Megjelent egy cikk a Kreatív Online-on és majd a Kreatívban is fog arról, hogy a pr-esnek kell-e hazudnia? Egy PR Week által szervezett konferencián ugyanis egy nagy fejes kijelentette, hogy ez elkerülhetetlen. Ráadásul amikor szerencsétlen pr-es „sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja" az állításokat, akkor mindenki beismerést neszel.

A Kreatív mostanában utánamegy a dolgoknak, ezért megkérdezett pár hazai „gurut", náluk ez hogyan működik. Addig nincs is baj, amíg elmondják, hogy az ügyfél, pláne ha tőzsdei cég, gyakran információk visszatartására, sőt, már részben elavult információk terjesztésére utasítja őket. Ilyesmi elképzelhető például akkor, ha kommunikációs kényszer van a nagy médiaérdeklődés miatt, és a vállalat szeretné kézben tartani a témát, mielőtt totális baromságok és spekulációk terjednek el, viszont a háttérben már folynak egyeztetések, amik viszont még nincsenek lezárva. Nagy kaland. Dolgozó emberek vagyunk, lenyeljük. Az újságíró is így tesz, hiszen mindenki jóhiszeműen járt el.

A probléma viszont ott kezdődik, amikor ezek a „guruk" arról adomáznak, hogy jahát ők használnak vattaembereket  (értsd: sajtótájékoztatókra beültetnek olyan embereket, akik nem újságírók, hogy úgy tűnjön, sokan vannak), meg hamis névjegykártyákat készítenek a sajtóregisztrációkhoz, mer' ha hüje a zügyfél, akkor azt kapja, amit megérdemel.

Tényleg, Balázs? Vattaemberek hátán másztatok fel az állítólagos piacvezetői helyre? Ezek után nem kéne lemásznotok onnan és esetleg bocsánatot kérni a szakma többi, korrekt módon dolgozó szereplőjétől? Mert bár nem úgy tűnhet - pláne ezek után - , de ez egy szakma, amit lehet jól és korrekt módon is művelni. Ha hülye az ügyfél, meg kell mondani neki. Be kell vállalni azt is, hogy fancsali képpel azt mondja „drágám, úgy érzem, elbeszélünk egymás mellett", és lelép. Keressen az ilyen másik ügynökséget. Nem éri meg az elpazarolt erőforrásokat és idegileg kimerülő munkatársakat. Persze ez nálatok biztosan nem így van, amit nagyon sajnálok.

A Szőnyeg alatt alcímben foglalt rész egyébként hülyeség, vagy legalábbis nem igazán illik ebbe a cikkbe. De gondolom, ha már annyit dolgozott rajta az újságíró, nem volt szíve kivágni. Igaz, hogy a tények politikailag korrekt megfogalmazása nem a legegyenesebb út, viszont az is könnyen belátható, hogy nem akar az ember rögtön hülyeségekkel a Blikk címlapjára kerülni. Kényszerleszállás és kényszerleszállás között óriási különbségek vannak, ezért ha az sikeres, azaz minden gond nélkül történt, miért ne neveznénk technikai leszállásnak? És miért külön izgalmas az az újságíró számára, hogy a szóvivők egyeztetnek egymás között? Miért ne tennék? Járassák le magukat, tolják át a válaszadást egymásra, mondjanak félinformációkat, amikben maguk sem biztosak? Azzal, hogy egyeztetnek, az újságírót is megkímélik, hiszen így nem kell mindenkit felhívniuk.

Sajnos azonban itt nem az újságíróval volt a gond, hanem sokkal inkább a magát pr-esnek nevező „gurunak". Én azt szeretném, ha a következő Kreatívba írna egy bocsánatkérő levelet, melyben leírja, hogy ők és csakis ők használnak vattaembereket és hogy kizárólag saját magukra értette a statiszták által írt blogok és hamis névjegykártyák esetét. Ez a minimum.

Sokat elmond az magyar média állapotárúl a TV2 tudósítása a Nike félmaratonról. Nemcsak, hogy bevágták, amint a tisztifőorvos oktalan barmokként állítja be a futókat, hanem még meg is ismételték, sőt a riport végén elhangzott, hogy "esztelenség volt megrendezni" a versenyt ebben az időben.

Persze, mert jobb lett volna zuhogó esőben, mi? Vihették volna be a mentők a sok törött lábút, és természetesen akkor is le lehetett volna adni a riportot ugyanilyen negatív előjellel.

A kívülálló számára teljesen érthetetlen egy ilyen megerőltető sport tömeges élvezete, pláne nehezítő körülmények között, de ebben az esetben egyetlen dolog lett volna az adekvát reakció a riporter részéről: inkább otthon marad és ejti az egészet. Vagy átadja a témát másnak, akit az egy kicsit is érdekel.

Btw: Mekkora f@sz ez a tisztifőorvos!

Elég gyakran filózom rajta, mert gyakran felmerül, hogy mi sírós nép vagyunk. Végülis mondják ezt külföldiek is rólunk, de őszintén szólva én egyértelműen saját magunkra gyanakszom. Annyit mondjuk önmagunknak, meg szegény külföldieknek is, hogy mi olyan kis szomidepi nép vagyunk, hogy nemcsak ők, hanem sajnos mi is elhisszük magunkról.

Kicsit talán hajlamosak vagyunk túlbonyolítani a dolgokat, de nekem ez igazából tetszik. Én határozottan szeretem, hogy a magyar mentalitás kicsit komplexebb, tépelődősebb. De semmiképp nem érzem úgy, hogy annyira hajdeszomorúak és pesszimisták lennénk.

És azt sem értem, hogy aki ezen kesereg, az miért nem veszi észre, hogy ő is sír és csak erősíti ezt a téves (és mesterséges) beidegződést. Ahelyett, hogy konstruktív módon állnának hozzá és erősítenék a pozitívumokat, inkább még rúgnak rajtunk.  

Érdemes lenne már másképp tekintenünk magunkra – vagyishát inkább másokra, mert ugye mindig a másik sír - , mint elveszett, depressziós senkikre.

Az Eleven hús óta bele vagyok zúgva Javier Bardembe. Mióta Penelopéval jár, nagyon sok nővel kell osztoznom ezen a rajongáson, de nem bánom.

Most a New York Times T Magazinban lehet vele megnézni egy interjút. Érdemes, igaz, nem mutatják profilból sajnos.

Elmondja, hogy már ötéves kora óta színész szeretett volna lenni, az első film, amire vissza tud emlékezni, azaz All that Jazz, és hogy évekig rögbizett. A színészetről pedig azt mondta, hogy nem feltétlenül szereti a karaktereket, amiket játszik, de ahogy egy spanyol kolleganő mondta, a színészeknek úgy kell viselkedniük, mintha a szerepeik védőügyvédjei lennének. Nem szabad vádolni őket, támogatni kell a kiteljesedésüket. Satöbbi. Mindegy. A lényeg ő maga.

A közösségi blogok egyre jobbak szerintem, most például találtam egy szuper szuperszakítós blogot, ahol a ronda bosszúk, dühös merényletek vannak összegyűjtve, amiket az elkeseredett, többnyire megcsalt szeretők követtek el gaz exeik ellen.

Van itt minden: csákányok, karcolás az autón, óriásplakát, szórófestés a falon.

Lehet ötleteket gyűjteni, vagy szörnyülködni. Szerintem egyébként inkább érezzünk együtt mindkét féllel. Sosem tudhatjuk, mi bújik elő belőlünk egy ronda szakítás miatt. Khm...

Két képzőművész, Fernanda Viégas and Martin Wattenberg nagyon izgalmas adatvizualizációs projekteken dolgoznak, melyek közül az egyik nyelv és az emberi test viszonyát vizsgálja.

Tízezer dalból gyűjtötték össze egy adatbázisba a különböző testrészek említését, és lebontották az egészet nagyobb zenei műfajonként. Ezt egy könnyen áttekinthető ábrába rendezték, ami első pillantásra egyértelműen megmutatja, hogy például a hip-hop legtöbbször a feneket emlegeti, egyébként meg a szem a legnépszerűbb testrész. A hip-hop-on kívül a blues és a gospel még a kivétel, itt a kezeket szeretik a legjobban felemelni vagy összecsapni. Az ábra azt is megmutatja, hogy az egyes műfajokon belül melyik testrész milyen arányban jelenik meg.

A művészpárosnak még több ilyen projektje is van, például feltérképezték nemek szerint, hogy ki melyik tesztrészét szereti, ha megérintik, illetve ki mely tesztrészeket szeretné megérinteni. Elmondva talán nem annyira érdekes, úgyhogy inkább tessék megnézni.
 

Két dologra mondják gyakran büszkén a zemberek, hogy elvből vagy lehetőleg nem fizetnek értük: az egyik a Sziget, a másik a BKV. Szokás mindkettőt lefitymálni, és arra hivatkozni, hogy nem olyan a színvonal, meg túl drága, stb.

Nézzük a Szigetet: ha belegondolok, egyszer az életben nem volt olyan alkalom, hogy azt mondta volna rá akár csak egyvalaki (rajtam kívül), hogy megéri az árát a napijegy például. Amióta az eszemet tudom (kábé tíz éve), mindig túl drága volt a Sziget, nem léptek fel elég nagy sztárok, nem volt elég WC, túl nagy volt a por, meg amit el lehet képzelni.

Az persze már nem fordul meg az egyszerűfejűek agyában, hogy azért a pénzért mi mindent kapnak: a háttérszolgáltatások színvonala például folyamatosan javul. Nekem idén csak egyszer kellett várnom a mosdó előtt, rögtön kaptam kaját is, és ha akartam volna, akkor vehettem volna zöldség-gyümölcsöt. Lehet, hogy ez utóbbi megszokott már, én asszem két éve voltam ezelőtt utoljára, szóval nem tudom. De lehetne még sorolni. És egyébként aki az előadókért megy a Szigetre az egy lúzer, de mindegy.

Visszatérve: ami furcsa, hogy nem ám csak a csórók mondták ebben az évben sem, hogy csak akkor mennek ki, ha ingyébe’ kapnak jegyet, nem ám. Hozzám hasonló szinten élő, azaz feltörekvő, viszonylag jó keresettel rendelkező kis kezdők és középhaladók is. Ki érti ezt? Mintha a Sziget egy augusztus huszadikai népünnepély lenne, ami alanyi jogon jár.

Ez vonatkozik a BKV-ra is. Lehetőleg legyen ingyen, és persze legyen tökéletes. Nem tudom, én azóta totál értékelem, mióta eltöltöttem egy kis időt külföldön. Ugyanis – kedves honfitársaim, meg fogtok lepődni -, vannak nagyvárosok, ahol az éjszakai busz majdhogynem ismeretlen fogalom. Pláne ilyen gyakorisággal és ilyen sűrű hálózattal. És meg fogtok lepődni azon is, hogy máshol ugyanilyen mocskosak a közlekedési eszközök, ráadásul például Párizsban vagy Berlinben minden egyes metrón ott vannak a kéregetők.

Persze mindenen lehet és kell javítani. Fontos, hogy figyeljünk arra, hogy megkapjuk a szolgáltatást, amiért fizettünk és ne forduljanak elő jogtalanságok. De azért ne hagyjuk már figyelmen kívül, hogy emberek százai dolgoznak azért, hogy a kis csip-csup ügyeinket el tudjuk intézni, vagy hogy önfeledten szétigyuk magunkat.

Ez pedig pénzbe kerül. És ha felnőttként akarunk magunkra gondolni, akkor fizessünk a kiválasztott szolgáltatásért. Ha meg nem akarjuk megtenni, akkor ne vegyük igénybe. Vagy-vagy. Nem is-is. Pláne nem nagy arccal.
 

Minden divat iránt érdeklődő egyik legfontosabb inspirációs forrása a Sartorialist. A készítője, Scott Shuman tényleg nagyon szép és stílusos embereket fényképez mostmár egyre jobban, ráadásul jó a radarja. Ráérez olyan trendekre, amik még csak valahol a felszín alatt éledeznek. Ilyen például a selyemből készült rövidnadrág fériaknak (!). Én mindenesetre szóltam.

A blognak megvan a maga íze, amit lehet elitistának vagy nárcisztikusnak is nevezni még akkor is, ha sok megörökített ember turiból és Zarából is öltözik a designercuccok mellett. Dehát az öltözködésről van itt szó, nem?

Általában csak a képek sorakoznak egymás után egy-egy párszavas leírással és helymeghatározással a címben, a blogger ritkán fűz hozzájuk megjegyzéseket.

Nohát ezt kapjuk mi meg most macskában. Egy pasi egy az egyben lemásolta a sablont és a stílust is a Catorialist-en, a különbség csak annyi, hogy gyönyörű macskák néznek le ránk. És meglepően hasonló a képek hangulata, mint az eredeti blogon. Csak itt elvileg a Kitti Uomo-nál, és nem a Pitti Uomo-nál vannak lekapva. Szupper.

Ezt az ötlet kategóriát igazából inkább az igény címkével kéne ellátnom, mert most is a mindennapi tapasztalatok miatt jutott eszembe, hogyan fejleszthetnék a szolgáltatók a számlázás folyamatát.

A probléma az, hogy egész hónapban jönnek a különböző számlák: villany, gáz, áram, net, TV és még kitudja. A kábelre a T-mittoménminél fizetünk elő, és képesek a TV számlát a hónap közepén, a netszámlát pedig a hónap végén elküldeni. Például.

Most eltekintve attól, hogy online lenne a legjobb ezt az egészet letudni (nem részletezem, hogy ez miért nincs így), eszembe jutott egy további megoldás.

Akár egy kisebb összegű felár ellenében is megválaszthatóvá tehetnék, hogy mikor fizetik ki a fogyasztók a havi számlákat. Nekem például a hónap első hete a legalkalmasabb, mert akkor egyrészt már tutira van fizu, másrészt pedig jó eséllyel minden szolgáltató elküldte már a számláját.  Hülye lennék többször is elmenni a postára.

A szolgáltatóknak is megérné, mert nem kellene állandóan emlékeztetőket küldözgetniük. Ez biztosan nagyon költséges.

Csak vállalatirányítási rendszer kérdése az egész, igazán megcsinálhatnák. :)
 

Vagy lengyelek. Vagy románok. Mindegy is, a lényeg a letörölhetetlen, feledhetetlen keletiblokk-érzés. Nem is értem azt az öt százalék reményt, ami bennem volt a TV2 új arculatát illetően. Arra számítottam, hogy majd jól megalkotják a frankót, és beállítanak valami elegáns, könnyed dologgal, hogy aztán a többi csatornának is rá kelljen kontrázni. Hiszen úgy tűnt, hogy tanultak a zárójeles kettesből, amit Erdélyi Zsoltnak köszönhettünk. Nekem legalábbis egészen bejött a legutóbbi design.

Erre mit kapunk? Televizje Szlovenszkij Ketecske.

És miaf@sznak kell a logóba a URL?

Ez valami közszolgálati megállapodás volt az Informatikai Minisztériummal, hogy ezzel sarkallják az embereket az internethasználatra? Vagy újraértelmezték a vonal alatti marketingkommunikációt?

Pedig tényleg össze kellene kapniuk magukat, mert például az RTL Klub sem kilencvenes éves németes már és Erős Antónia is egyre inkább korábbi, szép önmagára hasonlít.

Ilyesmit inkább az M1/M2 párostól vártam volna, mert ez a kórház a város szélén fíling inkább a Híradóban megszokott irizáló, fényes blúzok világához passzol. De milyen pech! Még a közszolgálatinak is jobban néz ki az arculata.

A TV2 mostani teljesítményét én egy_kettessel_értékelném. Á la Hal a tortán.

Egy egész jó összeállítást találtam az utóbbi évtizedek legnagyobb divathülyeségeiről, mindhez mellékelték a jelenlegi trendeket, merthogy ma hasonló dolgok lettek divatosak. Lássuk a listát:

1.    Hatalmas válltömések
2.    Poncsó
3.    Leggings
4.    Midiszoknya
5.    Nagy haj
6.    Lábpántos nadrág
7.    Kilógó tanga
8.    Focista frizura
9.    Boleró
10.  Töröknadrág
11.  Világosra koptatott (hipózott) farmer
12.  Csípőnadrág

Hát amivel én nem értek egyet, az a midiszoknya, a boleró és a töröknadrág. Sok csajnak nagyon jól állnak.

Egyébként az elég furcsa, hogy a török nadrág csak most kezd beszivárogni a kifutókra. Már 2004-ben ilyenről álmodoztam, mert a francia lányok délen azt hordták. Végre bejött négy év késéssel hozzánk is, ezért aztán azt hittem, hogy az egész sztornó. De úgy látszik, egy darabig él még.

A csípőnadrágról meg az a véleményem, hogy bárcsak elfelejthetnénk, bárcsak ne ilyet árulna még mindig minden bolt a Mangótól a Zaráig, a Bershkáig. Egy időben arra kényszerültem, hogy titkárnőboltokba járjak, mert sehol nem volt normális nadrág. Aztán végre a HM elkezdett ilyet árulni. Talán egy-két év múlva emberi lények is vehetnek maguknak nadrágot.
 

Volt még régen-régen egy cikk arról, hogy a G8 csúcstalálkozóján, melyen éppen az élelmiszerválságról volt szó, egy hatfogásos ebédet és egy nyolcfogásos vacsorát rendeztek.

Meg szerettem volna erről kérdezni egy protokollszakértőt, és a következő kérdéssort küldtem el neki:

Mely szempontokat kellett volna Ön szerint ez alkalommal érvényesíteni: a találkozó témája, vagy a megszokott etikett ilyenkor a mérvadó?

Nem lett volna-e Ön szerint éppen az a nagyobb képmutatás, ha csupán egy - ebben a kategóriában - szerénynek számító menüsort állítottak volna össze?

Mi lett volna ebben az esetben kellően szerény?

Mi a véleménye arról, hogy a találkozók afrikai vendégeit nem hívták meg a vacsorára?

Általánosságban véve Ön szerint hogyan hidalható át egy ilyen probléma? Gondolok itt arra, hogy sok dúsgazdag színész vagy más közszereplő magánrepülőgéppel közlekedik, de emellett afrikai árvákat ment. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás? Meddig lehet végigvinni következetesen a jótékonyságot?

Szeretném még megkérdezni, hogy Ön személy szerint milyen területen jótékonykodna, ha megtehetné?
Az interjúból sajnos semmi nem lett, mert az illető csak akkor lett volna hajlandó megírni a válaszait, ha felfedem kilétemet. Annyira szerettem volna, ha sikerül, dehát nem véletlenül vagyok ZaZie és nem Kiss Fruzsina. Úgyhogy erről le kellett mondanom, pedig biztosan érdekes lett volna a szakértő véleménye. És úgy sejtem, hogy az enyémhez hasonló.

Szerintem ugyanis – ahogy az a kérdésekből is látható - az sokkal nagyobb képmutatás lett volna, ha csak kását és vizet szolgálnak fel a vacsorán, pusztán annyit tehettek volna, hogy minimálisan szerényebbre vették volna a figurát. És természetesen meg kellett volna hívniuk az afrikai küldötteket is.

Másik téma, de fontosnak tartottam, hogy mindig kérdés marad, meddig konzisztens egy jótékony ember?

Valóban rosszul kell éreznie magát Angelina Jolie-nak és Madonnának, hogy magánrepülőt használ és öt plusz egy csillagos szállodában lakik, majd pedig elmegy Afrikába segíteni (már ha ilyesmiről beszélhetünk)?

Ezzel kapcsolatban nehéz megmondani a tutit, de mégis van arra példa, hogy az illető életének több pontján is méltányolható igyekezetet látni. Ilyen például Stella McCartney, aki soha nem használ bőrt, szőrmét, hybrid autóval jár (khm….) amit soha nem visz autómosóba, stb.

Az, ha valaki csak perkál, nem teszi őt sokkal szimpatikusabbá. De az is igaz, hogy a sajtót az ilyesmi egyáltalán nem érdekli, ezért többnyire nem számolnak be még a jótékonysági aktivitásokról sem, nemhogy az egyéb részletekről. Szóval nehéz tisztán látni, pedig nagyon jó hatása lehetne az ilyen jellegű információknak.

 

Reklámblokk, szokásos tusfürdőreklám, most éppen a luxus élménye a kulcsszó, a márka: Dove. A csomagoláson és az animált folyadékon kívül egy modell térül-fordul a kamera előtt, közben megy a szöveg a fantasztikus tusolásról. Ami viszont furcsa, hogy oda van biggyesztve a képernyő aljára, hogy Yasmine, üzleti információmenedzser.

Hű.

Azért az elég erős, hogy a megcélzott sikerorientált, igényes fiatal nőket ennyire sikerült hülyének nézni.

És egyébként is: miből gondolták, hogy ez így, ebben a formában tényleg működni fog? Csak mert ki van írva egy menő foglalkozás neve? Miért nem szól hozzánk Yasmine? Ahhoz ő már túlságosan üzleti információmenedzser? Bakker.

Irtó cuki könyvvégeket vehetnek a szerencsések. (Fashion Week Daily)

Radiohead videók Legókból. (Trend Hunter)

Többfunkciós nyári cipő. Hogy miért pont a nyár végén dobták piacra?! (Fashion Week Daily)

Ha nem akar enni a gyerek, vicces és cuki ételt kell rittyenteni. Érdemes megnézni ezeket a japán ételállatkákat. (Trend Hunter)

Egyike vagyok a habzó szájú Apple rajongóknak, iPodom van, iBook-om volt, majd MacBook-om lett és mindenkinek hirdetem az igét. A marketingszakemberek szerint tehát az evangelista fogyasztók közé tartozom.

Egyértelmű lett volna, hogy amint bejön a piacra, vegyek egy iPhone-t, vagy minimum egy iPod Touch-ot. Az utóbbival azonban az a bibi, hogy az iPodom köszöni jól van, és eszébe sincs elromlani, már lassan hat év után. Hasonló a helyzet a telefonommal is, egész jól bírja a megpróbáltatásokat. Egy ellenérv tehát már fel is sorakozott az iPhone-vásárlás ellen: pazarlás lenne.

De tegyük fel, hogy éppen se iPod, se telefon, vagy minimum telefonom nincs éppen és be kell szerezni egy újat. Még így sem hiszem, hogy az iPhone mellett döntenék, mégpedig azért, mert egyrészt egész nap internetközelben vagyok a munkahelyemen, vagy éppen otthon, és a kettő közötti időben eszem ágában sincs monitorra vagy kijelzőre bámulni, legyen az bár olyan gyönyörű, mint egyébként az iPhone-é.

A munkámhoz nem szükséges minden percben (értsd: még a taxiban is) internetközelben lenni, ha pedig mégis így lenne, egyértelmű, hogy mobilinternetre kapcsolt laptopot használnék, hiszen folyamatosan különböző szövegeken dolgozom. Ráadásul nem maradok le levelekről, mert a munkatársaimnak kötelező figyelniük azokat, ha nem vagyok az irodában.

Unatkozni sem szoktam, és nem igazán tudok olyan helyzetet mondani, amikor sokáig kell várnom valamire vagy valakire. (Ilyenkor amúgy is könyvet olvasok.)

Egyébként sem vagyok az a drága kütyüket nyilvános helyen előkapkodós típus. Ez biztos azért van, mert még mindig nem szoktam meg, hogy ilyesmi megadatik az embernek, mindenesetre még a telefonomat is elővigyázatosan használom. Szóval nyilvános wifizés kizárva, zenehallgatás dettó, de az meg a halláskárosító hatása miatt.

További ellenérv a T-Mobile és a díjcsomagja. Én Vodafone-os vagyok, miután átmentem egy nagyon ronda és csendben végrehajtott díjemelés miatt pontosan a T-Mobile-tól, szóval eszem ágában sincs visszaváltani. Plusz a díjcsomagban ennyi meg annyi internetezési lehetőség is van, de bevallom, hogy én olyan sóher vagyok, hogy kizárólag ingyenes wifin használnám a cuccot, SMS-t sem írok, szóval egyáltalán nem tudnám kihasználni ezt a “fantasztikus” ajánlatot.

Az iPhone főként neonomádoknak, logobó hajú start-up tulajoknak, vagy egyéb mobilizált szabadúszóknak való, akik egész nap különböző kávézókban dolgoznak, teljesen rendszertelen az életük és nem tudnak elszakadni az e-mailjeiktől.

A népesség többi részének ez inkább az ágyúval verébre esete. Ha valakinek mp3 lejátszó kell meg telefon, és átlagfelhasználó, akkor én inkább egy iPod nano/iPod Touch + x típusú telefon kombinációt ajánlanék. Így nem kell annyit fizetni a T-Mobile-nak, de a kiemelkedő felhasználói élmény is megmarad.

És akármennyire is tudom, hogy az Apple-nél nem kell félni attól, hogy több funkció egy helyre gyömöszölése ne sikerülne náluk jól, én még mindig úgy gondolom, hogy érdemes olyan eszközöket használni, amik kifejezetten egy bizonyos funkció ellátására lettek kifejlesztve.
 

Egyre többen tudják használni a photoshopot vagy más, ahhoz hasonló képmanipulációs szoftvereket, aminek az az egyik eredménye, hogy az emberek elkezdték “átkölteni” a családi eseményeket.

Rajta van az “ex” a fotókon? Egy pár óra és már nem az ő arcát kell bámulni, de azért még a tengerparti hangulat és a csinos nyári ruha megmarad, és bátran mutogatható. Nem tudott eljönni Klári néni az esküvőre? Ha elég nagy képkivágást hagytunk, simán odatehetjük.

Jó ez, vagy rossz? Indiában például totálisan hétköznapi egy-egy családtag belefoglalása a képekbe, igaz náluk a kivágás már jóval kevésbé szokás.

A családtörténet, saját életünk narratívájának meghatározása, a saját valóságunk alátámasztására tett próbálkozások alapvetően érhetőek, és kicsit megkönnyítik az életet főleg egy fájdalmasabb szakítás után. Az is érthető, ha a tömegével az internetre feltöltött képeinket kicsit “emészthetőbbé” szeretnénk tenni.

Azonban, ahogy a témát felvető cikkben is fogalmazott egy pszichológus, a képek nagyon fontosak a különböző problémák feldolgozása során. Egy fake képen nincs mit feldolgozni. Meg kell tenni azt a lépést, hogy például nem kárhoztatjuk magunkat egy genetikusan adott, soha el nem múló hatalmas táska miatt a szemünk alatt.

Én nehezen tudom elképzelni, hogy egy stratégiailag fontos helyen és pillanatban készített fotóról kivágott ex tényleg akkorát tud dobni a közérzetünkön, vagy legalábbis meg tudja könnyíteni lelkileg az emlékezést, de néhány évvel később már biztos jobb. Viszont azt is meg lehet ilyenkor tenni, hogy – hoppá! – néhány évig egyáltalán nem nézegetjük a régi képeket, és csak akkor vesszük őket elő, amikor már nem kapunk ticket a fájdalmat okozó személy láttán.
 

Egyébként nem hiszem, hogy minket ez a jelenség annyira fenyegetne, mert talán még a fiatalok sem tudnak rendesen számítógépet, neadjisten képalkotó szoftvereket használni.

Hát úgy látszik az olaszok most termékenyek, ami a sztorikat illeti. Ezúttal egy olyat találtam, amiben a pápát kritizálják, mert valódi állatszőrrel szegett reverendát hord. Az ez ellen indított online petíciót eddig több mint 2200 ember írta alá.

Hülyeségnek hangzik, de ha belegondolunk, hogy mennyi hívő katolikus van még mindig abban az országban, miért ne?

Ráadásul hatékonyan kivitelezhető, van esély a megvalósításra. Nem olyan, hogy mondjuk mentsük meg a zambiai éhező gyerekeket, vagy gondoskodjunk a Katrina hurrikán után árván maradt kiskutyákról.
 

Ezt ő maga vallotta be, mondván, hogy igazából ő is csak úgy tesz, mintha tudná, miről van szó, valójában azonban fogalma sincs az egészről és nem találja a kortárs művekben a szépséget.

Leszólt egy japán építészt, Arata Isozakit is, aki a Firenzei Uffizi galéria új loggiáját tervezte meg, mert szerinte a 16. századi eredeti után az sokkolni fogja a látogatókat.

Nem kellett sokat várni a reakciókra, többek közt a Velencei Biennálé főkurátora, Francesco Bonami is visszaszólt, bár nem hiszem, hogy nagy hatásfokkal.

Sandro Bondi azonban nem az egyedüli tuskó az olasz parlamentben (mily meglepő). Berlusconi egy Milánóba szánt felhőkarcolóra mondta, hogy borzasztó, és hogy ki kellene egyenesíteni. Erre az amerikai építész, Daniel Libeskind azt válaszolta, hogy a fasiszta Olaszországban volt jellemző, hogy mindent, ami nem volt egyenes, vagy a rendszernek tetsző, perverznek nyilvánítottak.

Róma polgármestere is beszólt egy amerikai építésznek, Richard Meiernek, mert az általa tervezett épület nem illik a régi római emlékek közé és ha lenne rá pénz, lebontatná.

Nemtom, én inkább nem élnék Olaszországban. A szélhámos politikusnál már csak a buta és szélhámos politikus a rosszabb.
 

Évekig a Gap volt a világ legnagyobb ruházati lánca, most viszont a spanyol Inditexhez tartozó Zara vette át a helyét. A többi almárka, így a Bershka vagy a nálunk nem kapható Massimo Dutti is nagyon jól teljesít.

Felmerül a kérdés, hogy a Gap miért csúszott lejjebb a ranglistán és miért pont a drágább Banana Republic remekel még a társaság kínálatából?

Az egyik lehetséges válasz, hogy a recesszió idején az emberek inkább kevesebbet vásárolnak drágábban. Gazdaságilag nehezebb időszakokban ugyanis mindig divatba jönnek az egyszerűbb, elegáns szabású, jó anyagból készült ruhák, mert tudatosabban kezdenek vásárolni az emberek.

A Zara ezt elég jól hozza is. Viszonylag jó anyagokból dolgoznak, esztétikus, nagyon nőies ruhákat készítenek. Emellett pontosan lekövetik az aktuális divatot, értem ezalatt a divat-divatot, azaz azt, amit a kifutókon is látunk. (Ha megint bejutok egy boltba, megmutatom, pontosan mire is gondolok.)

A Gap nem biztos, hogy jó megoldást választott a krízis megoldására: kirúgta az európai csapatát, pedig pont innen jöhetne egy kis vérátömlesztés.

Szóval jelenleg úgy tűnik, hogy nem maradunk le sokról, amíg nincs nálunk Gap/OldNavy/Banana Republic.
 

Az itthon Topmodell Leszek címmel futó műsor legújabb szériájában egy nővé operált jelölt is indult. Az illető neve Isis Tsunami, 22 éves és nagyon szép. Nekem kicsit nyurgának tűnik, dehát milyen legyen egy modell, nemde?

Én nagyon örülnék, ha sokáig műsorban maradna (már ha jó modell és jófej), mert pontosan arra van szükség, hogy a kisebbségek a mainstream részeként jelenjenek meg.

Emlékezzünk csak vissza, mekkora nagy szám volt, amikor a túlsúlyosság határán levő jelölteket engedtek be a műsorba? Az egyikük, Toccara a mai napig keresett modell, benne volt például a júliusi olasz Vogue-ban is.

Egy pillantás Isisre:

Szerintem tök szép. Ha eredetileg is nő lenne, biztosan sokkal többen favorizálnák.

Ez lesz az egyetlen és utolsó bejegyzésem az Olimpiáról. Csak azt a jóslatomat szeretném közölni, miszerint ezen az olimpián nem fogunk túl jól szerepelni, mert a Magyar Telekom beszólt a doppingokra.

Sport szelet jár minden velem kekeckedőnek, ha nem nekem lesz igazam.

Addig is olvasgassuk ezt.

Átrendeztem a csatornafelosztást a tévén, és rájöttem, hogy sok jó műsor van, csak nem tudok róluk, mert nem igazán szörfölök. Vagyishát igencsak szörfölök, csak éppen a neten.

Azonban mégiscsak jó lenne tudni, miről maradok le, úgyhogy a borzalmas Port.hu-féle személyre szabás után vettem a fáradságot, és átnyálaztam a musorajanlo.hu-t.

Elsőre kicsit szkeptikus voltam, de hogy ne menjen a levesbe a ráfordított idő, benyomtam RSS-be.

És lőn... Nem kell már bepötyögnöm, a Port.hu címét, mert alapvetően az ízlésemnek megfelelő ajánlatokat dob ki a rendszer.

Rövid csekk, aztán nyugodtan internetezek tovább. És ez jó.

Be kell vallanom valamit: ha egy kis sebet, karcolást szerzek valahogyan, azt én szeretem. Olyan, mintha valami nagyon vagány dolog történne velem, mintha egyenesen én lennék Angelina Jolie. És ugye csak akkor kell leragasztani, ha nagy a cucc, egyébként meg nem zargatjuk. Csak mutogatjuk. :)

Nos, ezzel úgy látszik, hogy nem vagyok egyedül: Alexandre Herchcovitch piacra dobott mindenféle ragtapaszokat, amiket aztán elkezdtek hordani a celebek.

Egyesek lefitymálják az egészet, mert sokan úgy hordják ezeket, hogy nincs is sebük. Nade most őszintén: az sokkal betegebb lenne, ha valaki azért szerezne sebet, hogy egy Herchcovitch tapaszt feltehessen magának.

Én bírom. Igaz, csak akkor hordanám, ha valamilyen sebet szereznék. Legfeljebb csak valami tudattalan késztetés miatt esetleg ügyetlenebbé válnék, khm...

Már csak öt év, és itthon is lesznek designer ragtapaszok dögivel. Egyébként ha valaki mégiscsak látna ilyet, mindenképp szóljon!
 

A Benetton már megint provokál: pénteken egy olyan kétoldalas hirdetéssel jöttek ki, amin egy tibeti szerzetes és egy kínai katona fejet hajt egymás előtt. Erre én csak azt tudom mondani, hogy ha annyira kurvára érdekli őket a világ sorsa, akkor miért nem fair trade minden egyes göncük? (WWD)

A Jezebel nem szereti az egyik kedvenc tanácsadómat, az egyik pénteki kérdésre szerintük hülyeséget válaszolt. Sajnos egyet kell értenem. (Jezebel)

Botrány van a L'Oreal háza táján. Sokan felháborodtak, hogy Beyonce bőrét világosabbra retusálták egy nemrég megjelent kampányban. A cég állítása szerint erről szó sincs, de nem tudom mennyire lehet nekik hinni. Hétfőn vagy kedden megírom, miért. A bőrfehérítés egyébként nagyon-nagyon káros, tönkreteszi a vesét és a májat is. Ja! És a bőrt. (Jezebel)

Amerikai felebarátaink ha egy kis cukiságra vágynak, de nem tudják bevállalni az ezzel járó kötelezettségeket, kölcsönözhetnek egy-egy kis jószágot. Ráadásul az ötlet nem új: már 1953-ban működött ilyen szolgáltatás. Egy kis szuszogás sosem árt, ugye? Én értem, de ez talán túlzás. Üzleti ötletnek mondjuk nem rossz. :) (Jezebel ez is)

Ha szeretnéd megtudni, mit érdemes olvasni, ha érdekel a divat, akkor csekkold le ezt a tizes listát. (Business of Fashion)

Amerikai tudósok irtó sok pénzt költetnek el annak a kérdésnek az eldöntésére rengeteg ember bevonásával, hogy vajon tényleg fontos-e a nyújtás sportolás előtt és után, vagy nem? Szerintem tök fontos, teljesen egyértelműen érezhető a különbség. Ezért én például nem is jelentkezhetnék a kutatásba. (The New York Times) 

Sokat dolgozom, sokat telefonálok. Ezzel gondolom sokan vannak így rajtam kívül. Az amerikai filmekkel ellentétben azonban általában el szoktunk köszönni egymástól a beszélgetések végeztével, ezért megdöbbent, amikor valaki csakúgy „kinyom”.

De ez nagyon ritka, az esetek egy százalékában fordul elő. Ezért még rosszabbul érint, amikor ugyan elköszönnek, de azt a bizonyos udvariassági egy másodpercet meg sem várva lecsapják a telefont. Hogy azt én mennyire utálom! Én mindig kínosan ügyelek rá, hogy finoman tegyem vissza a telefont, nehogy szétszakadjon a beszélgetőpartnerem dobhártyája, és mert nem szeretném, ha úgy érezné/megtudná, hogy a hátam közepére sem kívánom, meg egyébként is sok-a-dolgom-fontos-ember-vagyok-hagyjál-békén.

Szerintem a telefoncsapkodás olyan árulkodó jel, mint egy ernyedt kézfogás, vagy ha valakinek nincs elmentett kedvence a Flickr-en. Az ilyet – én mondom – lehetőleg kerülni kell.