Mikor még fiatalok voltunk, viszonylag egyszerű volt zenekart alapítani, mert még könnyű volt nevet találni. (Ha valaki most azzal jönne, hogy mi köze a névnek a zenekar megalapításához - hát sok. Az teremti meg a kohéziót, sőt meghatározza a stílust, az irányt is. Nélküle nem indulnak be rendesen a dolgok).

Ma azonban már nagyon nehéz zenekarnevet találni, mert ha véletlenül ugyanazt találtad ki, mint más, nem hivatkozhatsz arra, hogy nem tudtál erről. Ott a Google, a MySpace, le lehet csekkolni, hogy a választott néven éppen ki fut.

A helyzet eléggé kétségbeejtő egyrészt azért, mert bármilyen kis sufnizenekar láthatóvá válik azzal, hogy felteszi magát a MySpace-re. Ráadásul, ha igazolja, hogy márpedig őt hallgatják vagy 64-en, akkor egyértelműen jogot formálhat a használt névre, feltéve, ha ő tette azt elsőként. Másrészt pedig azért kínos az egész, mert a probléma már olyan méreteket öltött, hogy a legbiztosabb megoldás teljesen értelmetlen vagy fura, véletlenszerűen összeválogatott szavak vagy mondatrészek választása névnek, ami meg a zenehallgatókat hozza zavarba.

A legrosszabb, amikor már kezd sikered lenni, erre valaki beszól és meg kell változtani a nevedet. Az új névvel viszont már lehet, hogy a korábbi rajongóid körében sem biztos, hogy népszerű leszel, legalábbis ezt mutatják a tapasztalatok.

Persze mi magyarok kicsit jobb helyzetben vagyunk, ha magyar nevet próbálunk meg kitatlálni, de már itthon is látni, hogy a feladat egyre nehezebb.

Bármikor jól jöhet az infó arról, hogyan kell meghajolni egy japán emberrel való találkozáskor. A Slate a témát annak kapcsán vette elő, hogy a Toyota elnöke sokak szerint nem a megfelelő módozatot választotta a bocsánatkérése során. Ugyanis egy műszaki hiba miatt legalább 19 ember halt meg, mindezt azonban egy rövid meghajlás kíséretében próbálta meg kommunikálni.

Lássuk, milyen opciói lettek volna. A japán kultúrában négyféle meghajlási típus van:

- az eshaku, ami egy 15 fokos szögben történő bólintás

- a keirei, ami egy meghajlás 30 fokban

- a shaikerei, ami egy teljes, 45-90 fokos meghajlás

- a dogeza, ami a teljes legörnyedés, kifejezendő a mély sajnálatot.

A meghajlásokat persze nem lehet csak a fokok szerint megítélni: számít, hogy mennyi ideig tart a mozdulat és az a kontextus is, amiben mindez történik.

Ez az egész elég bonyolult, a gyerekeket már akkor elkezdik oktatni erre, amikor megtanulnak járni. Az iskolában is nagy hangsúlyt helyeznek erre, ennek ellenére vannak nehéz helyzetek, amiket még a gyakorlott japán egyedek sem feltétlenül tudnak jól megítélni. A mozdulatot ugyanis az alárendelt fél mélyebben és hosszabb ideig végzi, de nem mindig egyértelmű, hogy ki is az egy adott szituációban, akire mindez vonatkozik. (Például sikeres író találkozik az egyetemi rektorral)

Teljes őrület az egész, de nekem tetszik.

A Toyota ügyről a Tokyo reloaded blogon találhatjátok a részleteket.

A következő példát nem azért hozom fel, mert szerintem itthon elképesztően rossz a helyzet, mert mindenki buta és használhatatlan és mekkora egy koszfészekben vagyunk. Nem. Eszem ágában sincs összehasonlítani az USA online piacát az itthonival, nem említhető egy lapon a kettő.

Épp csak szeretném megmutatni, hogy a világ szerencsésebb felében elképzelhető az, hogy tehetséges, felsőbb körökből vagy legalábbis jó anyagi háttérrel induló emberek a blogjukkal milyen szintre tudnak eljutni. (Ez a társadalmi helyzet-szempont itt most azért fontos, mert a divatról van szó.)

Aki kicsit is foglalkozik a témával, azt tudja, hogy Scott Schumann és Garance Doré viszi talán a két legfontosabb street fashion blogot, ráadásul pár hónapja elkezdtek járni, úgyhogy lehetőségeik és márkaértékük is megsokszorozódott. Garance ráadásul nagyon jól rajzol is, szóval egy ideje megszaporodtak a felkérések.

Valószínűleg annak érdekében, hogy még több hirdetőre tegyenek szert, és hogy a meglévőkkel elmélyítsék a személyes kapcsolatot, valamint természetesen, hogy az imázsukat építsék, összehoztak egy workshopot, amire elsősörban hirdetőket hívták meg. Egyébként csupán nézelődni is lehetett, szóval nem volt exkluzív a kör.

A részvételért 55-65 dollárt kellett fizetni, a divat és a social media lehetőségeit taglaló előadások után pedig koktélozni lehetett. Be is teszem ide a meghívót: 

Hát igen. Elképesztően elegáns és menő az egész. Az mondjuk vicces, hogy rámentek erre a bulvárvonalra azzal, hogy "speaking together for the first time", de ettől most tekintsünk el. Klassz, amikor ennyire megy valakinek a szekér.

Régi, azaz bitlisz a sztori, ezért bocsánat azoktól, akik már ismerték korábban. A lényeg, hogy a Fülöp-Szigeteken nem szabad Sinatrától a My Wayt énekelni, mert jó eséllyel kinyírnak, esetleg megvernek. Ez már olyan sok emberrel előfordult, hogy el is nevezték a jelenséget My Way-gyilkosságoknak.

Hogy pontosan hány ilyen eset történt, nem tudják megbecsülni, az okával kapcsolatban is csak spekulálni lehet. Az biztos, hogy gyakran a hamis éneklés és a közönség nevetgélése generálja a konfliktust. A problémát talán az okozza, hogy a dalt mindenki ismeri és mindeki véleményt is formál vele kapcsolatban. Az is lehet, hogy egyszerűen csak a nagy számok törvénye érvényesül: sokat éneklik, ezért fordul elő, hogy az erőszakos cselekmények pont ehhez a számhoz kötődnek.

Bármi is legyen az oka, az óvatosabbak inkább meg sem kockáztatják a dolgot, és lemondanak a dalról. Az sem árt, ha a gúnyos pillantásokat megspórolja az ember.

Kérdés: Budapesten egyébként hol vannak jó karaoke-bárok? Olyanok, ahol egy-egy kisebb társaság is elkülönülhet.

Mennyire érdemes figyelembe venni az élelmiszerek lejárati idejét? A szabályozás elég zavaros, legalábbis az USÁ-ban. Van, ahol az a dátum szerepel, ami még a legjobb minőséget garantálja, van, ahol a fogyaszthatóság végét jelzi. A dátumokat úgy próbálják belőni, hogy megnézik, milyen sors vár egy ételre egy meglehetősen trehány környezetben, és azt veszik figyelembe. De alapvetően az dönti el, ehető-e valami, hogy ránézésre, szaglásra, esetleg ízlelésre rendben van-e. Anyukám tippje egyébként, hogy például a tojásnál a sárgáját kell nézni: ha már nagyon régi és szétesik a sárgája, akkor nem jó. A gomba is megizzadhat kicsit, de ha nyálkás, már nem jó. stb. (Slate)

Két híres ember - az egyik Kevin Smith, a másikat nem ismerem -, a Twitteren jelentette be a követőinek, hogy incidensük volt a repülőgépen. Az egyik kövér, ezért leszállították a repülőgépről, a másiknak meg nem engedték meg, hogy hátrahajtsa az ülését. Kevin Smitht, a kövér fickót sajnálom, a másik viszont csendben maradhatna. Szerintem bár megtehetjük, jobb, ha nem hajtjuk hátra az ülésünket. Vagy ha mégis annyira puhányak vagyunk és annyira fontos, az a minimum, hogy egyrészt lecsekkoljuk, ki ül mögöttünk, másrészt ha úgy látjuk, belefér, megkérdezzük, szabad-e. Ami pedig az első esetet illeti, szerintem idővel ki kell majd alakítani kövérüléseket. (Slate)

Itt egy nagyon klassz publi arról, hogy bár állandóan azon aggódnak a felnőttek, hogy a kölykök nem tudják felelősen használni a netet és nem érzik a privacy határait, igazából ők azok, akik állandóan bajba kerülnek és illetlen kontentot tolnak, mert menők és fiatalosak szeretnének maradni. (The New Republic)

Az a hír ugye megvolt, hogy egy kutatás szerint az emberek kevésbé (pontosan feleannyira) hisznek már a networkjük ajánlásainak, mint korábban és egyre jobban hisznek a hivatalos infóforrásoknak? A média hitelessége mondjuk továbbra is csökken. A kutatást végző pr-cég, az Edelmann vezetője szerint ennek oka az lehet, hogy ezeken a site-okon rengeteg különböző cég és szervezet jelent meg, amiket az ott dolgozók erősen elkezdtek pusholni, ezért így már kevésbé szívesen figyelnek oda az emberek. Gondoljunk bele, hogy ez mondjuk az USÁ-ban milyen durva méreteket ölthet! Úgy én is tutira megcsömörlenék. A cikk végkövetkeztetése, hogy konszolidálódik a social media, kezdi megtalálni a helyét. (LA Times)

Az empatikus vezetési stílus nagyobb kreativitásra ösztönzi a munkatársakat. A cikk elolvasása nélkül arra tippelek, hogy ez valószínűleg azért lehet így, mert ha látja az ember, hogy emberként kezelik és nem a túlélésért kell nap mint nap megküzdenie, képes lesz másra is gondolni és egyáltalán: nem érzi úgy, hogy minden pluszban a munkára fordított energia hiábavaló és felesleges és lopás. Ha valaki elolvassa a cikket és tévednék, szóljon. (Miller McCune)

A tuti megmondás Madonnáról: "Madonna has been an entertainer described as someone who "reinvents" herself. But is "reinvention" really just "staying current"? And is "staying current" actually "desperately trying to be relevant"? Sometimes it seems like she's not so much a creative force as she is a person who's good at latching on to pre-existing good ideas." Fuckyeah. (Jezebel)

Akármit is mond egy csávó a fiatal csajokról (á, ő húsz/huszonöt alattiakkal soha), még fiatalabbaknál is be fog próbálkozni. (Jezebel)

Szerelmem, Clay Shirky legutóbb a usability témájában mondott nagyokat. Annak kapcsán kérdezték meg, hogy az MSN letesztelte a felületeit, és bár örömükre jobban teljesítettek ebből a szempontból a riválisoknál, azt vették észre, hogy a felhasználók nincsenek annyian, amennyit szeretnének.

Clay azt vetette fel ezzel kapcsolatban, hogy elképzelhető: a userek nem ezeket a feladatokat akarták elvégezni, hanem csak muszáj volt nekik, és itt látszik, hogy a használhatóság és a hasznosság közötti szakadék meglehetősen nagy.

Ezzel kapcsolatban állította párhuzamba a nagybetűs Munkát a kisbetűs munkával. Szerinte a Munka az, amikor a főnököd mond neked valamit, te meg végrehajtod, mert fizet érte. A munka viszont, amit csak önmagáért csinálsz. Az Encyclopedia Britannica írója Munkát végez, míg a Wikipédiáé munkát. A Munka viszi előre a gazdaságot, a munka viszont az internetet. A Munka felhőkarcolókat épít, míg a munka félmillió fan-fiction változatot ír a Harry Potterből.

Clay Shirky szerint az elmúlt 25 év tesztelési gyakorlata a Munkára vonatkozik, a munkára viszont nem. A usability kérdéseknek nem arra kellene vonatkoznia, hogy a felhasználók el tudják-e végezni a feladatot, hanem arra, hogy egyáltalán akarják-e? Meg kell érteni a felhasználók motivációit.

Teljesen furán hangzik ez az egész, de van benne valami. Persze a usability teszteket is végeztetők biztosan a fejüket fogják ettől, hiszen a felhasználási mintázatok alapján pontosan a motivációkat szeretnék megérteni és mit dumál bele az egészbe egy bölcsész. Ennek ellenére azért érdemes lehet a fentieken elgondolkozni.

Lehet, hogy lassan kellene egy Shirky címke.

Átlagban heti két indie könyvesbolt zárt be 2009-ben az Egyesült Királyságban. (The Guardian)

Ravi Shankar elindít egy zenei kiadót East Meets West Music néven. Egyébként április hetedikén lesz 90 éves, és lényegében 70 éve van színpadon. (CNN Go - Ázsiai béta verzió)

Egy chicagói festő Twitteren jelenti be, hol fogja hagyni a képeit. Így lettek követői, megbízásai és vásárlói is, de a kurátorok szkeptikusak. (The Chicago Tribune)

Az unalom - ha nem is öl -, nagyon káros lehet az egészségre, úgyhogy érdemes figyelni, ha konstans módon jelen van az életetekben. (Discovery News)

Lindsay Lohan háza tele van irtó drága kacatokkal, ezeket most egy reality műsoron keresztül kiválogatták, és rendbe tették a házat is. Eredetileg azt emlegették, hogy a cuccok eladásából befolyt összeget jótékony célokra fogják fordítani, de most elindítottak egy site-ot Lohanhouse néven, és nem említik sehol, mit csinálnak a bevétellel. Ráadásul szégyenszemre rosszul írták szegény Marc Jacobs nevét is az egyik kabátnál. (Jezebel volt, de bezártam, szóval itt az eredeti)

Kitűnő esély néhány ritkaság megvásárlására: a csődbe ment Polaroid kb 1200 darabos kollekcióját júliusban elárverezik. 7,5-11,5 millió dolláros bevételt várnak, és az egyik hitelező cégnek utalják át. Az aukciót sokan ellenzik, mert a művészeknek korábban azt az ígéretet tette a Polaroid, hogy az általuk készített alkotások mindig a kollekcióban maradnak, és szabadon lehet majd tanulmányozni őket. (Bloomberg)

Ha valakit érdekel egy Zero nevű gyűjtemény aukciójának váratlan sikerével kapcsolatos spekuláció, itt megtalálja. (The New York Times)

Az Origo Techbázis cikke után pedig itt egy újabb írás a professzionális videójátékosokról önvallomás formájában. (Edge)

Találtak egy hullát annak a háznak a telkén, ahol Christian Bale lakott a Terminátor forgatása alatt. Az áldozat feleségét gyanúsítják. (TMZ)

A Slate újságírója szerint a Closer a legrosszabb randifilm. (Slate)

Egy japán tinédzser lány írt egyháromrészes könyvsorozatot valami farkasfiú(!)ról a mobilján, és 110 ezer példányt adtak el belőle. (Jezebel)

Míg egyes márkák (pl. Marc Jacobs) nem engednek hírességeket az első sorba a divatbemutatóikon, addig másik éppen rájuk vadásznak. Hogy tutira eljöjjenek, sok-sok pénzt fizetnek ki nekik. A Fashionista kiderítette, mennyi is az a pénz. Lássuk a tarifákat:

A-Listások
Rihanna ($100,000 vagy több)
Beyonce ($80,000-$100,000)
Mary Kate and Ashley Olsen ($80,000 egyenként)
Julianne Moore ($60,000)
Maggie Gyllanhal ($60,000)
Chloe Sevigny ($60,000 vagy több)
Jennifer Lopez (kb 2005: $80,000; kb 2010: $30,000)
Lindsay Lohan (kb 2006: $60,000; kb 2010; nem hívják meg)
Colin Firth (pre-A Single Man: $5,000; poszt-A Single Man: $15,000)

B-Listások
Blake Lively ($50,000)
Leighton Meester ($40,000)
Hillary Duff ($40,000)
Más Gossip Girl szereplők ($25,000 fejenként)
Jared Leto ($25,000)
Cliven Owen ($10,000)
Kristen Bell (nem fizetik külön, de a repjegyét, sminkjét és ruháját állják)

C-Listások
Kim Kardashian ($35,000-$50,000)
Amanda Bynes ($25,000-$30,000)
Eliza Dushku (nem fizetik külön, de a repjegyét, sminkjét és ruháját állják)

D-Listások
Paris Hilton (ingyen, ha egyáltalán meghívják)
Jersey Shore szereplők (nem hívják meg)
America’s Next Top Model győztesek (ingyen)

Érdemes megnézni, hogy Paris Hilton és hasonló társa, Kim Kardashian már nem kívánatos vendégek, ahogyan Lindsay Lohan sem. Jennifer Lopez ára is jócskán lecsökkent, a férfiaknak meg nagyon keveset fizetnek. A kedvencem, Clive Owen csak 10 ezer dollárt kap. Ez a tizede Rihanna tarifájának. Nem rossz!

Ezt nagyon jól megtanulta Kovács Kristóf, amikor az amerikai beszélgetős show-kat importálta Magyarországra. Ha megnézzük, valamennyi sikeres műsorban ez volt a felállás: sztár a képernyő bal, műsorvezető a jobb oldalán (David Letterman, Jay Leno, Jimmy Fallon, Jimmy Kimmel, Jon Stewart, Stephen Colbert esetében például).

Hogy miért van ez így? Mert aki a jobb oldalon ül, hatalmat sugároz. Ez elvileg a mi nyugati kultúránkból fakad, hiszen balról jobbra olvasunk, elvileg így nézzük a TV-t is. Ha mindezt még megtámogatjuk egy emelvénnyel (és megtámogatjuk), akkor aztán lehet a vendéged Madonna, te akkor is erősebbnek tűnsz.

Az is fontos, hogy a vendég balról érkezzen. Akik ezeket az alapszabályokat nem tartották be, nem is lettek sikeresek, legalábbis a Slate Explainer szerint. Vajon mi lesz Hajdú Péter műsorával? Ő a bal szélen ül. :)

Egyébként szerintetek nem ciki, hogy van vagy öt ugyanolyan műsor? Oké, van különbség, mert például David Letterman irtózatos, de mégis fura lehet klónműsorban vagánykodni.

Az az érdekes helyzet állt elő, hogy 2003 és 2008 között 64 százalékkal nőttek a kóser élelmiszerek eladásai. Merthogy az emberek ha éppen nem tudnak biót venni, akkor a kóser terméket veszik le a polcról. Hogy ennek hol van a logikája, és hogy a számok szerint milyen sok ember hülye, azt nem tudom ésszel felfogni. A cikkben egyébként teljesen részletesen leírják, hogy a halal meg a kóser egyáltalán mit jelent és hogy mennyire egészségesek valójában. (Slate)

Mit tegyél, ha voltál olyan hülye, hogy felvételeket készítettél magadról szexualizálás közben? Nos, égesd, morzsold, törd apró foszlányokra. A legjobb az égetés, de ha porszerűen apróra zúzod a cuccot, még megmenekülhetsz. Az előző kicsit problémás például a winchester esetében, mert mérgező anyagok szabadulnak fel, szóval nagyon szorgalmasan és erősen kell ütni a cuccot. A CD-k, DVD-k esetében például arra kell figyelni, hogy az apróra zúzott részecskék hossza ne legyen nagyobb 5 mm-nél, a felülete pedig ne legyen nagyobb 25 négyzetmiliméternél. (Slate)

Egész érdekes cikk arról, hogy Texasban milyen módszerekkel és milyen szempontok szerint választják ki, hogy mely könyveket olvashatják a börtönökben az elítéltek. Azért olyan sok újdonság nincs benne. :) (Statesman)

Itt egy újabb részletes cikk a kognitív metaforológiáról. Igaz, ez most pszichológiai megközelítésből vizsgálja a témát, szóval máshogy hívják. Ebben a cikkben is van egy olyan kísérlet, hogy amikor a delikvensek nehezebb táblát tartottak a kezükben, a megbecsülendő valuta mennyiségét nagyobbnak becsülték. Egy korábbi miszcellániában egy olyan kísérletet említettem, ahol a nehezebb táblát a kezükben tartók súlyosabbnak, komolyabbnak ítélték meg a gondolataikat, vagy valami ilyesmi. (The New York Times)

Kellett nekünk a Tumblr-ön a haiti árvák örökbefogadásáról beszélnünk: ez másoknak is eszébe jutott. Valamelyik amerikai egyház hívei 33 gyereket akartak kivinni az országból, mondván megmentik őket. Mindenféle engedély nélkül, teljesen törvénytelenül. Pofátlanul hazudnak természetesen össze-vissza. Volt olyan gyerek, aki nem is volt árva. (Jezebel)

update: azóta el is ítélték őket. Végül felmentést kaptak. 

Ebben a cikkben sorra veszik, mennyire rossz férj volt Tolsztoj, F. Scott Fitzgerald, James Joyce, Dylan Thomas, Raymond Carver, vagy Sylvia Plath férje, Ted Hughes. Egész kis regénygyár épült a téma köré, sorra jelennek meg a könyvek ezekről az elrontott házasságokról és életekről. A jobban sikerült darabokat természetesen filmes adaptációk követik. (The Globe and Mail)

Ha esetleg lemaradtatok volna róla, megszűnt a Miramax. (The Wrap)

Ne táncoljatok a Jefferson emlékműnél Washingtonban, fülessel sem. Nem szabad. (Boston.com)

Hónapokkal ezelőtt írtam egy posztot erről, a New Yorker most találta érdekesnek: a gyász nem biztos, hogy öt stádiumból áll, mint azt gondoljuk már egy ideje. (New Yorker)

Egy gazdag család sarja megbízott egy hackert, hogy tegye fel néhány nagy márka divatbemutatójának vendéglistájára. Elszánt! (Fashionista)

Hogy valami pozitívummal zárjam, érdemes követni az Unhappy hipsterst, ha eddig nem tettétek volna meg.

Egy korábbi Plastik-poszt miatt elmentem anyajegy-szűrésre a Melanoma mobilhoz. (Józsi, mondtam nekik, hogy a posztod ösztönzött!). A tapasztalataim jók voltak, tényleg minden kis anyajegyet észrevettek és lefotóztak, és megfelelő kérdéseket tettek fel, ráadásul mindez gyorsan és hatékonyan történt, plusz kedvesek is voltak.

Kaptam is aztán egy jó sok oldalas anyagot saját magamról, kockázati besorolással és részletes indoklással. Ebben volt egy kis gondom, mert egy félreértés miatt azt rögzítették, hogy én ritkán, de sokat napozom, az igazság viszont az, hogy soha. Azzal is van problémám, hogy ami miatt mentem, az szerintük nem rizikós, pedig néha konkrétan érzem. Persze az is igaz, hogy hipochonder vagyok.

Viszont nagyon jó, hogy észrevették, hogy elvileg van egy cucc a hátamon, lent a derekamnál, amire majd figyelni kell - ezt ugye soha nem vettem volna észre. Egy év múlva kell visszamennem, és azt már most megmondom, hogy így is lesz. Már csak azért is, mert ez olcsóbb, mint a többi ilyen jellegű szolgáltatás.

A követők áttekintése és kilétük-milétük észben tartása nagyon nehéz egy bizonyos mennyiség fölött, ezért arra gondoltam, milyen jó lenne egy site, ami egy közös felületre importálná a különböző site-okon fellelhető követőket és követetteket.

Automatikusan megjelölné az egyezéseket, de kézzel is be lehetne jelölni, ha valaki mondjuk más néven követ a Twitteren és a Tumblr-en. A felületen megjelenne az is, ki mit ír magáról a profiljában, de akár saját megjegyzéseket is lehetne tenni hozzájuk. Például ilyen lehet az e-mail cím.

Alapvetően hiúsági szempontokat szolgálna egy ilyen site, hogy könnyebben áttekinthető legyen, egyáltalán kik követnek minket. Persze használható lenne egyfajta SMO-s kiegészítésként is. :)))

Bónuszötletek: Milyenek a követőid? - a reakciók (like-ok, kommentek stb.) alapján a site kidobna egy összegzést arról, mely témákat bírják a legjobban és ez alapján társadalomtudatos, a technológia iránt érdeklődő vagy éppen bulvármártír a közönséged.

A második hasonló ötlet a Milyen vagy te? összegzés. A like-jaid, kommentjeid alapján mondja meg, hogy cukiságimádó hobbista politológus, vagy divatőrült gasztrozseni vagy. Kicsit a Tumblr Crush-hoz hasonlóan. Természetesen komolytalan az egész, de mémnek jó.

Egyébként egy rövidebb keresést már csináltam a Ki követ site-hoz, de nem találtam ilyet.

Ha követtek tumblin, tudhatjátok, hogy új alvási mintázatot szeretnék beállítani, ami azt jelenti, hogy kábé este tizenegytől reggel negyed nyolcig akarok aludni, mint a bunda. Mindezt azért, hogy kedvesebb és egyben produktívabb, nem utolsósorban pedig egészségesebb legyek. (Doktori intelem is közbejátszott)

Alvástéren elég profi vagyok, mert korábban nagyon-nagyon nehezen ment nagyon-nagyon sokáig, és sokmindent kellett bevetnem, de átállástéren nincsenek tapasztalataim. Ezért az egyik kedvenc kis infóforrásomhoz, a wikihowhoz fordultam, ami szerint három hét múlva jő el a siker. Azt ott összegyűjtött tanácsokat érdemes elolvasni olyanoknak is, akik nemhogy átállni, de egyáltalán aludni sem tudnak. (Azért kicsit megszűröm, és közbeírom a saját tippjeimet is.) Szóval:

1. Állítsd be a megfelelő hőmérsékletet - nem jó a túl meleg, érdemes alvás előtt jól kiszellőztetni a szobát.

2. Sötétíts, halkíts (ha segít). Legyen nyugi körülötted, de persze ha félsz zaj és némi fény nélkül, halkan hallgathatod a TV-t. De max. fél órára állítsd be.

3. Csinálj valami nagyon unalmas dolgot - olvass egy kevésbé érdekes szöveget, esetleg kevésbé izgi zenét hallgass.

4. Lélegezz mélyen - fejfájás ellen is nagyon jó, és a hozzám hasonlóan légzéstechnikai antitálentumok számára is kivitelezhető a teljeslégzés, ahol annyi levegőt lélegzel be jó lassan, amennyit csak tudsz, és szintén lassan annyit préselsz ki magadból, amennyi csak lehetséges. A profik azt tanácsolják, hogy a kilégzés duplaannyi ideig tartson, mint a belégzés, mondjuk négy másodperccel szemben nyolcig. Ahogy jobban esik. Ezt érdemes legalább tíz percig csinálni.

5. Tanulj meg relaxálni - irtó jó. Én a Klinikákhoz jártam, ott két hónapig tanítják, hogyan kell. Autogén tréning a neve. Sajnos csak akkor használom, ha egyáltalán nem tudok elaludni, olyankor viszont általában pár perc, és durmolás.

6. Sportolj - a futás a legjobb, tele leszel oxigénnel. A bringázás is klassz. A lényeg az oxigénen kívül, hogy jól lefáradj. És nem kell félni tőle, mert meglepően hamar rá lehet kattanni, tényleg.

7. Mindig ugyanakkor feküdj és kelj - azt mondják, hogy hétvégén is, mondjuk én ezt nem tartom be.

Egy hosszabb listát itt is találhattok, de sok ismétlődés van benne. A legviccesebb tanács a "Képzeld azt, hogy egy számítógép vagy". :DDDD

Nekem a futás-relaxáció kombó segített leginkább, de van mégegy bónusztippem: Clipper Sleep easy alvótea. Közvetlenül a tervezett elalvás előtt kell inni, mert teljesen fejbevág. Elég viccesen le lehet bambulni tőle.

Na most tényleg túl sokat elmondtam magamról, de csak a közszolgálat éltet és nem tudom megtagadni önmagam. De kérdezzetek bátran, van még infóm. :)

(PV, figyelsz?)

A brilliáns csávó a blogjában most a nők és a siker kapcsolatáról elmélkedett. Kiakadt ugyanis azon, hogy egy egész jó képességű tanítványa ajánlást kért tőle, és amikor Clay Shirky megkérte, hogy vázlatosan írja már le, milyen típusú méltatásra lenne szüksége, egy szuperlatívuszokkal telepakolt szöveget kapott. Sokat kellett rajta tompítani, hogy tényleg fedje is a valóságot.

A szupertanárúr szerint ebben a kínos esetben biztosan szerepet játszott, hogy az illető férfi volt. Emiatt aztán elkezdett aggódni: végiggondolta, hogy a karon mennyi nő van, és hogy mennyien lettek volna képtelenek ilyen pr-szagú szöveget írni saját magukról. Nem az a gond szerinte, hogy mondjuk a nőkben nincs elég beléjük nevelt önbizalom, hanem az, hogy nem tudnak úgy viselkedni, mint egy saját magát felnagyító, azaz önturbózó seggfej. Ez pedig azért baj, mert ezáltal kevesebbet érnek el, mint amit egyébként seggfejként elérhetnének.

Visszagondolt egy saját esetre is, ahol egy tanár megkérdezte, hogy mennyire tud rajzolni? Arra azt mondta becsületesen, hogy nem igazán. Menne-e a tervrajz? (drafting egyébként, lehet, hogy nem jól fordítom). Erre meg már azt mondta, hogy igen, pedig egyáltalán nem volt igaz. De ez volt az ára, hogy bekerüljön a tanár órájára. Mert bekerült.    

Clay Shirky tehát azon búsul, hogy a nők képtelenek néha, amikor kéne, kicsit úgy viselkedni, mint egy narcisztikus barom. Azt mondja ráadásul, hogy az ugyanis lehetetlen, hogy egy nő (egy ember) úgy legyen energikus és öntudatos, hogy ne tűnjön narcisztikus baromnak. Ezt ugyanis nem a helyzet dönti el, hanem akik mindezt látják. Ha ők baromnak akarnak látni, úgy annak fognak. Ha pedig energikus és öntudatos nőt akarnak látni benned, akkor az ő szemükben olyan leszel. (Ezt én is nagyon gyakran mondogatom magamban).

Tehát alapvetően azzal kell megküzdeni, hogy ha valaki észre akarja vetetni magát, akkor a negatív véleményeket és az ítélkezést is fel kell vállalnia. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Vagy nem csinálsz semmit, vagy teszed, amit szeretnél, és nem érdekel, ki mit gondol. És miért ne inkább így tennél?

Ez elvileg nagyon jól működik, egy kutató például annak a merész lépésnek köszönheti a karrierjét, hogy írt egy levelet egy újságírónak, mondván „klassz a munkám, szerintem írnod kéne róla”. Nem érdekelte, hogy mit mondanak majd a kollegái.

Annak tehát, hogy a nők kevésbé érvényesülnek, egyrészt oka a szexizmus, másrészt viszont az, hogy a férfiaknak egyszerűen jobban megy az arrogancia, ráadásul kevésbé érdekli őket, ki mit gondol.

Szóval csajok, ha jónak gondoljátok magatokat, tudassátok azt a világgal, értem? Clay és én is ezt mondjuk nektek. :D

 

Hol van már a tavalyi hó és a Shit My Dad Says? Most mindenki egy alvabeszélő férj dumáin röhög. Az illető egy nagyon nehéz időszakot követően kezdett el álmában beszélni, de valami elképesztően vicces módon.

A felesége úgy gondolta, hogy ez tényleg annyira jó, hogy muszáj megosztania a világgal. Így hát lefekvéskor bekapcsolja a videókamerát, aztán a felvételek alapján jegyzetel, és a legjobb szövegeket feltölti a netre.

A pasinak 20 ezer követője volt a Facebookon, és 10 ezer a Twitteren, nem is csoda.

Csak néhány példa (Betonpandától előre is bocsánatot kérek, van benne egy pandagyalázás, de egyszerűen kihagyhatatlan):

"You know, with you you you, it's all me me me. Well fuck fuck fuck fuck you you you."

"Pleased to meet you? Huh, gotta be a fucking joke."

"I want to be a cowboy. I don't want to be a panda. Pandas are boring, stupid and boring. Bad panda!"

“I’d rather peel off my skin and bathe my weeping raw flesh in a bath of vinegar than spend any time with you. But that’s just my opinion. Don’t take it personally.”

“Shhhhhhhhh. shhhhhhhhh. I’m telling you: your voice, my ears. A bad combination.”

Teljesen kész. :)

(via Mashable)

Ez egy akadékoskodó gyűjtés lesz.

Egy nem éppen nagyívű, de érdekes kutatás szerint az elkerített, különálló lakónegyedek/lakóparkok nem biztonságosabbak, mint a normál lakóhelyek, ráadásul nagy hátrány, hogy az emberek - talán pont a védettségérzet miatt - nem figyelnek egymásra. Éppen ezért kiszolgáltatottabbak a bűnözéssel szemben. (Good)

Ha Haitin nincs élelem, víz és fedél az emberek feje felett, az újságírók vajon honnan szerzik be mindezt? Nos, az újságírók nagy része kemény körülmények között dolgozik, például már a kijutást is úgy oldják meg, hogy az amerikai katonaságnál a szabad helyeket foglalják el, másrészt pedig a különböző humanitárius szervezetekkel együtt érkeznek. Van, aki konténerben alszik, az ABC stábja viszont hotelben. Ők az ételt is repülővel szállíttatják maguknak. De egyébként sokan a helyiek elől eszik meg a kaját - ezt a kritizálók emelik ki. Arra viszont nem gondolnak, hogyha a sajtó nem csinált volna ebből ekkora ügyet, most sokkal kevesebb támogatást kapnának a helyiek. (Slate)

Sajnos a Slate Explainer válaszolt egy nagyon buta kérdésre is, mely azt firtatta, hogy a sok konzvervkaja, amit Haitibe küldenek, nem hoz-e majd konzvernyitókatasztrófát? Na vajon mi a válasz, na? Egyrészt ki tudják bontani a cuccot késekkel, másrészt sok segélykalya kézzel nyitható. Kösz. (Slate)

A Guardian újságírója nem biztos benne, hogy jogos, ha kritizálja a kiállítások kurátorait. Még jó hogy jogos, a munkája része! Ember. (The Guardian)

Elolvashatjátok az egész cuccot, de megmondom nektek a legsokkolóbb infót: az USÁ-ban megjelenő irodalom 3 százaléka fordítás. Oké? Három százalék. (The Smart Set)

A jogvédők szerint a letöltések kinyírják a helyi zenét. Például Spanyolországban drasztikusan csökkentek a spanyol előadók eladásai. Talán a Spotify-hoz hasonló modell majd hoz megoldást. Viszont mikor hozza el az internet hozzánk is a Spotify-t? (BBC News)

A szülinapok már a wiwen is generáltak levél- és üzenőfaláradatot, de a Facebookon ez méginkább jellemző, ráadásul a növekedő kapcsolati hálóval ez évről évre egyre nagyobb hullámot jelent.

Általában igyekszem valamilyen formában reagálni mindegyik köszöntésre, de néha kimaradnak barátok, és ez a másik oldalon nem biztos, hogy jól jön le.

Persze lehet azt is csinálni, hogy nagy önuralommal várunk délutánig, amíg összegyűlik a 223 ezer köszöntés, és akkor egyben jól megköszönjük mindenkinek a kedvességét, de jó lenne, ha egy alkalmazás ezt is megkönnyítené.

Egy olyan cuccra gondolok, ami szülinapkor (vagy ugye mostmár szerelmi évfordulókon is) aktivizálódik, és el tudod dönteni, hogy te magánban akarnál az ünnepelt falára írni, vagy hajlandó vagy a többiekkel együtt megjelenni a később generált szeretetbuborékban.

A cucc mondjuk helyi idő szerint háromkor-ötkor aktivizálódna, és egy szép, interaktív felületen mutatná meg, hogy ki mit írt vagy küldött. Persze lehetne utólag is csatlakozni. Az ünnepelt pedig egy csoportos köszönőlevelet írhatna egy viszontajándékkal, vagy csak a buborék/szeretet térkép aljára.

Szép is lenne.

Na jó, szóval ez egy olyan dolog, amit nem lehet csakúgy megosztani, bökni egyet a Readerben vagy tolni egy kontentet a Tumblren. Ezt máshogy kell intézni.

Szóval mély levegő, majd nézzétek meg ezt:

Na, megvan? Olyan könyvsorozat, ahol a könyvjelző kiegészíti a borítót.

Hát nem_egészen_elképesztő?! Kedves és gyönyörű, ráadásul egyszerű. Csak emiatt megvennék egy könyvet, még ha az a Moby-Dick is például.

(via swissmiss)

Biztosan mindenki ismeri már ezt a kampányt itt:

Az vitathatatlan, hogy elképesztően rossz és vállalhatatlan az egész, de szeretném a témán dolgozó ügynökségek munkatársait kicsit megvédeni.

Az eredményen ugyanis egyértelműen látszik, hogy a megrendelő már kész koncepcióval briefelte az ügynökséget, pontosan látva, milyen elrendezésben, mit szeretne látni. Annyira erőszakolt az egész, hogy teljesen egyértelmű, hogy az illető beleszeretvén az ötletébe, szinte egy fikarcnyit sem engedett belőle, ráadásul elég hangos volt, illetve kellően magas pozícióban ahhoz, hogy mindenkin átverje azt. Gondolom, még idő sem volt egy esetleges B-terv kitalálására és elfogadtatására. Az accountok szívták a fogukat, a grafikus sírt, a pénzügy számlázott. Érezzünk együtt velük.

Tudom, hogy nagyon antipatikus és gyakori húzás ráfogni az ügyfélre, ha ilyen silány munka kerül ki az ügynökségektől, de a fenti ábra szerintem teljesen egyértelműen ilyen esetre utal.

Kanada második legrégebbi folyóirata, szőrmeszaklap megváltoztatta a címét, mert ma már általánosan elterjedt a "hódprém" kifejezés a... muffra. A spamszűrők és a keresők is állandóan letiltották a holnapjukat emiatt, ezért döntöttek így. Biztosan csak figyelmetlen vagyok, de az úgy látom, nem szerepel a cikkben, mi lett az új név. (Reuters Canada)

Patti Smith írt egy könyvet "Just Kids" címmel a Robert Mapplethorpe-pal való kapcsolatáról. Az első, New Yorkban töltött napján találkoztak, és azóta is együtt voltak évekig, sőt kisebb megszakításokkal Mapplethorpe haláláig. A kezdeti időkben olyan szegények voltak, hogy gyakran az utcán aludtak, és az első művészeti lépéseket is együtt tették meg. Biztos jó könyv, lehet, hogy meg kéne venni. A linket követve a kapcsolódó rádióműsort is meg tudjátok hallgatni. (NPR)

Egy nagynevű művészeti alapítvány, a Julia Rotschild tönkrement, ráadásul hónapokig eltűnt a világ szeme elől. Vezetője azzal védekezik, hogy eltört a nyaka, és kórházban volt. Sokan viszont azt gondolják, hogy a pénz fogyott el. (The New York Times)

Nagy iramban elkezdték hamisítani Frida Kahlo munkáit. Az első adag olyan sikeres volt, hogy most kijöttek egy másodikkal. Akit átvertek, viszont nagyon hisz az igazában, úgyhogy megy a vita az anyag valódiságáról. (Independent)

Az egyes amerikai városok adókedvezményekkel harcolnak azért, hogy a nagy cégek székhelyeiket oda vigyék át. A kutatások szerint a non-profit szervezetek és különböző intézmények járnak ezzel a legjobban, mert a jól fizetett munkatársak szívesen adakoznak. Most nem vonnék párhuzamot a magyar helyzettel, ha nem gond. (Miller-McCune)

A Guardian újságírója összegyűjtötte, hogy mely kortárs arab regényeket érdemes elolvasni. (The Guardian)

Szépen és okosan megírt publi arról, hogy a környezettudatosság új vallássá kezd alakulni. (The Chronicle of Higher Education)

Az oroszok szerint az Avatar sztorija egy orosz testvérpár, Arkady és Boris Strugatsky science-fiction regényeiből lop. Például az orosz verzióban is Pandora a bolygó, és nave a lények neve. De a még élő Boris nem gyanúsítgatja Cameront. Megteszik helyette az újságírók. (The Guardian)

Az 530 dollárba kerülő La mere nevű krém gyártási költsége 40 dollár, és nem tartalmaz különleges alapanyagokat. Ha esetleg el akarnátok csábulni. (Jezebel)

A Design Sponge egy jó hosszú interjút készített a Mad men egyik díszletesével (igazából art assistant). A pasas, Adam Rowe mérnöknek tanult, majd díszlettervezőként dolgozott, ezen a vonalon továbbtanult, aztán a sorozaton dolgozó művészeti osztályon lett asszisztens. Ez azt jelentette, hogy minden apróságot neki kellett elintéznie, alapvetően a többiek keze alá dolgozott.

A munkájának legutáltabb része a papírmunka: egyrészt minden megvásárolt tárgyat rendesen adminisztrálni kell a pénzügyesek miatt, aztán pontosan rögzíteni kell az egyes helyszínek díszlettörténéseit, amiket az úgynevezett bibliákban vezetnek. Olyanokra kell gondolni, hogy például a Draperék hányszor cseréltek tapétát, pontosan melyik szobában hányszor használták az egyes dekorációkat, és egyáltalán hol vették őket. Ez főleg akkor fontos, ha valamit pótolni kell.

Az állandó helyszíneket, mint a Sterling Cooper irodát, a Draperék házát vagy Joan lakását egy hónapba tartott felépíteni, és azok állandóan állnak. Viszont a többi helyszínt már mindig váltogatják, a felépítésük átlagosan kilenc napig tart. Epizódonként átlagosan tíz helyszínt használnak.

A díszletekről és a ruhákról elsősorban nem az interneten kutatnak, hanem az évek során kialakított nagy könyvtár és a felhalmozott korabeli katalógusok, magazinok szolgálnak alapanyagul.

A stáb szervezeti felépítése:

díszletesek - tapéta, festés

dekoráció

kellékesek - cigi, pia, ehhez hasonlók

helyszínbiztosítók - ők a kitelepüléskor fontosak

A művészeti osztályt a díszlettervező (production designer) vezeti, aztán ott az art director, aki amellett, hogy a művészeti részért felel, arra is ügyel, hogy a költségek ne duzzadjanak hatalmasra. A vezető tervező irányításával pakolják össze a helyszíneket, a koordinátor intézi el, hogy minden rendben legyen a rendelésekkel és a papírmunkával, a személyi asszisztens pedig az, aki mindenkinek segít.

Adam Rowe tanácsa azoknak, akik ilyen munkát szeretnének: a díszlettervezésen kívül másban is legyenek jók, és menjenek el asszisztensnek, ami bár nem jól keres, és ráadásul hosszúak a munkanapok, sokat lehet tanulni és ha jó az ember hozzáállása, eljönnek a lehetőségek is.

Egy jó site szerzője, Miss Cellania talált egy nagyon klassz fogkefe-fertőtlenítő eszközt, ami így néz ki:

Ultraviola-sugárzással gyilkolja meg a baktériumok 99,9 százalékát, amikből egyébként átlagosan tízmillió van a fogkefénken.

Egyébként én legkésőbb két hónap után lecserélem a fogkeféimet, és bár nem a legjobb megoldás, be szoktam áztatni szájfertőtlenítő folyadékba.

Bár az eszköz nem igazán passzol a fürdőmbe, én használnám.

A Mashable egyik bloggere készített egy összeállítást, amiben sorba vette, hogy a divatmárkák hogyan jelentek meg a közösségi médiában. Egyrészt ugye elkezdték használni a Facebookot, többen saját közösségi site-ot indítottak (Louis Vuitton, Dolce & Gabbana, Chanel, Burberry), illetve közösségi funkciókat adtak a honlapjaikhoz. Ezenkívül promókat indítottak olyan site-okon, mint a ruhákkal és kiegészítőkkel játszó Polyvore, vagy a hihetetlenül sikeres személyes stílus site-ok, mint a Lookbook vagy a Weardrobe. (Ezeket érdemes megnézni, tényleg nagyon jók).

Aztán itt vannak természetesen a különböző alkalmazások, melyek stílustanácsokat adnak, figyelmeztetnek a leárazásokra, vagy a közelben levő divatüzletekre.

Tipikus trend a divatbloggerek szárnyalása is, ami ebben az évben korábban ismeretlen mértéket öltött.

A felhasználók által generált tartalom is beütött, szóval mostmár a divatmárkák is arra buzdítják a fiatalokat, hogy induljanak mindenféle pályázatokon, és tervezzenek valamit, vagy tudósítsanak divateseményekről.

Mindez csak egyre erősebb lesz, hiszen sorra dőlnek be még a stabilnak gondolt divatházak is. Ezért aztán úgy kell nekik a rajongótábor és a márkahűség, mint egy falat kenyér, még akkor is, ha sok esetben nem tömegmárkákról beszélünk.

Ahogyan azt Clay Shirky már régen megmondta, a San Diego-i Egyetem kutatói is arra jutottak, hogy a sok digitalizált tartalom és az internet miatt sokkal többet olvasunk (és írunk is), mint valaha. (Wired)

Az egyik kedvenc site-om, a fffound alapanyagát gyakran képző Deviant Art látogatottsága egyre nő, elérte a 33 milliót havonta. Nem rossz. (TechChrunch)

Kitalálták a motocross-balettot. Csak szólok. (Boston.com)

Ha nem használsz egy alkalmazást a Facebookon, töröld, mert nagyon gyakori, hogy az elfeledett kis cuccok folyamatosan gyűjtik az aktivitásaidat. (The Next Web)

A vitaminvitának még mindig nincs vége. Elvileg egyre több kutatás mutat rá, hogy inkább egészgéses étkezéssel, és nem vitaminzabálással kellene próbálkozni. A végkövetkeztetés egyébként, hogy kábé olyan elővigyázatossággal kellene vitaminokat és más étrendkiegészítőket enni, mint az orvosságokat. Eleve, az orvosoknak személyre szabott vitaminkúrákat kellene összeállítani. Én bogyópárti vagyok. Főleg azt figyelembe véve, hogy milyen siralmasan táplálkozunk. (Slate)

Amerikában is elkezdték arra kapacitálni az iskolákat, hogy az írás-olvasás és a számolás jól menjen, és hanyagolják a művészeti oktatást. Ez azért gond több tanulmány szerint, mert a művészeti képzettség nemcsak jó, de sok társadalmi készségre tanít, és erősíti az érzelmi intelligenciát. (Miller McCune)

A Thrillert felvették az USA Nemzeti filmarchívumába. (BBC News)

A Cirque de Soleil nagy bajban van: két új show-ját nagyon kritizálják, és nem fut a szekér úgy, mint tavaly. (The Globe and Mail)

Előző héten írtam egy fogadalomgenerátorról, most pedig egy olyan Mashable-gyűjtést mutatok, ami miatt már kábé meg lettem győzve arról, hogy veszek egy iPhone-t. Van itt minden, én a kedvenceimet mutatom meg (Readerben olvasóktól bocsánatot kérek):

1. Daily burn - megmutatja, mennyit kellene fogynod, hány kalóriát égettél el, mennyit vittél be.

2. iFitness - különböző kondigyakorlatokat mutat be szövegesen és videóval.

3. Mint.com - a pénzed elfolyását követheted vele egész egyszerűen.

4. BillMinder - figyelmeztet, hogy mikor kellene befizetned a számláidat. Mondjuk én ezt nem használnám, mert alapvetően a pénzem mondja meg, hogy mikor teszem, de biztosan jó ez.

5. 43Things - ez olyan, mint a korábban bemutatott TeuxDeux-ben a Someday funkció. Hosszú távú, vagy általánosabb célokat tudsz elsősorban meghatározni.

Van még több is, sokan szeretik például a Remember the Milket, de ahogy a bejegyzés írója is megállapítja, igazából a lista rendezgetése önmagában annyi időt visz el, hogy nem marad az ügyintézésre.

Nagyon tetszenek ezek, kicsit veszélyben van a pénztárcám.