Ez már a második városhasználati projektem, mert az elsőt inkább levettem a blogból, nem mertem annyira vicces lenni. A Design7-en végül csak egy programra mentem el, egy csütörtöki divatbemutatóra, ahol a jelenlegi legjobb fiatal divattervezők őszi/téli kollekcióit mutatták be. Jelen volt: Luu Anh Tuan, az Artista, a Je suis belle, Kosánszky Dóra, a Nanushka és a Use Unused.

Hát hogyismondjam: most a Je suis belle meglepően belehúzott és határozottan jobb, mint eddig bármikor, a Nanushka viszont éppen ellenkezőleg: belassított. Jelenleg valóban itt tartunk, vagy tartanak sokan a design-ban, de azért valami újítás igazán belefért volna. Persze voltak jó cuccok, de ezt szerintem már egyre nehezebb lesz eladni.

Az Artista nagyon kilógott a sorból: kifejezetten kínos volt az egész. Kosánszky Dóra rendben volt, és egy alkalommal még élénk színeket is használt. Egy bizonyos vevőkörnek biztosan nagyon jó lesz bespájzolni ebből a kollekcióból.

Luu Anh Tuan irtó jó, ezt onnan tudom, hogy néha közelről lehet látni a munkáit, és úgy tényleg meggyőzőek. De így a kifutón a csupa fekete ruhák nem igazán működtek.

A sok feketézés miatt el is gondolkoztam, hogy tényleg szuper ez a szín, meg biztonságos is, de hogy tényleg csak a kőgazdagok állnak meg akár egy pillanatra is az ilyen cuccok mellett, az tuti. Érted: ha már kiadok egy vagyont, akkor ne legyen már tökolyan, mint amit bármelyik csajboltban megkapok, igaz, kicsit egyszerűbb szabással. Ez mondjuk nem Luu Anh Tuanra, hanem inkább Nanushkára vonatkozik. Ennek így nincs értelme dizájnilag. Meg tényleg nem túl bátor hozzáállás.

A Use Unused csapata gyönyörű kollekciót készített, még színeket is használtak, de mielőtt teljesen meghatódtam volna, azért eszembe jutott Marc Jacobs pontosan egy évvel ezelőtti kollekciója. Mindenesetre mintha minden darabját nekem készítették volna, úgyhogy nagy baj nincs. :)

Csak ott a baj, hogy igazából ennek kellene a szintnek lennie, de sajnos a többség elmarad ettől.

Készítettem videót is, bevallom ez életemben az első. Elég szocik lettek a színek, meg rosszul írtam Luu Anh Tuan nevét, bocsánat. A Youtube cicózott velem, úgyhogy nem sikerült feltöltenem. Ideiglenes megoldásként letölthető. Annyiból jobb, hogy a teljes méretben meg lehet nézni.

A sztenderdnő minimum félhosszú hajú. Most, hogy én is sztenderdnő lettem, de ez az énképembe még nem égette bele magát, még mindig azzal bajlódom, hogyan fussak csatakos, lobogó hajjal, mert ugye elfelejtek hajgumit vinni. Ha a fitness terem, ahova járok, hajgumit osztogatna vagy tenne ki a recepcióra, én imába foglalnám a nevüket.

Szóval: ingyen hajgumit a a fitness termek vendégeinek!

Hogy ne legyenek annyira nagyok a költségek, itt is be lehet újítani egy szponzort. Csináltathatna ezekre valamelyik sportszergyártó egy-egy lifegő kis logóműanyagot, aztán hadd szóljon. Egy idő után tele lenne a város mondjuk Nike hajgumis nőkkel. Plusz imábafoglalással. Szerintem megérné.

A legutóbbi könyv olvasása közben (Bret Easton Ellis: Glamorama - igen, még csak most) tudatosult bennem, hogy totál sztenderd karaktereket képzelek el. Maximum a ruhájuk változik, de a legtöbbször jellegtelen, szockó figurák viszik a történetet. Ahogy végigvettem, rá kellett jönnöm, hogy valóban, gyerekkorom könyvillusztrációi és filmélményei teljesen rányomták a bélyegüket a képzeletemre. Nézzük csak:

A kisfiú

A kisfiú az teljesen olyan, mint a Négyszáz csapásban a rosszgyerek, csak kicsit gombszeműbb, a haja pedig olyan, mint a másik képen szegény magyargyereknek. Ez szinte sosem változik. Szegény végignyomta a magyar irodalomtörténet legrosszabb alkotásait, mint például a Kincskereső kisködmönt, meg a Légy jó mindhaláligot, a Pál utcai fiúkról nem is beszélve.

A fiatal férfi

A fiatal férfi karakterében  olyan, mint Robert Capa ezen a képen, annyi, hogy kicsit finomabbak, elnyúltabbak a vonásai. Kicsit, mint a Szomorú vasárnap c. filmben a zongorista. Legtöbbször ő szerepel a történetekben, már ha a régmúltban játszódnak.

Középkorú egyszerű családfő

Döbbenet, hogy ez a kép mennyire megmaradt bennem, pedig emlékszem, hogy nem igazán figyeltem oda, amikor kisgyerekként ezt a filmet láttam. Mondjuk ijesztőnek ijesztő volt, szóval azóta is ott van ez a fickó minden egyes apafigurában, főleg, ha lányos apáról van szó. A legutóbbi indiai sztoriban, a Beceneve Gogolban (Jumpa Lahiri) is ott bújkált, igaz Salman Rushdie-val összegyúrva.

A fiatal, szexi nő

A fiatal, vonzó hősnő - hacsak másképp nem utasít a szerző - szintén barna hajú, barna szemű, hosszú hullámos frizurával. Mint Gina Lollobrigida a képeken, csak életkorban a kettő között. Pont ilyennek képzeltem például a Párhuzamos történetekben (Nádas Péter) a nőt, aki az Oktogonon szenved. Többek között. Még a szoba elrendezése is hasonló volt a fejemben egyébként, mint a képen, mínusz ez a szőke asszony itt az előtérben.

Jövendőbeli feleségtípus

A jövendőbeli feleségtípus az a főhősnőknek a kevésbé vonzó változata. Lehetnek persze feleségek is, a lényeg, hogy inkább szépek, mint szexik. Mint a Liliomfi hősnője, csak kicsit amerikaiasabb vonásokkal. Ilyesminek képzeltem az Utas és holdvilág c. könyvben a feleséget. Bár ott volt egy kis Mad Men-es beütése is a figurának. Szőkeként pedig Grace Kelly vagy szintén a Mad Menből az egyik feleség típusa jelenik meg.

Nőfigurák a modernebb történetekben

A legvégére hagytam a legcikibbet. Én magam sem értem, de egyszerűen a nyolcvanas évek stílusában látom az átlagnői figurákat, hacsak nincs valami extrább miliő vagy részletes karakterleírás. De akár a teljesen mai történetekben is az van, hogy az első képen látható verzió jelenik meg fiatalabb nők esetében, csak barna hajjal, idősebbnél meg pont ilyen arca van az illetőnek. Halál ciki, de tényleg kiirthatatlanul ezek jönnek elő.

Remélem, a mai gyerekek és fiatalok már sokkal jobb karakterkészlettel rendelkeznek, leszámítva természetesen a megfilmesített verziók miatt bekövetkező végleges karakterfoglalást, mint például nálam az Amerikai Pszichónál, ahol már azelőtt láttam részleteket a filmből, hogy elolvastam volna a regényt.

Ahogy jeleztem, ezek a karakterek általában az első oldalaktól jelen vannak, aztán ha jön egy leírás, akkor legtöbbször megváltoznak. Ha viszont nem, akkor simán végigkísérik a könyvet. Mondhatnánk, hogy az ilyen nyolcvanas éves nők miatt jobb lenne, ha inkább mindig lennének leírások, de az az igazság, hogy én inkább kiegyezem velük, mert elképesztő módon utálom, ha hosszasan valakinek a homlokáról, meg a szemének ívéről kell olvasnom.

Kíváncsi vagyok, kinek milyen karakterek vannak a fejében. Mik a tapasztalatok?

A Kreatív Vélemény rovata irányából érkezőket üdvözlöm, remélem nem érzik majd totális időpazarlásnak, hogy idetévedtek. Hogy megkönnyítsem a keresgélést: a Szántó Balázs úrhoz intézett szavaimat itt olvashatják.

A hozzám hasonló Dexter fanoknak biztos nem újdonság, hogy a harmadik évad beharangozójaként Dexteres újságosstandokat állítottak fel az USA nagyvárosaiban, New Yorkban, San Franciscóban, Los Angelesben, Philadelphiában és Chicagóban.

Minden egyes terméken Dexter figyelt, ahogy az alább látható. Ez nem hátborzongató, mint a vérszökőkút a második évadnál, hanem már Dexter ikonikusságára és a minden bizonnyal már meglévő nagy rajongói bázisára épít.

Hát rám is építhettek volna, az tuti.

(via The Coolhunter)

Egy harvardi professzor, Anita Elberse szerint Chris Anderson long-tail elméletének van egy-két vitatható pontja. Például az, hogy a niche-/réstermékek számának növelésével az eladások száma is nő. A farok ugyanis a prof szerint bár egyre hosszabb, nem lesz vastagabb.

Sőt kutatásai szerint az egyes réstermékek eladási értékei nemhogy nem nőttek, hanem csökkentek. Az emberek egyszerűen a népszerűbb termékeket veszik és még csak nem is a minőség a döntő. Egyedül a többi fogyasztó figyelme számít. Ezenkívül a réstermékek csak a heavy usereknek jönnek be, akiknek már megvoltak a népszerűbb cuccok is.

Ezek alapján a professzor szerint az értékesítési stratégiának a mainstream termékekre és tartalmakra kell fókuszálnia. Az internet ugyanis igaz, hogy megváltoztatta az emberek vásárlási szokásait, viselkedésüket, döntéseik mechanizmusát viszont nem.

A réstermékek arra jók, hogy a cégek megkülönböztessék magukat a versenytársaiktól.

Ez szerintem elég frankó, sokkal hihetőbb, mint az, hogy ha sok Antony and the Johnsons-féle zenekart is árulsz a boltodban, majd többen fognak Antony and the Johnsons-féle zenéket venni. Van benne logika, de nem túl életszerű azért.

A Guardian újságírója mutatott rá arra, hogy mostmár minden bokorban street fashion blog terem, és mára természetes lett a paparazzószerűen zsizsegő bloggerek hada, főleg a divatheteken.

Sok médium állandó rovattá tette az ilyen blogokat (ahogy nálunk a cotcot), és van már olyan blogger, aki a ruhagyártó cégeknek adja el a kifejezetten a divatszerkesztőkről készült képeit, ugyanis leginkább ők azok, akik iránymutatóak a kifutók divatjának a mindennapokra való alkalmazásában. A lényeg, hogy annyira sok ilyen blog van, hogy létrejöttek már street fashion blogokat szemléző blogok is.

A Jezebel egyik bloggere szerint bár nagyon inspiráló lehet a street fashion, azért nem nehéz észrevenni, hogy valójában a magazinokban látható sémák termelődnek újra, kicsit szofisztikáltabb módon: itt is mindenki vékony, fiatal és cool. Azt is írja, hogy az egyediség keresése alapvetően a norma újrateremtését szolgálja, és hogy alapvetően mindenki ugyanúgy néz ki.

Ezzel szerintem semmi baj, hiszen az könnyen belátható, hogy egy-egy olyan társadalmi csoport van itt megörökítve, ahol alapvetően azonos ízlés szerint élnek és öltözködnek az emberek. Ez olyan, mint az emós, a gothic vagy a dark, csak éppen annyira eklektikus, hogy nehéz észrevenni az egyezéseket.

Nekem inkább az a fő bajom ezekkel a blogokkal, hogy tényleg ritkán láthatunk testesebb embereket, a Sartorialistnál is a legtöbben iszonyú vékonyak és a nők elképesztően magas sarkú cipőkben járnak. A pasik is olyan gazdag macsók többnyire, akiket az életben nem szólítanék meg. Eleve a nagyon divatos pasasokkal nem tudok mit kezdeni. Szerintem nem lehet őket komolyan venni.

A divattal, vagy inkább stílussal az a gond, hogy egy megfelelő élet is kell hozzá a pénztárcán kívül. Hiába áll jól valakinek egy tízcentis ördögi magassarkú, ha az ő kis mindennapi életében jelmezként hat. Ezek a blogok annyiban félrevezetőek, hogy szinte elhitetik veled, hogy a stílusosság csak stílus kérdése. Ez pedig hazugság, mert csak bizonyos körök és életkorok teszik lehetővé, hogy kibontakozz. Persze érdemes nézelődni, az sosem árt, ha szép dolgokkal találkozunk. De sose vegyük ezeket a képeket túl komolyan.
 

Két meglátást szeretnék igNobel aspiránsok elé terjeszteni:

1. Az egyik, hogy a boldogságérzet fokozása érdekében a legcélravezetőbb módszer az adott pozitív hír érkezésekor erőteljes fizikai aktivitások elkezdése, úgymint: ugrálás, erőteljes hanghatások kibocsátása, karok dinamikus lengetése. Nem biztos, hogy teljes mértékben alátámasztható, de ide kapcsolható még a tézis, hogy mindez társas érintkezés során még intenzívebb hatást érhet el. (Ez a tapasztalat engem egyébként meglepett. Lehet, hogy ha mindig csinálnám, boldogabb ember lennék?) Mindenesetre érdemes lehet annak feltérképezése, hogy hány százalékos boldogságnövekedés érhető el ha csak ugrál, de nem kiabál/sikongat az ember, vagy fordítva, illetve a különböző tevékenységek hogyan hangolandók össze a legerőteljesebb hatás érdekében.
2. Második előfeltevésem, hogy a rövidnadrágban végzett futóedzések jelentős mértékben növelik az edzések intenzitását és egyben hatékonyságát. Főként nők, de kis mértékben férfiak esetében is nagy eséllyel bizonyításra találhat ez az előfeltevés. A testhez simuló, esetleg ujjatlan vagy nagyobb kivágású felsők is hozzásegíthetnek az eredmények fokozásához. Szintén ehhez kapcsolódik például a szép sportruhák, illetve a high-tech kügyük motivációs erejének vizsgálata, aminek már csak azért is érdemes lenne utánajárni, mert biztosan szponzorálná valamelyik sportszergyártó.

Kedves brit tudósok, tessék ennek is utánajárni. Még pénzt sem kérek az előterjesztésért, nekem már az is egy boldogság, hogy Önök jól megélnek és kielégítőnek találják munkájukat.

Az esetleg kommentben érkező érdekes feltevéseket szintén eljuttatom Önökhöz.

Egész szépen vált el egymástól a Tesco és a Hammer reklámügynökség, eltekintve most attól, hogy a pályázatban résztvevő Tescós munkatárs, aki korábban a McCann Ericksonnál dolgozott, hogy-hogy nem a McCann mellett döntött. Vagy legalábbis biztos, hogy ráhatással volt a végeredményre.

A Hammer ügyvezetője tök normálisan kommunikálta a helyzetet: “„A veszteséget a magunk részéről igyekszünk erénnyé kovácsolni.Tisztában vagyunk vele, hogy gyakorlatilag mindenre képesek vagyunk, amire egy korszerű áruházlánc marketingjének szüksége lehet, ezért némileg kisebb létszámmal, de felszabadultabb kreativitással, változatlan szakmai erényekkel, egyedi piaci ismeretekkel igyekszünk a hazai retail szakmán belül értékesíteni a tudásunkat”

Tudom, hogy egy nagyobb ügyfél elvesztése többnyire elbocsátásokkal jár, de azért sajnálom. Nem jó ezt így, egy mondatban elejtve látni.
 

A használat hónapját, vagy inkább a használat-projektet továbbra is folytatom, de most egy új dolog lesz a prioritás. Ez is hasonló lesz, csak éppen nem házon belül. Most hogy itt ez a hideg (kivéve ezt az egy-két napot) és rossz a kedvem, meg egyébként is, elhatároztam, hogy használni fogom a várost, és elmegyek olyan helyekre, ahol emberek vannak emberekkel egy légtérben, sőt akár még valamilyen szinten interakcióba is kerülnek egymással. De minimum ugyanazt a tartalmat fogyasztják párhuzamosan.

Emlékszem, amikor külföldön voltam diák, és persze csóró, mindig kikerestem az olcsó/ingyenes de érdekes programokat. És meglepően sok volt belőlük. Tuti, hogy Budapest is tele van az ilyenekkel, csak épp nem keresem őket.

Szóval most azt fogom megnézni, mi jut annak, aki szeret emberek között lenni és szereti lehetőleg olcsón jól érezni magát többnyire valamilyen intellektuális tartalom befogadása közben.

Annyira azért nem leszek következetes, ezt már most elárulom. Az első kiválasztott pár program ugyanis a Design7-hez kötődik, ami azért nem annyira olcsó mulatság. De remélhetőleg jó lesz. Majd beszámolok.

Pár éve ráébredtem, hogy szeretem a növényeket, és ebbéli lelkesedésemben jól be is ruháztam néhány szebb példányba. Mondanom sem kell, hogy azóta már virágok tömegei jutottak egyenes úton a sírba, pedig töretlen lelkesedéssel gondozom őket, csak éppen eredménytelenül. Természetesen már megvolt mindenféle anyuka-anyós távmentőszolgálati segítség, szintén hiába. Már könyvet is vettem, online site-okat is olvastam. Persze minek.

Mindegy. Legutóbb azon merengtem, hogy talán be kellene állítanom magamnak Google Calendarral, hogy mikor kell locsolni. És akkor reggel fél nyolcra kérve az sms-t, simán el tudnám végezni a feladatot. Nade. Melyiket mikor? És milyen virágaim vannak egyáltalán?

Na és itt jönne jól egy kis geekorientált segítség: kellene egyrészt egy ilyen Botanipedia, vagy Plantopediaszerűség, ahol normálisan le vannak írva és be vannak mutatva a növények, amikből kiválaszthatom, hogy milyen növényeim vannak nekem személy szerint, másrészt generálhatok a lista alapján egy widgetet, ami a legfontosabb növénygondozási tanácsokat nyomja napi rendszerességgel, vagy éppen amikor aktuális. Például mittomén, ősszel szólna, hogy a megvett tulipángumókat most kéne bevackolnom és kitennem az erkélyre, meg hogy vigyázzak, mert mostmár hideg van a flamingóvirágomnak. Ilyenek.

És persze szeretnék SMS-t kapni, hogy melyiket mikor és hogyan locsoljam. :) 

Áh, nem is folytatom.

Egy baseball játékos durván végzett a barátnője macskájával, mire az feljelentette őt. A pasas azzal védekezett, hogy a macska rátámadt, és őt ez annyira hirtelen érte, hogy szerencsétlen módon túl erősre sikeredett az akció. Hát ha valaki utánaolvas szegény állat sérüléseinek, láthatja, milyen durván elbánt vele. Ez nem az az egyszerű férfiijedelem volt, az tuti.

Sajnos a per most áll, mert az esküdtek nem tudtak dűlőre jutni, úgyhogy újabb esküdtszéket kell összehívni. Ahogy az ügyvéd fogalmazott, megpróbálnak találni néhány New York-it, aki „megérti a helyzetet”. Mindenesetre ha elítélik ezt a Joe Petckát, két évig ül majd a sitten, ideális esetben.

Ami tragikomikus színezetet ad az esetnek, hogy behívták a csávót egy reggeli műsorba. A műsorvezető elég erőteljesen kinyilvánította a véleményét és kérdezte, hogy mégis hogy történhetett meg, hogy egy ekkora erős férfiember így kivégez egy macskát és hogy nem a barátnőjével kapcsolatos frusztrációját vezette-e le szegény állaton. Utána még azt is kérdezte, hogy most, hogy ennyire népszerűtlen lett a New York-iak körében, mihez fog kezdeni. A pasas erre annyit mondott, hogy “Hát, nem volt túl vidám a helyzet és mélyen sajnálom, és…” aztán folytatta az ügyvéd, hogy hát nehéz a szitu, mert egy csomó gyűlölködő levelet kapnak ők is és az ügyben eljáró bíró is. Érdemes megnézni a videót, szerintem ez a Joe kapott egy balhorgost az egyik szemére.

Úgy tűnik, nem ajánlatos egy házikedvenccel packáznod, ha túl akarsz élni New Yorkban. Persze társadalmi tőke nélkül is lehet próbálkozni, de minek. Szerintem ennek a pasinak mostmár irány Ohio. Vagy Utah.
 

Teljesen el vagyok úszva mostanában, úgyhogy jóval a BrandFestival után vettem észre, milyen médiatámogatókkal sikerült megállapodnia a szervezőknek. Legelsőként a YouTube-koppintó Your Video logó ötlött a szemembe, ami mondhatnánk hogy a nyúlós stratégia hatékonyságát igazolja, dehát kérdés, hogy milyen áron szerzünk egy-egy olyan látogatót, aki kábé egy másodperc után továbbszörföl.

Megnéztem ennek a Your Videónak a site-ját is, és amellett, hogy nem túl színvonalas, eredeti meg aztán pláne nem, azt sem igazán értem, hogy mit keres a médiatámogatók között. Próbáltam kitudakolni, hogy esetleg a helyszínen megjelent-e, de sajnos erről nem sikerült információkat szereznem. Viszont még ha meg is jelent a cucc a rendezvényen, akkor sem igazán értem, miért vállalta be az önmagát feltételezhetően magasra pozicionáló BrandFestival a site-tal való közösködést.

Nem ez az egyetlen furcsa temetőlakó a hirdetésben: nehezen indokolható módon szerepel itt például az Otthon magazin, amiről ugyan lehet tudni, hogy most ráncfelvarrták és fontos minél több helyen tudatnia ezt a közönséggel és a hirdetőkkel, azért mégiscsak kilóg a többiek közül és alapvetően elüt a témától is. Ugyanez igaz a Cosmopolitan-re is, ráadásul ha jól tudom, ezt  lapot mégcsak nem is újították meg, és az utóbbi időben semmi nem történt vele. Igen-igen, az említett lapok és a BrandFestival egyik szervezője, a Marketing & Média is Sanomás kiadvány, de attól még ugyanolyan fura az egész. A 168 óráról meg ne is beszéljünk.

A Marie Claire is kilóg alapvetően, viszont ha jól tudom, a lap rendezett egy divatbemutatót, ami érthetővé teszi a szereplését. Igaz, én nem médiatámogatónak nevezném, hiszen attól még, hogy médium, nem a felületével támogatta a rendezvényt (amennyire tudom), hanem hozzájárult az esemény szórakoztató blokkjához. (Persze lehet, hogy ezzel meglehetősen konzervatív vagy egyenesen tájékozatlan álláspontot képviselek)

Ha pedig még szőrösebb szívűek akarunk lenni, én a British American Tobaccót sem engedtem volna be a a szponzorok közé. Hogy azért életszerűek legyünk, egyetlen esetben elfogadtam volna a támogatást: ha még nincs elég pénz, a rendezvény viszont a nyakamon, és bejelentkezik ez a cég. Na akkor lehet, hogy minden etikai megfontolás ellenére belementem volna. Máskülönben… nem hiszem.

Felmerül tehát a kérdés, hogy nem kellene-e kicsit jobban odafigyelni a "profiltiszta", vagy minimum értelmes támogatói megállapodásokra? Ez úgy tudom, alapvetően szempont szokott lenni, mégis ebben az esetben úgy érzem, hogy... hm... szóval elég elvtelen támogatókatyvaszt sikerült teremteni. Persze alapvetően egy zseni szerintem, aki össze tud kalapozni ennyi pénzt és segítséget, de valakinek oda kellene figyelnie és kicsit irányítania kellene a lelkes sales-es kollegákat. Vagy a marketing igazgatók kicsit kritikusabban állhatnának hozzá a saját lapjaikhoz.

Egyébként tök érdekes logótemetőket nézegetni. Kár, hogy alapvetően érdektelen a téma, hiszen temetőkről van szó. De azért tanulni is lehet belőle.
 

Elég régen kezdődött már a használat hónapja, és elfelejtettem beszámolni arról, hogyan ment, illetve megy. Hm... Hát az a helyzet, hogy ez nem annyira könnyű. Mármint nem könnyű megszabadulni könnyen és gyorsan azoktól a dolgoktól, amiket az ember hosszú hónapok és évek során felhalmozott.

A legtöbb felesleges tárgy a könyvek, a ruhák és a piperecuccok közül került ki. A könyveknek már van helye, de még mindig ott állnak a spájzban felstócolva, a ruhákkal kevésbé tudok mit kezdeni, mert vannak közöttük olyanok, amik egy hozzám hasonló, de kicsit őrültebb csajnak jól jönnének, a barátnőimmel viszont már dealeztünk és még úgy is maradt pár. Csak úgy meg nem adnám be valahova, legfeljebb egy részüket. A piperecuccok végre már fogyogatnak, és lehet kidobni a tubusokat, de én mondom, kemény munka volt. Eleve sosem szerettem magam krémezni, meg kozmetikázni.

Mindenesetre azt figyeltem meg, hogy sokkal kevesebb dolgot vásárolok, viszont azok klasszabbak és bár drágábbak, összességében kicsit több pénzem marad hónap végére. Már csak egy tubus testápolóm van, de az olyan, amit imádok használni. Samponból is csak egy van végre, és szintén szeretem. És így tovább.

Igaz, amikor olyan site-okat látok, mint amilyen mondjuk a weardrobe vagy a sartorialist, kicsit megingok és elmerengek azon, milyen jó lenne kilószám venni és hordani a ruhákat. De. Sajnos már rájöttem, hogy nem szeretek feltűnni, szóval teljesen felesleges valami olyasmit megvennem, ami önmagában fantasztikus és még jól is állna, de sosem leszek elég bátor, vagy elég vidám egy reggelen ahhoz, hogy felvegyem. Annál meg nincs rosszabb, mint amikor egy ruha használatlanul lóg a szekrényben.

Ahol még pocsékolás történhet, az a konyha. De az nem az én terepem. Annyira nem, hogy ott nem is küszködtem kihívásokkal. :)

Értem, de képtelen vagyok használni a Twittert, egyszerűen ez már számomra is az a kategória, amit időrablásnak neveznék inkább, mint szórakoztató kapcsolattartásnak, esetleg hatékony önbrand-építésnek.

De néha azért mégis jó lenne az állapotomat vagy a gondolataimat tudatni a barátaimmal és ismerőseimmel, viszont anélkül, hogy oda kelljen mennem a Twitterre és be kelljen logolnom újra és újra.

A twitterezést egyetlen módon tudnám elképzelni: a Gmail status message-en keresztül. Ahogy megváltoztatod, úgy megváltozik a Twitteren, és akár más helyeken, például a Facebookban is. És ha valaki hűdenagyon érdekel, akkor akár a Gmailen belül le tudod pörgetni, mi van vele. Mármint az én ábrándjaimban.

Ez status message szuper dolog tud lenni, elég sok ismerősöm folyton váltogatja az üzeneteit és ez gyakran generál válaszként státusz üzeneteket vagy egy jó kis chatrohamot.

Tudom, hogy kis realitása van, de azért álmodozni lehet, nem? Tessék kérem összekötni a Gmailt és a Twittert, meg amit még lehet. Köszi!

Kis lépés a Karmamediának, fontos pillanat nekem: a fiúk kölcsönadták a felületüket és megnyilatkozhattam egy vendégposztban, amit nagyon köszönök.

Itt lehet elolvasni.

Néha nagyon jó, hogy kis csóró, fejletlen, periferiális szöszök vagyunk a világban. Például ezért nem utálnak minket a terroristák, ezért nyomathatnak a filmszakokon frissen végzettek játékfilmeket, vagy éppen ezért nem kell olyan dalszövegeket hallgatnunk, amikbe pénzért írnak bele márkákat.

Bizony, eljött ennek is az ideje, természetesen az USA-ban. Végülis mondhatjuk, hogy a lényegében mobiltelefon-gyártók által szponzorált popvideó-piac után ez egy természetes újabb közeg, de azért mégis ijesztő. Mindenesetre még nem annyira elterjedt, bár elképzelhető, hogy fű alatt ez tényleg utat talál a gyakorlatba.

Azt sem bírnám, ha kiderülne egy jó könyvről, hogy csak azért keni Ben Gay-jel magát a főszereplő, mert meg van szponzorálva. Az ilyesmi sajnos már a küszöbön van, mert nagyon nyitottak rá a hirdetők, és a legdurvább, hogy főként kistiniknek, tehát kábé 12 éveseknek írt lányregényekben kísérleteznek ezzel.

Nem túl biztató a helyzet, én inkább nem gondolok bele, milyen lesz márkák ellen hadakozó anyának lenni. Pontosítok: etikátlan márkastratégiák ellen harcoló anyának lenni.
 

Legelőször egy moziban ötlött fel bennem egy hülye chips-zabáló miatt, hogy hogyan lehetséges, hogy a 21. században még mindig csörögnek-zörögnek a zacskók. Aztán idővel felkerült még néhány dolog a „fel kellett volna már találni” listára, amit most megpróbálok rendszerezni. Nézzük:

1.    nemzörgős kajazacskó
2.    megbízhatóan működő tűzőgép
3.    normálisan száradó körömlakk
4.    önmegsemmisítő ruhák :)
5.    cigi(füst)-ártalmatlanító bármi
6.    mini MacBook, viszonylag olcsón
7.    újra és újratölthető magazinok és könyvek elektronikus papírból, tömeggyártásban
8.    szabadon összeválogatható digitális csatornakínálat (ehehh)
9.    ránctalanító krém/zsírégető kapszula/narancsbőr elleni krém/arc- test- kéz- mell- combfeszesítő krém/ volumennővelő sampon, balzsam, szempillaspirál stbstb. Szóval a kozmetikai ipar termékeinek 90 százaléka – és itt lényegében akkor kifejtettük a második pontot
10.    ….

Na lebuktam, eddig még nem gyűjtöttem össze tíz dolgot. Lehet segíteni. Mit kellett volna még feltalálni ilyenkorra? Olyasmiben kellene gondolkozni, amit már tömegek használnak, de mégsem működik rendesen, másodsorban pedig olyasmiket, amikre már létezik technológia, de valamiért még mindig nem érhetők el széles körben.

Update - További jó ötletek érkeztek be, a lista ezáltal kábé így néz ki:

1. nemzörgős kajazacskó

2. megbízhatóan működő tűzőgép

3. a kozmetikai ipar valamennyi terméke

4. önmegsemmisítő ruhák

5. cigi(füst)-ártalmatlanító bármi

6. mini MacBook viszonylag olcsón

7. újra és újratölthető magazinok és könyvek elektronikus papírból, tömeggyártásban

8. mindenhol elérhető szélessáv

9. gombtűzőgép

10. élőbeszéd-indexelés: a zsebedben, fejeden, akárhol egy mikrofon, ami folyamatosan rögzít és átír. A beszélgetések így kereshetők.

+1: felbomló rágó (nem a szádban, és nem is a kezedben, de azért emberi időn belül)
 

Most miért ne lenne egy héten két miszcellánia? Le a szabályokkal! :)

Közgazdászok hosszas kutatás után arra a következtetésre jutottak, hogy a pénz boldogít, de csak akkor, ha még egészséges vagy. Plusz leginkább akkor, ha mindehhez még fiatal is vagy. Tehát a boldogság elérésének legfontosabb eszközei: fogmosás, kézmosás, jó kaják, rendes párkapcsolat - azaz egészség. :) (Slate)

Bár alig van menőbb egy könyvesbolt tulajánál, azért be kell vallanom, hogy jelentős ellenérzésem van a könyvhalmozókkal kapcsolatban. Kevés utálatosabb dolgot tudok elképzelni, mint mondjuk egy többezer darabos, sosem olvasott könyvgyűjteményt, vagy egymáshoz passzoló színű könyvek vásárlását. Pedig ez most egyre nagyobb divat Amerikában. Nem mintha nálunk ilyesmik nem fordulnának elő, de ott újabban a házak tervezésekor is figyelembe veszik a könyvesszobára való igényt. Ezek ugyan elsősorban a családok önreprezentációjának, a különböző ereklyéknek a kiállítóterei,  azért telezsúfolják őket könyvekkel is, merthogy azok eleganciát és minőséget sugároznak. Hát egészségükre. Ehehh. (WSJ)

Mostmár minden bezöldül, a britek ebben totálisan élenjárnak. Talán kicsit túlságosan is. Most éppen a színházak lesznek "zöldebbek", és csökkentik az energiafelhasználásukat egy valószínűleg bazi drága tanulmány hatására. Szép gondjaik vannak, nem? (The Stage)

A legrondább férfifrizurák. Érdemes megnézni. Tudom, vannak ilyen kiskönyvek, például a legrosszabb focistafrizurákról meg ilyesmi, és főleg múzeumshopokban lehet őket kapni, de azoknak, akik arról lemaradtak, ez egy öröm lesz. (Jezebel)

Egyre több pasi szenved a negatív testképétől. Sokan anorexiások lesznek, sokan pedig ugye állandóan a konditeremben nyomják. A megkérdezett expert szerint a kívánt vékony, de izmos test eléréséhez betegre kell edzeniük magukat, vagy illegális szereket kell szedniük. Felmerül bennem a kérdés, hogy nekünk csajoknak ezt miért nem mondja senki? Miért természetes, hogy a nők szétkondizzák magukat és mindenféle szart beszednek, hogy lefogyjanak? Na mindegy. (Jezebel)

Nehezen tudok annál menőbb dolgot elképzelni, mint egy New York-i könyvesbolt tulajának lenni, talán csak a designerbutik lehet menőbb, de inkább ne ragadtassuk el magunkat.

Szóval adott egy nő, aki ugyan álommunkát kap, vagy legalábbis álommunkahelyen kezd el dolgozni, egy nagyobb kiadónál. De nem érzi magát jól, ezért hétvégenként visszajár a régi munkahelyére, egy régi könyvesboltba jókedvre derülni. Aztán rájön, hogy ő mindenáron könyvesboltot akar nyitni.

A gond csak az, hogy egy fillérje sincs, plusz ennél rosszabbul menő vállalkozás mostanában kevesebb van; sorra zárnak be a könyvesboltok, és egyébként is iszonyatosan magasak a bérleti díjak.

Nade összeállított ez a nő (nagyon sok kutatómunka és tapasztalatgyűjtés után) egy üzleti tervet, amivel indult egy versenyen, és nyert 15.000 dollárt.  Közben pont abban a városrészben, ahol ő élt, egy vállalat elkezdett felméréseket végezni arról, hogy a lakosság milyen üzlettípust hiányol a környékről. Nos, a válasz a könyvesbolt volt.

A sztori ezekután kezd egészen hihetetlen lenni: ezek olvasták az újságban, hogy a nő megnyerte ezt a díjat, úgyhogy felkeresték mondván, ők épp egy könyvesboltot nyitnának. Rendeztek neki egy partit, hogy bemutassák a szomszédoknak, vagyis gondolom elsősorban a többi boltosnak. Mellékesen megjegyezném, hogy itt természetesen egy csomó minden adomány volt:  a bor, a sushi és gondolom még pár cateringes alkatrész. Persze odacsődítettek írócelebritiket is, mint amilyen például Jhumpa Lahiri (pont most olvastam el egy könyvét – Beceneve Gogol).

A nőnek már üzlettársa is van egy Random House-os sales-es személyében. Meg minden.

Ennyire tuti történetet én nem is tudom, hogy hallottam-e. Direkt nem is írtam le a nő nevét, mert olyan irigy vagyok.

Btw elég fura húzás volt az újságíró részéről, hogy a díj nevét nem említette, a főszponzorét, a Citibankot meg igen. Nálunk ez pont fordítva történt volna.
 

Sok miszcellánia gyűlt össze, miért ne olvasgassuk őket hétköznap? Feldolgozni már biztosan nem lenne energiám. Naszóval:

Az EU mindenáron megpróbál a zeccerü magyarok nyelvén kommunikálni, hátha azok megértik. A legújabb kezdeményezés köré épített sztori, hogy valami hótparaszt Géza levelet ír másodunokatestvérének, Józsefnek arról, hogy 2011-től szabad verseny van az unión belül a postai szolgáltatások területén. Mindezt olyan körítésben, hogy személyesen szállítanám a f@szkorbácsot. Érdemes elolvasni, csak hogy tudjuk, hol a helyünk. (HVG Online)

Tökrégi hír, de itthon nem olvastam róla, hogy nagy felháborodás övezett egy fotósorozatot az indiai Vogue-ban, ahol a legdrágább cuccokat aggatták a legszegényebb indiaiakra. A mérsékeltek azt hozzák fel, hogy a divat, pláne a Vogue alapvetően elitista, ezért ne is várjunk mást tőle. Szerintem azonban a Vogue az ízléséről is híres, ez azonban cinikus húzás, és nem is túl stílusos. Kicsit olyan,  mintha Kiszel Tünde találta volna ki. (The New York Times)

Megnyílt India első kortárs képzőművészeti múzeuma. Egy anya és fia által lakott házban alakították ki lényegében úgy, hogy a sok műtárgy idővel kiszorította a bútorokat és gondolom a lakókat is a szobákból. Lesz majd egy másik modern művészetek múzeuma Kalkuttában is, 2013-ban, de ez a magánkezdeményezés példátlan, még ha egyre több is a jómódú ember és ezzel együtt a gyűjtő. A cikknek van egy magyaros vonatkozása is, egy Peter Nagy nevű, eredetileg new york-i pasi azt nyilatkozta a múzeum elindítóiról, hogy míg az indiaiak általában az alapján vesznek valamit, hogy mit mondanak róla, addig az anya és fia szívüket-lelküket is beleadják a gyűjtésbe és nem félnek kockáztatni, már művészi értelemben. (IHT)

Egy 17 éves lány fotósként dolgozik a New York Fashion Week-en. Persze azért, mert az anyjának jó kapcsolatai vannak. És igen, irigylem. (The New York Times)

Mostmár tutira vége a túlsúlyos operadívák idejének: a fiatalabb generációknak jobban tetszik, ha szép embereket látnak, ahogy azt a tévében is megszokták, másrészt azt is jobban díjazzák, ha az énekesek hasonlítanak az általuk alakított karakterekre. Nem utolsósorban pedig most az a trend, hogy sokat kell mozogni a színpadon, amihez viszont megfelelő fizikumra van szükség. Persze még mindig vannak olyan szerepek, amelyekhez a nagy test elengedhetetlen, de ez a ritkább. Az új irány követése bejött eddig az operáknak, és a korábbiakhoz képest több nézőjük volt. (The Independent)

Egy brit könyvkiadó megunta, hogy kilószámra küldözgeti a friss megjelent könyveket minden különösebb visszhang nélkül, ezért úgy döntött, hogy tökingyen, közvetlenül az olvasóknak küldi őket nyomtatott vagy elektronikus formában. Egyetlen kikötés van, hogy valahol meg kell róla nyilatkozni, teljesen mindegy hogy pozitív vagy negatív előjellel. (Guardian)

A Guardian egyik kritikusa hosszú írásban kelt ki Damian Hirst ellen annak sekélyes munkái és überhájpoltsága miatt. Szerinte obszcén módon sok pénzt fizetnek ki a sznobok a hülyeségeiért, és a MoMa szégyellhetné magát, amiért kitette Hirst formalinba áztatott cápáját egy kiállításon. Még a gyémántokkal kirakott koponyája miatt megkérdeztem néhány képzőművészt, hogy szerintük Hirst egy blöffgép-e, de szerintük vannak jó munkái. Nem tudom... Marketingből mondjuk zseniális. (Guardian)

Az megvan, hogy a T-Home továbbra is külön számlázza a TV-t és a netet? Több hét eltéréssel?

Már azt hittem, hogy eredménnyel járt a sokhavi szuggesztióm, ami vagy egy belsős, vagy egy ügynökségi munkatárs fejében és tettrekészségében csapódott le egy előléptetést, illetve súlyos milliókat eredményezve, és végre itt van júróp.

De nem. Júróp az csak a VH1-on van.

Belső vállalatirányítási folyamatok szintjén biztosan hatalmas előrelépések történtek, és végre megérti egymást T-Online-os és Kábeles, viszont - helló! - mi fogyasztók ennek áldásos hatásait nem érzékeljük.

Update: Ahogy a kommentek között is olvasható, elvileg a számlákat össze lehet vonni és akkor csak egy csekket kap a zember. Ezt mondjuk nem igazán kommunikálják, ezért az lenne a javaslatom, hogy legalább két alkalommal tegyék ki az infót minimum a borítékra. Ez van olyan fontos, mint a zakciós set top box, mert egyrészt végre releváns a szegény fogyasztó számára, másrészt pedig olyan, mintha a szolgáltató nem csak papíron, hanem attitűdjében is szolgáltató lenne. 

Van egy dolog, ami évről-évre egyre jobban kikészít és nem igazán látom az értelmét. Ez pedig az, hogy minden valamirevaló film vagy műsor jó esetben este tízkor, de általában tizenegykor vagy a kereskedelmi tévéknél garantáltan éjfél után kezdődik. Az utóbbiaknál ugye egyértelműen a “kultkvóta” letudásáról van szó, amit a médiatörvény miatt kell teljesíteni, az előbbiek esetében viszont teljes értetlenséggel állok a jelenség előtt.

Próbáltam felidézni olyan információt, ami alapján rá tudtam volna jönni arra, hogyan alakult ki ez az “értelmiségi blokk” a programszerkezetben, de sajnos minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult: semmilyen magyarázatot nem tudok felhozni arra nézve, miért kell egyre karikásodó szemekkel és a másnapi korai kelésre növekvő pánikkal gondolva tévéznem.

Azt belátom, hogy a hirdetőket nem vonzzák az alacsonyabb nézettséget generáló műsorok, de könyörgök: az m1/m2 mégis mit akar? Már úgysem nézi senki, alig van reklámbevétele. Nem lehetne akkor már ezzel az erővel akár emberi időben is leadni a jó filmeket?

Tudom, hogy itt a didzsitál televíziózás, és örömmel bemutathatnék a sok baromnak, idővel meg is teszem, (csak menjenek még le kicsit az árak és dobjanak meg egy jó akcióval vagy értelmes programcsomaggal) de sokan nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt a megoldást válasszák.

Az ő nevükben tehát azt mondom, hogy “Hé bameg! Az értelmiségiek nem feltétlenül munkanélküliek vagy szabadúszók! Késő esti blokkot a főműsoridőbe!”
 

Bloggerek vagyunk, emberiek vagyunk és eszköztelenek. Nincs kapacitásunk és lehetőségünk (pláne, ha anonim módon írunk) arra, hogy minden kérdésnek utánajárjunk. Erre vannak az újságírók ugye, de most nem róluk van szó.

A lényeg, hogy hibázunk. Én egyszer képes voltam azt leírni, hogy "ilyesztő". (Komolyan! Nagyon durva. Persze mondhatjuk, hogy nem éjjel kellene blogolni, dehát mindegy.)

Ilyenkor jött volna jól egy az ötletemen alapuló fejlesztés: az oldalba bökés funkció (aminek persze kellene egy normális nevet találni). Tudjátok, mint a Facebookban a Poke funkció. Ennek az lenne a lényege, hogy egy egyszerű felületen keresztül oda tudj szólni közvetlenül a bloggernek, hogy "Pszt! Elcseszted, javítsd már ki, ne égjél feleslegesen." 

Mondhatjuk, hogy lehet e-mailt írni, de az egy sor kattintás, meg olyan intimebb dolog, mindenesetre ilyen esetekre túl sok energiát követel meg. Ha azonban lenne mondjuk egy kis oldalbabökős felület a kommentek alatt, vagy éppen egy másik fül alá rendezve, már sokkal könnyebben menne a dolog. A blogger az adminfelületen a kommentek között, meg akár e-mail alertként is megkaphatná ezeket az üzeneteket, és rohanhatna is cselekedni.

Én nagyon örülnék neki, mert akkor a nagy tévedéseket hamar ki lehetne javítani, és esetleg olyan olvasók is aktivizálódnának, akik mások előtt nem nagyon akarnának megszólalni.

Tegnap este a Raiffeisen legújabb reklámját nézve felötlött bennem, hogy "basszus, ezek még hány hitelt akarnak felvenni?". (Oké, elvileg be is fektetnek, de nem tudom miből, ha hiteleket vesznek fel, szóval inkább ne is szívódjunk fel ebben a logikai buborékban.)

Mindenesetre aztán azzal a gondolattal szórakoztattam magam, hogy ha nagyon pihent agyam lenne, akkor megpróbálhatnám kiszámolni, hogy a sorozat első darabja óta most hol tartana a havi törlesztőrészletük.

És ezen a ponton ugrott be, hogy a többi reklámsorozathoz képest itt bizony van egy buktató: míg a Pannonos család él és virul és közben valamilyen érthetetlen oknál fogva a kertben ássa el a  vonalas retrotelefonját, Emese a Budapest Banknál próbál állást szerezni, a doki és a szöszi meg próbál összejönni (CIB), addig ezek folyamatosan veszik fel a hiteleket. Vagy legalábbis komolyan gondolkoznak rajta, terveznek és bár közben aranyosak, azért mégsem történik semmi.

Ennek a sztorinak nincsen kifutása, nincsen íve. Merthát miért nem történik már velük valami? Ha felvettek hitelt, akkor annak miért nem látjuk a hatását, mint mondjuk az idétlen Nyuszómuszóéknál (FHB Bank), akik folyamatosan továbblépnek és kicsiből egyre nagyobb lakásba költöznek? Ha meg nem vesznek fel hitelt, az lényegében azt jelenti, hogy a kínált termék nem annyira jó. Sőt, mostmár termékek soráról beszélhetünk.

Nem tudom... bár jók a karakterek, mégiscsak érdemes lenne valamit kezdeni velük, nem?