnő rockzenekarban is játszik. Hm…










Will már sokkal összeszedettebb, igaz, nem neki kell a gyerekneveléssel foglalkoznia: nála is szépen kategorizáltak a filmek, és még a 2005-ig tartó zenei pályáját is bevállalta. Van itt minden, ami kell: rovid bemutatkozás, hírek, bannerek, és fórum. Ez utóbbival kapcsolatban meglepett, hogy alig vannak hozzászólók. Persze lehet, hogy csak túl sok topik van.


A másik baráti pár a Beckhaméké. A női tagnak nincs honlapja. Érdekes. A férfinek van, emlékszem is, hogy mennyire beharangozták akkoriban. Teljesen korrekt, szerintem a legjobb itt a társaságban. Még blogot is diktál (biztos vagyok benne, hogy nem ő írja, bocsánat). Kár, hogy nem videón teszi, mert irtó jó az akcentusa. Ami hihetetlen: nincs merchandising. Jó, “partnerek” vannak, de mégsem David-bögrékkel van tele az oldal. Egész szimpi.



A legújabb barátok a Seal-Klumék. Seal oldala nemsokára indul. A Heidi Klum GmbH viszont full gőzzel működik. Ez egy igazi vállalati site rengeteg eladandó áruval. Még reklámbanner is van rajta! Szerintem mindent elárul a wirtschaftról, hogy Heidi Klum már azelőtt levédette a nevét, és logót gyártatott magának, mielőtt valaha is végigment volna a kifutón. 



























A tapasztalat tehát: az online jelenlét mintha nem szerepelne az abszolút prioritások között sztáréknál. Pedig abszolút hatékonyan használhatnák az elsődleges információk átadására, a ranjongókkal való kommunikációra és nem utolsósorban az imázsuk alakítására.

Ebben a most megnézett honlapok közül a Davidé és a Tomé a legjobb. Foci és Xenu ide vagy oda.

Az Ask.com-ot is üzemeltető IAC/InteractiveCorp új, etnicitásközpontú, azon belül is elsősorban feketéknek szóló site-ot indított RushmoreDrive néven. Három fő funkciója van: egyrészt keresőként, másrészt hírportálként, harmadrészt pedig álláskereső site-ként működik.

A fejlesztők célja egy olyan oldal létrehozása volt, mely a tartalmak generálása során etnikai szempontokat is figyelembe vesz: így a kereső által kihozott eredmények listázásakor azok a hírek szerepelnek előkelőbb helyen, melyek a feketéket is érdeklik. Tehát ha ebben a keresőben kozmetikai termékekre keresel rá, a feketék számára kifejlesztett áruk már nem a lista végén fognak kullogni.

A hírek kapcsán hasonló terveik vannak: igyekszenek majd a feketék szempontjait is érvényesíteni a tartalom készítése során, és megemlítik az esetleges „fekete” vonatkozásokat is.

Az állásközvetítés természetesen nem etnicitásközpontú, de gondolom azok a cégek, akik itt szerepelnek, imázsszempontokat is figyelembevéve hirdetnek.

Sajnos nem tudtam sok tapasztalatot gyűjteni az oldallal kapcsolatban, mert például a kereső most nem működik, és kevés a hír is. Mindenesetre a „fekete” szempontok érvényesítésére még nem láttam a hírrovatban példát.

Az oldal kialakítása mindenesetre nagyon rendben van: letisztult, szellős, ennélfogva könnyen áttekinthető. És természetesen tele van olyan funkciókkal, amik egy honlapot honlappá tesznek: a hírek mellett feltüntetik a kapcsolódó tartalmakat, amik lehetnek további cikkek, blogbejegyzések, videók és kommentek.

(via PRWEEK Online)

 

A Coolhunter egyik agytrösztje új site-ot indított Dear God néven. Ide istenhittől függetlenül bárki írhat üzenetet, azaz imát Istenének.

A legutóbbi üzenet egy marketingkommunikációs pasastól származik, aki azt üzente Istennek, hogy meg kellene borotválkozni, és ideje lenne már lecserélni a keresztet is, mert azt már leamortizálta Madonna a Pepsi reklámokkal.

De ez viszonylag kivételes ima, a legtöbb nagyon személyes és megindító. Persze témakörtől függően – van belőlük sok, érdemes körülnézni.