Megnyitószezon van, szinte minden nap lehet menni nézelődni, smúzolni – és enni-inni. Az első kettővel nincs is gond ha valaki bírja, az evés-ivás már kicsit nehezebb kérdés. Elég nagy gond ugyanis, hogy sok a hiéna, akiktől ha akarnál sem tudnál odaférni a kajáspulthoz.

Ezek között van csóró egyetemistától a „csipegető” középosztálybelin át az idősig és a kvázi hajléktalanig mindenféle ember. A dolog viszont nagyon kínos, ha odafalkázik az összes néni és bácsi és fura szagot árasztó szegényember, a mohó neveletlenekről nem is beszélve. Ugyanis mindenki tudja, hogy enni és piálni, esetleg network-ölni jöttek, a kiállított tárgyak egyáltalán nem érdeklik őket.

Igazából nekem ezzel önmagában nem is lenne bajom: van abban egy kis punk, ahogy elárasztják a "kvázi-establishment" kis bulijait.

Mégis, olyan jó lenne, ha ez másként történne! Ha mondjuk nem százan lennének egyszerre, hanem elosztanák egymás között, vagy több hullámban nyomnák. Ugyanis a legtöbben valóban nagyon szegény emberek, akik hihetetlen profin adják le egymásnak a drótot a különböző kajás-piás rendezvényekről. Nemcsak a megnyitókra mennek el, hanem sajtótájékoztatókra, fogadásokra, kóstolókra – mindenhova.

Nem tudom, mit kellene tenni (ha kell egyáltalán) és hogy van-e megoldás.

A HVG Online egyébként úgy vette fel a harcot a jelenséggel, hogy mindig levideózza a hiénákat. Itt mondjuk szegény Janisch Attilát is sikerült felvenni szendvicsezés közben.
 

Már megint egy interjúból szemezgetek és megint la cultura a téma. De fontos, tetszik.

A John F. Kennedy Center igazgatója, Michael Kaiser egy konzultációs programot hirdetett meg művészeti szervezetek számára Arts in Crisis néven. Egy napon belül 110 segítségkérés érkezett be a legkülönbözőbb problémákkal és ez a szám gondolom, folyamatosan nő. Ha hallgatnak a tanácsokra, valószínűleg jól járnak, mert ő már harminc éve művészetmenedzsmenttel foglalkozik, amivel kapcsolatban elmondta, hogy míg nagyon sok pénzt fordítunk művészek képzésére, addig az őket foglalkoztató szervezetek vezetőivel, a menedzsmenttel már nem foglalkozunk. Ez pedig főleg most nagy probléma. Egyes becslések szerint ugyanis 2009-ben csak az USA-ban legalább 10.000 kulturális szervezet fog tönkremenni.

És ami gond: mindenki rögtön a produkciós és a marketingköltségeket nyirbálja meg, ami az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetnek. Kaiser szerint máson kell spórolni, és nincs olyan szervezet, ahol nem lehet csökkenteni a költségeket. Ő például az ingyenkávét szüntette meg, ami évi 30.000 dollár megtakarítást jelent.

Az ő mottója, hogy a siker egyik kulcsa a jól marketingelt, jó művészet (great art well-marketed).

Itthon is elkezdődött az utóbbi években a művészetmenedzsment oktatása, és egyáltalán az erre fordított figyelem is érzékelhetően megnőtt. Azonban a profizmus inkább az újabb kereskedelmi galériákra, illetve az olyan kicsi, fű alatt működő kezdeményezésekre jellemző, mint például a Lumen Alapítvány, vagy ugye régen az Impex. Az utóbbiaknál gondolom a "szegény ember vízzel főz" típusú kreatív megoldások miatt alakult ez így, hiszen a semmiből kell valamit kanyarítaniuk.

Ahogy a jelenlegi helyzetet elnézem, max. ennyi marad, jobb semmiképp nem lesz egy jó ideig.

Nem tudom, ki fogja elnyerni az Oscart, mindenesetre már egyébként is akartam írni erről az interjúról, amit Christopher Walken készített Mickey Rourke-kal. Hogy tiszta legyen:

Ő.                                             Vele.

Azért akartam írni az interjúról, mert van benne egy nagyon kedves részlet, és él még benne Loki, Mickey Rourke kutyája, aki nemrég hunyt el. Azonban mielőtt erre rátérnénk, idézzünk fel pár érdekesebb részletet a beszélgetésből.

Például a Wresters főszerepét bár elsőre megkapta, pár hét erejéig mégis kigolyózták a filmből, mert erősebb nevet akartak. Aztán amikor visszatették, annyira azért nem lelkesedett, mert tudta, hogy iszonyatosan sokat kell majd edzenie és dolgoznia. Így is lett, ráadásul még a forgatás elején kétszer kellett MRI vizsgálatot végezni rajta, mert szétcsapták. Ez meglepő is lehet, mert nem gondolnánk, hogy a pankráció elég sok sérüléssel jár. Pedig annak ellenére, hogy előre megvan kábé a koreográfia, azért sokat kell esni, vágódni, stb.

A boksz-karrierje utolsó éveiről M. R. elmondta, hogy Romeo Florentino néven szeretett volna bokszolni, de természetesen nem engedték neki, mert pont a régmúlt filmsztárt akarták mutogatni. A végére egyébként teljesen rossz állapotba került, a dokik nem engedték, hogy tovább nyomja.

És itt jön az aranyos rész: M. R. az Actors Studio tagja volt, ott ismerkedett meg Christopher Walkennel, aki egy beszélgetés során elmondta neki, hogy bizony mindig ő maga festi ki a szemét. Úgyhogy Mickey Rourke rögtön elment és vett egy make-up készletet és attól kezdve nem hagyott mást hozzá nyúlni. Csak öt évvel később kapott filmszerepet, ahol aztán leállították, mondván, hogy "Ez nem a Drakula!". És tényleg: így utólag ő is belátta, hogy teljesen elrontotta a sminkjét, de Christopher Walken is, aki mondta, hogy neki is évtizedekbe tellett, míg rájött erre. A végére aztán abban maradtak, hogy "The eye advice was not good."

Olvassátok el, itt van a teljes cikk.

Az Art Basel és az Art Basel Miami társigazgatója interjút adott egy japán lapnak, amiben elmondta, mi történt mostanában a válság hatására a művészeti piacon, és mire lehet számítani. Lássuk csak:

Az Art Basel 1970-ben indult és azért annyira népszerű, mert amellett, hogy művészeti vásárként funkcionál, a kortárs képzőművészet egyik legfontosabb seregszemléje annak köszönhetően, hogy lehetőséget biztosít az új galériáknak arra, hogy fiatal képzőművészeket mutassanak be, és foglalkoznak videóval, installációkkal is. Az Art Basel Miami után most azon igyekeznek, hogy beindítsák a projektet Japánban is.

A jelenlegi helyzettel kapcsolatban az igazgató, Marc Spiegler elmondta, hogy véget ért a spekulatív bevásárlások időszaka. A „műgyűjtők” ugyanis korábban megkapták a fülest, hogy melyik fiatal képzőművészbe kellene invesztálni, és aztán akár egy éven belül el is kezdődött a felfuttatásuk. Korábban, és mostmár lehet, hogy a jövőben is az volt és lesz a gyakorlat, hogy tíz évnél fiatalabb munkákkal nem foglalkoznak.

Ez mondjuk azért lett nehezebb, mert kevesebben vásárolnak, aminek például az lett a hatása, hogy a galériáknak nagyon meg kell gondolniuk, hova mennek el (sőt ugye sokan be is zártak, például New York-ban – én) és hogy egyáltalán kit futtatnak.

A művészeti piac egyébként már korábban lejtmenetben volt, mert sok befektető nem szerette az egyre kompetitívebb, azaz egyre drágább piacot. De most, hogy esnek az árak, egyre többen jönnek vissza. Szóval bár sokan eltűntek, sokan vissza is áramoltak. Ami biztosnak tűnik, hogy a piac sokkal komolyabb lett, és ahogy már korábbi miszcellániákban is lehetett olvasni, azok maradtak meg a vásárlók közül, akik tényleg szeretik a képzőművészetet.

Egyfajta belsős bulivá is vált az egész (újra), persze a piac diktálta okos belátás miatt is - a művészetet szerető vevők most tényleg ambiciózus, bátor kiállításokat és munkákat kapnak, mert a galériák belátták, hogy csak az igazán komoly alkotásokat lehet eladni és eleve: ha már nincsenek biztos eladások, akkor inkább próbálnak valami jelentőset létrehozni.

Japánban egyébként van egy olyan próbálkozás One Piece Club néven, ahol a klubtagok arra vállalnak kötelezettséget, hogy évente legalább egy darab képzőművészeti alkotást vásárolnak. Két év alatt ez 40-50 vásárlást jelent, ami főleg a kicsi japán piacon fontos eredménynek számít.

Hogy itthon mi a helyzet? Nem ismerem például a legutóbbi Art Fair adatait, de nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük: ami éppen beindulni látszott, most totál le fog állni és bebábozódik jobb időkre várva. Bátorságot meg aztán egyáltalán nem várnék az itthoni galériáktól. Nem: a régi, jól bevált neveket fogják minden erejükkel népszerűsíteni, a többiek meg majd boldogulnak, ahogy tudnak.
 

Nemrég megnyílt a "Vákuumzaj" című kiállítás a Trafóban, maga TGM ment el a jeles napra, hogy elmondja a véleményét beszédét. Mi sem lett volna testhezállóbb, hiszen a fő téma a munka. Egyébként eleinte azt hittem, hogy a kiállítás a női létről vagy valami hasonlóról szól, mert szinte csak nők vannak mindegyik videóban.

Én nem a megnyitón voltam, hanem a fentebb látható kis anyagban látható szobor avatásán, ráadásul késtem. Szóval kevesen voltak már addigra. A kiállított munkák egyébként nagyon jók, a többségükért érdemes elmenni a Trafóba.

Gyűjtögetem, hogy mit kellene megváltoztatni néhány oldalon, vagy alkalmazásban. Álljon hát itt pontokba szedve, röviden:

1. Google Booksearch: lehessen csillagozni az egyes oldalakat, mint a Readerben.

2. Gmail: legyen csillag a levelek alján is, ne kelljen visszagörgetnem a levél tetejére.

3. Gmail: imádnék egy adatmásoló funkciót a "create eventnél". Ez így, jelen formájában használhatatlan. Százszor gyorsabb kinyitni a Calendart és aztán beírni az adott programot, mint a levélből megnyíló ablakba bepötyögni mindent.

4. Turulmeme: del.icio.us és persze további közösségi megosztások gyűjtése.

5. Turulmeme: Fontos Emberek (pl. külföldi bloggerek) megosztásai egyfajta "vendég-megosztóként" (Guest Starring)

6. Del.icio.us: Snapshot a linkekhez. Például ha képet teszek el valamiért nem a GReaderben, akkor jó lenne látni elsőre, mi az.

+1: Gmail: És hát természetesen a levelek drag and droppolása. Még nem használtam a move to-t, de azért biztos nem olyan jó, mint az ide-oda huzigálás.

Biztosan láttátok már, hogy sok új banner jelent meg a Bloggerunió rendszerén belül, szerintem elég menők. Az egyik legcoolabb közülük a Budapest New Tech Meetup, aminek most lesz a szülinapi bulija csütörtökön, a Merlinben.

Hogy WTF is Budapest New Tech Meetup? Interjúnk is van, természetesen. Ott mindent megtudtok.

Valószínűleg csak egy pár bejegyzés erejéig, de Giorgio Armani blogot ír a New York Times stílus szekciójában, a T Magazine-ban.

Hát nemtom. Nem olyan, mint Jane Fonda, aki a munkájáról ír és kicsit érdekesebb, hanem pont olyan, mint amilyennek egy divatmogult képzelnél.

Persze nincs itt gond, vicces azt olvasni, hogy túl sok fény volt a terasszal körbevett new-york-i lakásának a hálószobájában, és nem tudott aludni, meg hogy az amerikaiak mindig túlfőzik a pastát, meg túl sok szószt raknak rá. Vagy hogy vacsora után elment bulizni, és nagyon élvezte, bár az emberek inkább basic-ben nyomták és nem voltak olyan elegánsak, mint ahogy azt ő Európában megszokta.

Rosszabb napokon mondjuk nem ajánlom, de kiegyensúlyozottabb lelkiállapotban biztos szórakoztató lesz.

Egyébként ami érdekes még, hogy egyetlen komment érkezett eddig.

Azt ugyan még nem látom, hányan olvastátok a mai bejegyzést, de arra gondoltam, hogy engem biztos megijesztett volna egy ilyen tök hosszú szöveg és hogy legalább valami véresszájú brókerről készült stock fotót kellett volna egy stratégiailag fontos részletnél betennem.

Úgyhogy tessék, új gyakorlatot vezetek be: a hosszabb írások egy-egy kulcsszavára rákeresek, és az első Google képtalálatot illesztem be illusztrációként. Lopás, de jószándékú. És egész vicces.

A mai kulcsszavaink: professor, fudge, broker.

Dan Ariely, egy viselkedéstudományi professzor azzal kapcsolatban végez kutatásokat, hogy hogyan és milyen körülmények között csalunk.

A legutóbbi kísérletében például matematikai feladatokat kellett megoldani és minden jó megoldásért pénzt kaptak a tesztalanyok. Az idő nagyon rövid volt, hogy tutira ne sikerüljön senkinek rendesen végigmennie a feladatokon. A teszt kitöltését követően lettek összeszámolva a jó megoldások. Az egyik csoportnak viszont szét kellett tépnie a kitöltött tesztet, és csak azután kellett elmondania a helyes megoldások számát.

Az eredmény természetesen az lett, hogy akik széttéphették a tesztet, csaltak. Viszont ami érdekes: a csalás mértéke nem változott a beígért jutalom függvényében. Teljesen mindegy volt, hogy nagyon sok, vagy csak kevés pénzt kínáltak fel a jó megoldásért: hellyel-közzel hasonló mértékben csaltak az emberek.

Az az alapfeltevés általában, hogy a csalás mértékét az befolyásolja, hogy az alany szerint mekkora az esélye a lelepleződésnek, valamint, hogy mekkora büntetést fog kapni.

Dan Arielyék viszont újabb tényezőket vettek bele a játékba: azt mondták, hogy két célunk van, egyrészt szeretnénk tudni a tükörbe nézni, másrészt pedig csalni is szeretnénk a csaláson keresztül elérhető előnyökért. És az élet arra tanít meg minket, hogy a kettő kiegyensúlyozható. Tehát addig a mértékig csalunk, amíg még nem keveredünk a jófej énképünkkel kapcsolatos kognitív disszonanciába.

A professzorék következő feltevése volt, hogy ezt a csalás-faktort lehet növelni és csökkenteni. Az utóbbit például úgy próbálták elérni, hogy az előzetesen feltételezhető csalás előtt elmondatták az alanyokkal a Tízparancsolatot. És lám: a csalás-faktor teljesen eltűnt, még az ateisták esetében is, pusztán azért, mert ez az aktus emlékeztette őket a lelkiismeretükre.

Megpróbálták aztán növelni is a csalás-faktort. Egyszer kólát osztottak szét a kísérleti alanyok között, egyszer pedig egydollárosokat. A kólát simán lenyúlták egymástól az emberek, míg a pénzt nem. Ugyanis ha pénzt emelsz el, akkor óhatatlanul és egyértelműen úgy érzed, hogy mégiscsak lopsz. Ha viszont egy tárgyat, mondjuk egy ceruzát az irodából, akkor mindenféle indokokat találsz ki (pl. otthonra is kell a munkához). Tehát minél távolabb kerülünk a kézzelfogható pénztől, annál inkább hajlamosak vagyunk a csalásra – akárcsak a brókerek, például.

Dan Ariely szerint a kérdés az, hogy hogyan lehetne a stratégiailag fontos pillanatokban megszólítani az emberek lelkiismeretét.

Persze annyira nem egyszerű a dolog, és itt utalt is az Enron botrányra, ahol egy kicsi csalásból lett több kicsi csalás, majd egy egész kis belső társas csalástömeg, azaz norma. És abban az iparágban ráadásul nem is volt teljesen tiszta, hogy mi is a valós norma.

Egyébként megemlítette a kutató azt is, hogy fogalma sincs, mi késztet aztán valakit arra, hogy felálljon és felnyomja azt a környezetet, amiben addig ő is vígan kooperált.
 

Fontos kijelentés volt viszont összegzésül, hogy az a gond az általános felfogással, hogy aszerint csak ki kell emelni a társadalomból a fekete bárányokat. De szerinte egyáltalán nincs olyan sok fekete bárány – csak nagyon-nagyon kevesen csalnak hatalmasat – egyszerűen az a gond, hogy mindenki csal egy kicsit.

És a csalásnak hatalmasa kiterjedése: egyes becslések szerint évi 600 milliárd dollárt sikkasztanak és lopnak el a dolgozók (gondolom Amerikában), ami jóval kevesebb, mint amit a mezei tolvajok, vagy akár a Madoff-félék eltulajdonítanak.
 

Tudom, tudom: a párunkat egész évben el kell halmozni szerelemmel és a február 14. egy hülyeség úgy en bloc, bla bla bla. Mi viszont valamiért (szerintem az extra ajándék+kedvesség kombóért) megtartjuk.

Szóval a magamfajta túlhajszolt munkásembereknek szeretnék egy ötlettel kedveskedni még így időben, pláne ha a párjuk a kommunikációs szakmában aktív: ez pedig egy előttem ismeretlen grafikai stúdió, a Tandem Anno című sorozata, annak is leginkább a Képes árjegyzék kívánatra bérmentve megküldetik című darabja.

Ebben korabeli hirdetések, szórólapok szövege és egy-egy marketingakció leírása olvasható.

A szerzők utólagos engedelmével következzék egy találomra kiválasztott példa:

"Ingyen kap egy ilyen 150 koronás hatalmas hangu hangverseny Beszélőgépet ha 10 darab tetszés szerint választható vadonatuj duplalemezt 20 frt-ért vásárol, az általános kedveltségnek örvendő "ingyen-beszélőgép"-rendszer szerint, hol a gép ára a lemez-utánrendeléseknél térül meg. Meg nem felelőért a pénz rögtön vissza. Okvetlen kérjen lemezjegyzéket. Ezer darab angol tűt ingyen."

Na jó, nem tudom megállni, jöjjön mégegy:

"Szülők figyelmébe!

Internátus Miskolczon.

A kitűnően fegyelmezett Miskolczi internátusban - úri convinctus - a jövő iskolai évre öt üresedésbe jött fizetéses helyre pályázat nyittatik. Gyönge, vagy elégtelen osztályzatú tanulóknak kiválóan ajánljuk. Kiváló tisztelettel Márcsekényi igazgató."

Nem ezek a legjobbak, csak becsületesen, szó szerint vettem a találomra való kinyitást.

Persze lehet, hogy ez már tök régen lelőtt poén, de mivel a biztonság kedvéért (pénztárcakímélés) nem járok könyvesboltba és legutóbb is csak muszájból voltam, nem ismerem a friss kínálatot.

Mindenesetre imádom, szerintem szuper. A sorozatban több jó kiadvány van, én még a táncrendekkel szemezek.

Végre újra folytathatom a városhasználati projektet! Nem mondom, hogy egyáltalán nem voltak jó programok mostanában, de nagyon kevés volt belőlük, ezért nagyon jó eséllyel csúsztam le róluk. Mostmár alakul a dolog, meg az időjárás is. Úgyhogy felkerekedtem, és a gyönyörű vasárnapi napsütésben elmentem macskakiállításra. Indokom nincs, hacsak nem az, hogy jó kedvem volt.

Nem éppen ingyenes program (700 Ft), de szerintem ennyit megér, pláne, ha kisgyereket nevel az ember (az nem én vagyok :). Tele is volt a hely családokkal, akik végigfotózták és videózták az egész kiállítást.

A macskákból mondjuk annyira sokat nem lehetett látni, mert őket védendő rendesen el voltak szeparálva. Elég rezignáltan és fáradtan tűrték a feléjük áramló figyelmet, kicsit sajnáltam őket. Ahogy a videóban is látható, többen inkább elbújtak, hogy nyugiban aludhassanak.

Egyébként feltűnt, hogy iszonyú népszerűek a hatalmas macskák. Vagy a szőrük, vagy a testük nagy - sok kutyaméretűt is láttam. Nekem annyira nem jönnek be, inkább a kecses, vékony testű és hosszúkás fejű macskákat bírom, azokból meg itt elég kevés volt. Egerek és nyulak is voltak egyébként, plusz menyét.

Lássuk, hogy is volt a legutóbbi városhasználati projektnél?

Közönség

Többségében családok gyerekekkel, és fiatal párok.

Helyi adottságok

Sok hely volt, a rengeteg ember ellenére azért egész jól lehetett közlekedni.

Mit kaptam ettől

Sok-sok cukiságot!

Érdemes ilyen helyekre járni?

Abszolút.

Ui.: Közben amerikai barátnőim is elengedték magukat, csak ők kutyákkal.

Szegény barátnőm, aki a kult. szcénában felel a kommunikációért egy viszonylag nagy cégnél, erősen fontolgatja, hogy otthagyja a munkahelyét. Ennek egyik oka, hogy ő aztán pedálozhat ezerrel, és írhatja a leveleket, nem kap nemhogy érdemi, de semmilyen választ. Mondjuk bejön egy új projekt, ami sürgős - négy nap alatt kell kompletten felépíteni egy minikampányt az összes eszközzel, ami azt is jelenti, hogy többféle grafika stb. készül. Történetünk hősnője ír egy levelet a feladatokról CC-zve mindenkit, akire tartozik. És vár. Napokig. Az ügy nem mozdul. Ő meg kikészül, mert a felelősség nagyrészt rá hárul.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nekem egy levelezőpartnerem van, aki nemhogy nem válaszol a levelekre, de gyakran mégcsak el sem olvassa őket. Ilyenkor sosem tudom eldönteni, hol az a határ, ami még szükséges és indokolható a figyelmeztetésre, és honnan számít túlzásnak az igény, hogy reagáljanak a leveleinkre?

Szerintem nem szabad hagyni, hogy a levelek ott senyvedjenek az elfekvőben. Ha gondot okoz a megválaszolásuk, menj el gépírást tanulni, esetleg olvass el néhány GTD-tanácsot, köztük az enyémet is. De semmiképp se kendd másra a felelősséget. 

Vigyázat, sok görgetéssel járó poszt!

A Kreatív Online-on találtam a hírt, hogy megújult az origo női rovata, a Női Lapozó, és rögtön megnéztem, mert kíváncsi voltam, hogy milyen irányba indultak el.

Nos első látásra a site teljesen hasonlít a Yahoo Shine nevű női portáljára, és igazából második látásra is vannak hasonlóságok, például a betűtípus a címekben, vagy éppen a fő menüpontok:

Csak a sorrend más, és az, hogy az amerikai portál valamiért fő menüpontot alakított ki az asztrológiának.

De hasonlítsuk össze most a két oldalt anélkül, hogy kifejezetten erre mennénk rá.

Az oldal teteje elég hasonlóan alakult: a már említett menüsor például – igaz a Női Lapozónál valamiért egy cikkből kiemelt idézet foglalja azt a helyet, amit a Shine-nál semmi. Mindezek alatt nagy méretű képpel kiemelt fő sztorik következnek, amik a Női Lapozónál váltogatják egymást, a Shine azonban valamiért egyetlen cikkel gazdálkodik. Eltérés még, hogy a Női Lapozónál a fő sztori alatt négy szövegdoboz kapott helyet különféle nőinek tulajdonított funkciókkal, mint a bioritmus, numerológia, testtömeg, szerencsesüti. (Ez utóbbi nem tudom, hogy miért kapott ennyire kiemelt helyet. Na jó, a többit sem egészen értem.) A jobb oldalon pedig mindkét site-on a belépés és egyéb kiegészítő funkciók, meg egy nagy billboard hirdetés látható.

Ezután következnek a különböző rovatok témái. Az amerikai site-on rögtön a munkával és pénzzel kapcsolatos rovat jön, csak ezután kapjuk meg a napi celebadagunkat. A magyar site-on a szabadidő, az evés-ivás és a gondolom nagyon népszerű horoszkóp kap helyet a fő sztori alatt. Ha megnézzük a jobb oldali függőleges sávot, mindkét site-nál a legnépszerűbb cikkek listája látható az oldalnak ebben a hányadában, igaz a magyar site kettébontotta a leginkább megkommentelt és a legolvasottabb cikkeket.

Aztán az amerikai magazin az egészséggel és a szerelemmel, szex-szel folytatja, meg a nap fotójával (khm… ilyen is van a Lapozóban, igaz egy képernyőnyivel feljebb).
A magyar site ajánlatokkal jön, aztán lelkiélettel, divattal és gyerekneveléssel. Szóval ide már elég sokmindent bepasszíroztak.

A Női Lapozó ezután kever-kavar. Megint itt van a szabadidő, egy kis pszichológia és a szépség. Aztán elfogy a tartalom, és például a job oldali sávban már csak a púderszín nyugtatja a szemet, ami tökjó, de talán lehetett volna használni.

A Shine még csak most tart a babázásnál, az evésnél és a szépségápolásnál. Fontos még, hogy nem felejtették el a képeket használni. Mert a lap alja azért nem sokkal kevésbé lényeges, mint a teteje - nem szabad teljesen elhanyagolni.

A tartalom itt már a Shine esetében is elfogyott volna, de ők úgy oldották meg a problémát, hogy a többi Yahoo-site-ról emeltek ki cikkeket. Nos, gondolom az origo esetében is lenne mit beemelni, valahogy érdemes lenne ezt megoldani.

A Női Lapozó itt véget ér, a Shine azonban további elemmel kedveskedik az olvasóknak: a site alján összefoglalva látható, hogy melyik rovatban mik a legújabb cikkek. Ez azért is jó, mert így nincsenek zavaró illusztrációk, reklámok meg ez, meg az.

Összegezve a tapasztalatokat: több ponton elég nagy a hasonlóság, szemérmetlen módon érvényes ez a menüpontokra, vagy a címekben használt betűtípusra. Az egyes elemek elhelyezkedése is hasonló, bár a Női Lapozó kicsit máshova tette a hangsúlyokat. Ami fura, hogy a főoldalon az egyes rovatok nincsenek eléggé kibontva, csak egy-egy cikket emelnek ki, ami miatt ráadásul menüpont-ismétlésre is kényszerülnek. Például kétszer jelenik meg a szabadidő rovat, vagy az étel-ital és a lelkizés is. Az olvasóra van bízva, hogy ha többet akar tudni, a fő menüpontok mentén haladjon - de így nem feltétlenül születnek kattintások. Én a főoldalra való kipakolásban hiszek, igaz van, aki szerint ez zavaró. De szerintem meg kell adni a lehetőséget a lényeg szkennelésére. Kinek van ideje kattintgatni, nemde?

És hogy valóban ők lesznek-e a vezető női site? Nem hiszem, hogy leelőzik az NLCafét, még akkor sem, ha az egy elsőre átláhatatlan katyvasz: egyszerűen minden megtalálható rajta, hiszen bele van kötve a teljes női online Sanoma-portfolió, és erős közösség alakult ki körülötte.
 

A pr-eseknek sajnos nagyon sokszor kell telefonon alkalmatlankodniuk, hogy ilyen finoman fejezzem ki magam. A tapasztalatom az, hogy a széthívogatott újságírók, szerkesztők az esetek 90 százalékában kedvesek, de minimum korrektek maradnak. Mégis fényévekkel jobb egy olyan szerkesztőséget felhívni, ahol barátságosan fogadnak, és ahol 1) rögtön felveszik a telefont, 2) nem éreztetik veled, hogy alkalmatlankodsz, 3) nem tapintható, hogy az illető utálja a munkáját.

Ilyen hely most csak egy jut eszembe, ez pedig a Napi Gazdaság. Ha őket kell felhívnom néha, akkor tudom, hogy barátságos, kellemes hangú férfiak fogják felvenni a telefont, és néha még egy-két szót is váltunk. Például ha mondom, hogy újra ez és ez vagyok és újra ezt és ezt keresném, akkor nem csend fogad, hanem egy kedves válasz: "akkor újra kapcsolom és ha nem sikerülne elérnie, szabadidejétől függően nyugodtan próbálkozzon" és szinte hallom a mosolyt.

Csak megköszönni tudom, hogy bár a társadalom kártékony egyedeként tevékenykedek, gyomorgörcs nélkül végezhetem a munkámat, mert valakik felismerték, hogy jobb segíteni egymást, mint lenézni és akadályozni.

Nekik szól ez a tingli-tangli, de nice szám.

Mindig érdeklődéssel nézem a reklámokat. Megnézem a tévében, az utcán, szinte az összes kiadványban, szórólapon, mindenen. A Pesti Estet például csak ezért veszem el. Tök sokat lehet belőle tanulni, még úgy is, hogy nem ez a szakmám.

Szóval a jó ötleteket nagyon tudom díjazni, ami nem új dolog, az addict ugye erre épít. Kifejezetten tetszett például valamelyik Penelope Cruz-os L'Oreal reklámban az a fősor vagy mi (majd javítson ki valaki lécci), hogy "Mindenki erről beszél!". Szerintem teljesen passzol.

Az egyik legújabb szempillaspirál kampány Eva Longoriával viszont annyira gáz, hogy nem tudok szó nélkül elmenni mellette.

"12x látványosabb" pillák?!

"12x látványosabb" pillák?!!!

"12x..." Most komolyan?

Ezt hogy tudták kitalálni? Valaki benyögte egy brainstormingon, az oké. De hogy az tovább és tovább gyűrűzött egészen az ügyfél globálfszom marketingigazgatójáig és még ott is elfogadták... egészen elképesztő.

Mert mióta van a látványosságnak mérőszáma? És ha annak van, akkor van a grandiózusságnak is? Mérni lehet akkor a melegszívűséget és a jóságot, vagy negatív tartományokban a fukarságot és a csökönyösséget is? És a butaságot? Ha azt lehet mérni, akkor biztosan nagyon rossz adat jön ki erre a reklámra.

Nem is feltétlenül az a baj, hogy teljes baromság az egyik fő üzenet, hanem hogy tényleg azt gondolták, hogy a nők ezt minden további nélkül be fogják kajálni. Hogy ezt érdemlik. Na igen, és itt változik meg kicsit a fő szlogen értelme: "Mert megérdemlem". Most azt kell mondanom, hogy nem. Ezt nem.

Pórnép alatt igazából az átlagembert értem, akiket az öltönyösök mostanában bőszen figyelmeztetnek cöcögve, mantrázva, hogy "öngondoskodás", meg "mintha nem is érzékelnék a válságot", meg "nagy baj lesz még ebből", stb.

Eltekintve ennek a felháborító voltától, összpontosítsunk most arra, hogyan lehetne mégis spórolnia annak, aki egyáltalán tud - illetve hogyan segíthetnék például a bankos öltönyösök az embereket a megtakarításaik kezelésében.

Tökjó lenne ugyanis egy olyan számla, ahol az ügyfél kis megtakarításcsomagokat tudna létrehozni aszerint, hogy mire lenne szüksége, illetve milyen tervei vannak. Például ha a gyereknek fogszabályozó kell vagy főiskolára fog menni, illetve ha meroggyant az eresz a terasz fölött, akkor beállíthatna magának ilyen egységeket:

"Fogszabályozó a gyereknek"

"Főiskola, első félév"

"Eresz javítása"

stb.

Amikor bemegy a bankba, vagy felmegy az online felületre, rá tud utalni egy összeget mondjuk az ereszes alcsomagra vagy alszámlára és meg tudja nézni, hogy éppen hogy áll az egyenlege.

Szerintem egy ilyen rendszer sokkal inkább ösztönözne a spórolásra, mint egy normál betétszámla, ezenkívül a pénzügyi analfabéták rögtön láthatnák, hogy hogyan haladnak és nem kell excelben sem tervezgetniük (azt úgysem tennék meg soha).

Amennyire én tudom, ilyen megtakarításösztönző befektetési csomag nem létezik, a különböző betéteket, pénztárokat és biztosításokat nem sorolnám ide. Természetesen az is tuti, hogy ilyet soha nem fog létrehozni semmilyen bank, mert még a végén esetleg hasznos lenne a munkájuk/termékük és valóban kielégítenék az ügyfelek igényeit.

Amikor megláttam Budai Bernadett rosszullétének hírét az Index címlapján, rögtön kattintottam, mert kíváncsi voltam, hogy feltettek-e valamilyen videót vagy fényképet. Na nem azért, mert annyira meg akartam nézni, hanem mert nagyon érdekelt, hogy hogyan kezelik a témát.

Megkönnyebbültem, amikor nem találtam beillesztve semmit. Persze azért nem állták meg: rövid időn belül már címlapon láthattuk, ahogy Gyurcsány Ferenc a karjában tartja a kormányszóvivőt (az MTI-nek köszönhetően).

Nemsokkal azután odakapcsoltunk a Hír TV Híradójára (ezt tesszük, ha kell egy kis adrenalin). Egy kisebb összegben fogadtam volna rá, hogy ők majd kihagyják a beszámolóból a jelenetet: valamiért azt gondoltam, hogy majd azzal fognak protestálni, hogy ők ugyan nem járulnak hozzá Gyurcsány Ferenc személyes pozitív imázsának építéséhez, meg ehhez hasonló (egyébként) hülyeségek. Hát sajnos csalódnom kellett.

Körülnéztem a neten, már mindenhol körbejárt a hír, de csak nagyon kevesen voltak korrektek, köztük volt például a Hírszerző, mely csupán egy rövidhírt szánt a dologra. (Hát ez nem jött össze végül)

Egyébként az MSZP pártoldala sem állt a helyzet magaslatán, mert ők maguk is feltettek képeket az esetről, ami nagy hiba volt.

Szerintem minden korrekt sajtóorgánumnak maximum említés szintjén, szűkszavúan kellett volna foglalkoznia a témával, mindenféle fotó és mozgókép nélkül. Etikátlan valakit úgy megmutatni nyilvánosan, hogy nem, vagy nem teljesen van öntudatánál.

Shame on you.

Ahogy elkezdtem gyűjteni a miszcellániákat, a szokásosnál is több Jezebel-forrású hír jött össze, úgyhogy most különválasztom őket a többitől.

A FigyelőNeten találtam a hírt egy DABA girls nevű blogról, amit a gazdag bankárok női kezdtek el írni, elsírva, hogy milyen módon változott meg az életűk a recesszió miatt. Nos, amire nem számítottak: a környezetük ennek nem igazán örült. Volt, akit elhagyott a bankárja, volt, akitől lehet, hogy el fog válni. És volt olyan, akit kirúgtak a power-munkahelyéről. Még csak pár posztot olvastam tőlük, szóval nem alakítottam ki véleményt, de kicsit sajnálom őket. (Jezebel)

Kutatások szerint az anyukák hihetetlen módon dühösek az apukákra. Van, aki többször legszívesebben likvidálná gyermeke apját, van, aki folyamatosan mérges. Az okokat könnyen ki lehet találni: a felelősség nagyobb része rájuk nehezedik, a párjuknak fogalmuk sincs, mit kellene a ház körül tenni, vagy hogy mire van szüksége a gyerekekeknek. Az eredeti cikk szerzője szerint a full-time dolgozó anyukáknak a feje tele van a gyerekkel kapcsolatos információhegyekkel, ami miatt aztán ők a gyereknevelési lexikonok, míg férjük/élettársuk csupán egy kis brosúra. (Jezebel)

Asszem eddig csak egyszer írtam arról, milyen gyakori az irakban szolgáló amerikai hadseregben, hogy szexuálisan zaklatják a férfiak a női katonákat. Ez a probléma már akkorává duzzadt, hogy muszáj lett tenni ellene és akciókat indítottak. Talán ennek köszönhetően jobb lesz a helyzet, például több eset derül ki. A szexizmus egyébként nem csak abban mutatkozik meg, hogy a katonák megengedik maguknak, hogy matracként használják a bajtársaikat, hanem volt például egy olyan eset, amikor egy nőnemű katona megmentett tűzharcban két hímneműt, és ahelyett, hogy megköszönték volna, nem tettek semmit, sőt az egyik azt nyilatkozta, hogy: “Hámmemé'? Csak a munkáját végezte.” Seggfej. (Jezebel)

Egyre többen házasodnak terhesen, ezt mutatják a kismamás menyasszonyi ruhák eladási statisztikái is – az Egyesült Királyságban. De gondolom, ez más országokban is így van. (Jezebel)

Ha már előre rettegtek, hogy be fog jönni a divatba a kilencvenes évek, nézzétek meg ezt. És rettegjetek mégjobban. (Jezebel)

Szex-szel operáló Calvin Klein reklám: én leírtam a márkát. Pedig a cuccaik jók. Ez van. (Jezebel)

Obama lányai miatt divatba jöttek a fekete kislányok. A márketingesek legalábbis elkezdtek rájuk építeni. (Jezebel)

Clive Owen és az aranyszínű csuka. Hihetetlen, de nagyon jól áll neki. (Jezebel)

+1: Egy külföldi NANE nagyon jó kampányt talált ki: egy sminkkészletet osztogatnak, ahol a különböző színű festékek a bántalmazás különböző formáihoz vannak rendelve. Az üzenet az, hogy "Ne rejtsd el az igazságtalanságot. Mondd el." (Jezebel)

A Readwriteweb-en írta az egyik szerző, hogy már túlzott mértékben eluralkodott nemcsak a fotó/videófetisisztákon a dokumentálási láz, hanem mindenki inkább az események rögzítésével foglalkozik, ahelyett, hogy átélné a pillanatot.

Ez a kép mondjuk elég hatásosan támasztja alá az állítást:

(Bár zárójelben megjegyezném, hogy a sok kamerától úgysem lehetett volna látni, tehát ebben a szituációban a mobilkamera alapvetően egy kiterjesztett szemként funkcionált.)

Persze azért igaza van a cikk írójának, nem szállnék nagyon vitába, velem is gyakran előfordul, hogy nem veszem elő a kamerámat, igaz inkább némi tévesen értelmezett szemérmesséből, mint az elveszett pillanatok miatti aggodalom miatt.

Mindenesetre sok éve foglalkoztat az emberi percepció elégtelensége és mindig bosszant - ez még a tinédzserkoromból maradt meg, persze. Ráadásul a családom antitálentum ezen a téren. Körülbelül három szülinapom van rendesen megörökítve, a tinédzserkoromból kábé tíz kép maradt fenn, amiből négyet a szokásos éves középiskolai haknifotós készített az osztályról. A fennmaradó hatot a szalagavatómhoz és a tablóképemhez lehet kötni, és ezt nagyon sajnálom. Ezért az én jelszavam ebben a kérdésben: fuck living, just shoot!

Persze én egy extremitás vagyok - ha valakinek az enyémnél jobban dokumentált a gyerekkora, annak a következőket ajánlom:

- ne fotózz/videózz meghitt vacsora alatt, legfeljebb előtte vagy utána

- ne tedd ugyanezt az első pár randin

- ne dokumentáld a baráti beszélgetéseket, azt csakis emlékezetből tedd!

És persze twitterezni sem ér real-time.

Ha esetleg valaki nem a Bloggerunióval kelne-feküdne: tök sok új poszt íródott, sok új banner készült, két hónaposak voltunk és minden szuper. Részletek a szokásos helyen.

Grafikusi segítségre továbbra is szükség van, és természetesen várjuk a további civileket és bloggereket. Csatlakozni a bloggerunio@gmail.com-on lehet.

Mostanában mindenhol látni ezt, és bár nekem annyira nem tetszik, főleg ha webkettes guruk használják, azért ideteszem. Mert azért az tény, hogy nagyon bírom a Jezebelt. 

Már mindenre van megoldás, ha például művész szeretnél lenni. Festővé, fotóssá, zenésszé válhatsz, hiszen ha ügyes vagy és nem annyira rossz, megtalálhatod a közönségedet. A leleményesség hazájában pedig számos szolgáltatást igénybe vehetsz, ami segít az utadon.

Ha például nagybetűs Író (itt: bestsellerista) szeretnél lenni, már csak arra sincs feltétlenül szükség, hogy te írd meg a könyvet: rengeteg, a szakmában csak "négernek" hívott névtelen író várja, hogy kipengesd a pénzt egy könyvért, tetszőleges témában.

Miután kész a könyv,  ugye kéne pár jó kis ajánlószöveg a borítóra, hogy menőnek tűnjön. Igaz, hogy nem a New York Times kritikusától, de mostmár simán szerezhetsz azt is, az erre szakosodott Blurbings.com-ról. Tizet ingyen kapsz (!), szóval hülye lennél nem kihasználni.

A gond már csak az, hogy kéne, hogy a kritikusok írjanak is róla. Semmi gond! Küldd el a könyved a bérkritikusokhoz, több lehetőséged is van ráadásul, 50 és 125 dollár között már 15 napon belül megérkezhet az értő kritika, igaz, azt senki sehol nem olvassa el. De beajánlónak esetleg elcsúszhat...

Vannak még ugye az elengedhetetlen dedikálások, ami az olvasóval való személyes kapcsolatteremtés és az eladásösztönzés alapeszköze. Ha valamilyen csoda folytán elérték a hatásukat a bérajánlók, akkor már azt sem kell elintézni, hogy az Alexandra szervezzen neked közönségtalálkozót: online simán elvideócseveghetsz az olvasóddal, mutatván neki a frissen dedikált könyvet. Mesés!

Amikor megjelent nálunk a Sports and Style, azt gondoltam, hogy egy amolyan külföldi mintára vaskos, színvonalas, elitista kiadvány érkezett meg hozzánk. Ehhez képest egy eléggé magyar ízű lapot kaptunk, ami nem is lenne gond, ha a tartalom lokalizálása, azaz magyarra fordítása nem rosszul kivitelezett és ízléstelen fotósorozatokat jelentene többek között.

De kezdjük az elején, az alapkoncepciónál. Elsőre nem volt számomra egyértelmű, hogy tényleg indokolt egy olyan magazin létezése, ami a sportolókat és a divatot párosítja egymással. Miért fontos, hogy sportolókat lássunk Armaniban? Ja, mert általában nem Armaniban, hanem susogósban látjuk őket? Vagy netán az lehetett az elgondolás, hogy a sport márpedig háttérbe van szorulva és sportolót legfeljebb évente kétszer tesznek bele (joggal – a szerk, azaz én) a divatmagazinokba és nincs egy hely, ahol elmondhatnák, mi vezetett a jachtos, ízléstelenékszeres jelenükhöz? (Tisztelet a kivételnek, ha van). Az mondjuk tény, hogy ez egy zsírpapírszerű sportmagazinban nem igazán hatásos egy mélyinterjú, és nem illik az Armanihoz sem.

Azt hiszem, mindegyik felsorolt szempont az okok közé sorolható, ami a lap létrejöttét illeti. És végülis miért ne? Kell egy hely, ahol a sportolók végre szusszanhatnak egyet és nemcsak melegítőben, hanem szép ruhákban is piedesztálra emelik őket.

Miután elfogadtuk ezt a formátumot, lássuk, milyen a tartalom. Nos, hogyismondjam: kizárólag sportbuzik számára vonzó, szerintem. Olyanoknak jó ez, akik izgalomba jönnek, ha a teniszről, golfról, úszásról, kosarazásról olvashatnak, és könnyel telik meg a szemük, ha visszaemlékeznek Janics Natasa olimpiai győzelmére. Nem tudom, tényleg annyi ilyen ember van itthon, hogy ez megérheti? Hááát….

A cikkek egy része a külföldi anyalapból származik, egy részét pedig mi magyarkák készítettük el. A külföldi nekem nagyon idegennek hat, de ebben nem vagyok hiteles forrás, mert nekem a versenyszerű sport már önmagában teljesen idegen és utoljára nyolcévesen lelkesedtem, ráadásul olyanért, akitől aztán az összes díját elvették doppinghasználat miatt.

A magyar pedig… nekem soknak tűnik ez az ajnározás. Hőstörténeteket olvashatunk itt, ahol Nick Hornbytól, mint prózaírótól, nem pedig mint írótól idéznek, meg szuperlatívuszokban beszélnek a riportalanyról. Aki hős is, meg minden, tényleg, de ez így kicsit olyan, mint egy klubújság – totális belügy az egész. És itt nem az a gond, hogy ez egy réteglap, hanem, hogy a sportolók szeretgetésével vannak tele az oldalak, ami természetellenesnek hat. Persze lehet, hogy csak én vagyok elfajzott és cinikus, aki nem tiszteli az „értékeket”.

A vizuális kivitelezésről is hadd ejtsek pár szót: az sajnos csapnivaló. Nem akarom bántani a fotóst, meg a stylistot aki a sorozatokat készítette, mert újra átélhettem a kilencvenes éveket és az néha jó, de azért a technikai tudáson túl érdemes stílusérzékkel is rendelkezni. Menthetetlennek tűnnek, de tanácsként talán megpróbálkozhatnak a következővel: lapozzák fel honfitársaik sorozatait a normál divatlapokban, és tanuljanak. Ezt tudom javasolni.

Egy dolog mondjuk szuper volt  a lapban: sokoldalas riportot készítettek egy paralimpikonnal, akinek a keze sérült, és ezt nem takargatták el (minden képen). Ezért a döntésért gratula. A többiért: hát... minden jót. :))

Ma komolyak és komolytalanok leszünk egyszerre.

Mi lesz 2009-ben a képzőművészeti piacon? A neves szaklap (vagy mi) megmondja, konkrétan a cikke legvégén kábé egy mondatban. Sok újdonság nincs benne: nehéz lesz. Esélyes viszont, hogy a sok rászoruló milliomos hozzányúl a műtárgyforrásaihoz, és így régen látott kincsek kerülhetnek ki a piacra. És mivel az árak is estek, alapvetően jó időszak ez a bevásárlásra. (The Art Newspaper)

Ha esetleg elkerülte volna a figyelmedet, Kurt Vonnegut negyven évig tartott szeretőt. Persze ezt szebben is ki lehetett volna fejezni, bocsánat. (Telegraph)

Vége a könyvbemutató partiknak. Ahogy az előző héten is írtam, a könyvkiadóknak összébb kell húzniuk a nadrágszíjat. Egyébként a divatheteken is egyre többen jelentik be, hogy nem rendeznek after party-t, így tett például Marc "Divatisten" Jacobs is, akinek mindig mindenki nagyon várja a bulijait. Többen úgy nyilatkoztak, hogy így legalább újra a ruhák állnak majd a figyelem középpontjában. Az új helyzetet Karl Lagerfeld is pozitívan értékeli, szerinte szükség volt már erre a megtisztulásra. A szerénység lesz az új fekete. Ő szólt. (Guardian)

Jó hosszú interjú a Domenico Dolcéval és Stefano Gabbanával. Elég aranyosak. Sok-sok év után szakítottak egymással, de ma is egy házban laknak, konkrétan egymás felett. (Interview)

A Vatikán elindította a csatornáját a Youtube-on. A pápa szerint ugyanis az internet az Istenhez való beszéd új formája, egy adomány, mely az egymáshoz való csatlakozás mélyen bennünk györekedző vágyát elégíti ki. (ReadWriteWeb)

A francia igazságügyminisztert, akiről az előző héten írtam annak apropójából, hogy öt nappal szülés után visszament dolgozni, kirúgták. Pedig nagyon jóban voltak Sarkozyvel. A poszton való megjelenése egyébként már csak azért is nagy szám volt, mert marokkói és algír, szegény szülőktől származik. Viszont ma már sokan kritizálják azért, mert divatmagazinokban pózol, luxusban él és amúgy nem mondja el, hogy kitől van a gyereke. Elvileg a minisztériuma válságban van, a börtönök tele vannak és rekordot döntöttek az öngyilkosságok is a rabok körében. De nem teljesen világos, hogy tényleg nem végezte jól a munkáját, vagy csak az volt a gond, hogy a magánélete miatt a támadások keressztüzébe került. Ez utóbbi tényező mondjuk már önmagában elég nagy baj, mert Sarko így (társadalmi támogatás nélkül) nem tudta elindítani a szükséges reformokat. (Jezebel)

A Jezebel megvéd, ha te nem vagy magadnál. A kedvenc női site-omon mindig probléma a kommentek kezelése, de egész jól megoldják. Sok munka van vele mondjuk, ráadásul mindig újabb rémségekkel gazdagodnak a hozzászólások. A legújabb az, hogy nagyon személyes és nagyon szenzitív adatokat is megadnak magukróla kommenterek, annyira otthonosan érzik már magukat az oldalon. Persze ezen túlmenően még az egyes cikkekhez kapcsolódó beszélgetéseket is tönkreteszik. Szóval törlés, törlés, törlés. (Jezebel)

A lányok elvileg jobban konyítanak a műszaki, azon belül is a számítástechnikai dolgokhoz, mint a fiúk, vagy legalábbis többen használnak például számítógépet. Nem nagy a különbség, de kimutatható. (Jezebel)

A válság miatt elöntötték Manhattant a túlképzett bébiszitterek. Szégyellik, pedig irtó jól lehet ezzel keresni. (Jezebel)

Sok sztár nem tudja használni a számítógépet. Ebből eredően az internetet sem ismerik. Ez milyen már? Egy példa: Brad Pitt. Hú. (Pop Sugar)

Pont kérdeztem az emberemet, hogy neki mik voltak azok a zenék, filmek satöbbik, amik megváltoztatták az életét, jól megbeszéltük, de aztán nem foglalkoztam a témával. Ezzel szemben egy CNN riporter plusz a Jezebel igen, igaz csak a zenére koncentrálva.

Ott az volt az olvasók feladata, hogy gondolják át, mi volt az a zene, amitől megszerették a zenehallgatást vagy egy bizonyos típusú zenét, és hogy még mindig akkora élményt nyújt-e.

Kínos, dehát legyünk nyíltak és őszinték: nekem az Alice in Chains Jar of Flies című albuma volt az. Ne kérdezzétek miért. Mindenesetre a dolog úgy történt, hogy egy nagyon hosszú utazás során már az összes kazimat széthallgattam a walkmanemmel, úgyhogy elkértem a lógós hajú legjobb barátnőmtől a fura kazettáit. (Én cicababának indultam, csak a történelmi hűség kedvéért). Szóval az első kazetta, amit betettem, az az Alice in Chains volt. Teljesen az üléshez szögezett, rögtön többször egymás után meghallgattam. Úgyhogy ezután már tényleg nem volt olyan nagy ugrás a másik kazetta, a Pál Utcai Fiúk. Szóval mire hazaértem, minden teljesen megváltozott.

Már az első héten beszereztem egy Kispál és a Borz kazettát és egy ronda, kinyúlt pulóvert.

Ma már nem találom olyan nagy számnak az Alice in Chainst, de hálás vagyok azért a kaziért. Ki tudja, máskülönben mi lett volna belőlem?

Kinek mi volt a sorsfordító zene? Film? Kép? Bármi.