Úgy látszik, vasárnapra a divattémák maradnak.

Eltávolították Wim Delvoye Louis Vuitton-mintás malacait a Shanghai Art Fairről, mert az állatvédők tiltakoztak. Tudjátok, ez az a pasi, aki nyáron a Dorottya Galériában állította ki többek között a kloákát. (NY)

Készült egy könyv a szír fehérneműk titkos életéről. A fő konzekvencia, hogy minél vallásosabb a terület, annál merészebb a fehérnemű. (Jezebel)

Obamának nem tetszik a bő, lötyögős farmer, amiből kilátszik az alsógatya. És az indoklásba belefoglalta az összes kampányüzenetét. Érdemes elolvasni. Az RSS-feedemben a cikk alatt egyébként egy Levi’s reklám figyelt. (NY)

A divattervezők alig várják, hogy öltöztethessék az új elnököt, mert szexi. Egyet kell értenem. (NY)

A választások előtt több ruhaüzlet is Obamát tette ki a kirakatba. Azért ez elég erős, nem? El tudtok képzelni mondjuk egy Katti Zoób üzletet mittomén Gyurcsány-matricával? (NY)

Irtó jó divatsorozat divattervezőknek öltözött modellel. (Fashion Week Daily)

Végre valaki kortárs origamit talált ki. (Fashionista)

Hatalmas csalódást fogok okozni: a címlaplányoknál ugye mindig odaírják a női magazinok, hogy mivel sminkelték ki őket. Na, az kamu. Tudom, tudom. Ne nekem köszönd. :) (NY)

+1, és nem divat: a választási estén Oprah nekidőlt egy nagy, fehér embernek és pityergett meg pihent ott a hátán. Aztán mindenki próbálta kitalálni, hogy ugyan ki volt az, még Oprah maga is. Mindenesetre a műsorban megköszönte Ember Úrnak (Mr. Man), hogy támogatta. A pasi aztán jelentkezett, úgyhogy vendég is lesz, merthogy kiderült, hogy résztvett az Obama-kampányban. (Jezebel)

Hát nem cuki?

...Bár most hogy jobban meggondolom, lehet, hogy a Napló az a felfele irány? Mindenesetre a Pál Palcsó Tamás barátja által okozott balesetről írt cikkre szerintem nemhogy Azurák Csaba, de még Verebes István is büszke lenne.

Nemcsak a demagóg felvetés, hogy ha valaki buliból hazafelé felcsavarodik egy fára, akkor fizesse ki a károkat ő maga, hanem a cikkben elhelyezett szavazásban a kérdésfeltevés is páratlan. Abszolút sikeresen teljesíti a "hogyan tegyünk fel olyan kérdést, amire az olvasók úgy válaszolnak, ahogyan mi szeretnénk" típusú Naplós, illetve Fókuszos tempót:

Ki fizesse a részeg sofőrök okozta a károkat?

• 379
  Az állam
• 7245
  A vétkes
• 1420
  Frei Tamás
• 2159
  Delhusa Gjon
• 124
  Nem tudom

Coool. És ezt ez a rengeteg ember megkajálta.

Nem vagyok szociológus és nem ilyen kérdésekkel kelek/fekszem, de azért mégis furcsának találom, hogy egy felnőtt, elvileg intelligens ember komolyan képes ilyen feltevést hangoztatni.

Mert gondoljunk csak egy kicsit bele: részegen/becsípve esek egy hatalmasat - akkor fizessem ki én a mentőket, meg a gipszet, meg a mindent? Minek buliztam annyit, mi? Ennyi erővel az összes alkoholista Kovács Pista élete végéig fizethetné a cehhet a különböző ön- és közrombolásai után. Vagy vegyünk egy alkoholmentes példát: ha valaki azért okoz balesetet, mert vezetés helyett SMS-t ír, akkor fizessen, ha meg gyakorlatlan vagy csak simán figyelmetlen, akkor meg ne?

És egyáltalán, akkor minek fizetjük a tb-t, meg azt a sok adót? Merthogy - hahó, cikkíró! - az tudomásom szerint úgy megy, hogy mindenki bedobja a közösbe, ami van, hogy ha bárkinek gondja akad, vagy a közösségnek szüksége lenne valamire, akkor legyen miből finanszírozni. Tudod: egyszer én fizetem a te tüdőgyulladásodat, máskor meg te az enyémet. Sőt, lehet hogy én egyszerű kis náthákkal elvagyok egész életemben, neked meg rondábbnál rondább nyavalyáid vannak és sorra járod az orvosokat és irtó drága kezeléseket veszel igénybe. És én egy szót sem szólok, pedig elképzelhető, hogy azért alakult ki a betegséged, mert szétittad a májad. Vagy a te mintádra álljak oda transzparenssel a kórházak elé, hogy az alkoholistákat meg az iszákosokat ne gyógyítsák ingyen? A hülyéget nem lehet megsarcolni, ez van! Mindenkinek joga van hozzá.

Tudom, hogy nem is kellene egy ekkora sületlenségen ennyit lovagolni, de mégis érdekelne, hogyan válaszolna a cikk írója, vagy mit szólna, ha belőle akarnák kipréselni egy hasonló projekt árát. A több mint hétezer "jól" szavazóról most nem is beszélve.

Az pedig, hogy egy ismert ember nyomorán taposva történik mindez, hát kritikán aluli, hogy ilyen enyhén fejezzem ki magam.

Az elnökválasztásnál jobb időpontot aligha lehetett volna találni a különböző technológiák és kütyük bemutatására, a CNN élt is a lehetőséggel.

Ott voltak az extra 3D-k, meg a hologramos bejelentkezés... Ugyan többek között a comment:com is megírta, hogy nem minden úgy volt, ahogy azt ott előadták, de azért vicces volt a poén Leia hercegnővel, meg egyébként is.

Érdemes megnézni. Mégiscsak kényelmesebb így, mint amilyen nekem volt hajnalban. Nem vagyok normális, tényleg. 

Aztán amitől az embereknek leesett az álla: egy a Microsoft Surface-hez hasonló "varázsfal", amit egy Jeff Han nevű pasas fejlesztett ki. A házibuliban, ahol voltam, többször is lelkendeztek az egyébként egyáltalán nem technofetisiszta, illetve -szexuális vendégek. Tényleg nagyon klassz volt.

De azért ami a legjobban tetszett (igaz, nem a CNN-en volt :))

(Forrás: Index)

Úúúúúúúúúúúúú!

Ha most csak a cím miatt kattintottál, akkor te is olyan vagy, mint az Alexandra Pódium közönségének döntő része. A pasi ugyanis megtöltötte a helyet, pedig a téma azért nem volt annyira érdekes. Én még arra is tippeltem, hogy a pénteki nap okozta forgalomnövekedésbe sikerült belecsöppennem (október 31-én történt a dolog), de megkérdeztem egy kedves hölgyet (én!), és ő felvilágosított.

Azt mondta, hogy teljesen mindegy, hogy milyen nap van, mert ha egy ismert személyiség az interjúvoló vagy az interjúalany, sőt ha mindketten azok, akkor mindig sokan jönnek el. Ha már komplexebb a téma, akkor kevésbé sikeres a dolog, ez azonban ritkább.

A beszélgetés alapvetően arról szólt, hogy a Nemzeti Színház és a Szépművészeti közös projektbe kezdett, aminek az egyik eleme lesz, hogy ókori műtárgyak is láthatók lesznek egy új darab, az Oresztész díszletei között, meg a főpróba a Múzeumban lesz és a Westendben is látható lesz majd néhány kiállítási tárgy másolata. Whatever. Bevallom, ez a része annyira nem érdekelt, de amikor arról volt szó, hogy Alföldi Róbert már kortárs művészektől is vásárol, és hogy miért, az tetszett. Teljesen rendben van a csávó, és örömmel láttam, hogy kedveli a közönség.

Mondjuk az látszott, hogy színházba járók ültek a teremben, mert mindig akkor nevettek, amikor kellett. Nem az volt, hogy egy-egy kisebb moraj, egyfajta hangos mosoly vonult volna végig a termen, hanem tényleg nevettek. Néha még lehetett is volna rá okuk, de azért szerintem nem igazán volt indokolt.

A közönség
Ahogy vártam, elsősorban idősebb, sőt nyugdíjas korosztály. Többségükben rendezett anyagi körülmények közül jöttek, de lehetett látni ágrólszakadtabb embereket is. Viszonylag sok fiatal is volt. Külön klassz volt még a mellettem ülő nagyon-nagyon szimpatikus hölgy.

Helyi adottságok
Szardínia feeling. A végére már eléggé nyomasztott és el is pilledtem.
Semmit nem láttam. De legalább hallottam.

Mit kaptam ettől
Megismertem egy szempontot, hogy miért lehet jó kortárs műalkotásokat aggatni a falra. Alföldi Róbert esetében ez például azért van, mert ő szereti azt látni, mi van ma a világban, miben élünk. Ez nem feltétlenül kellemes, de ő pontosan arra használja ezeket az alkotásokat, hogy szembenézzen a valósággal. Stb. Meg azt kaptam még az élménytől, hogy tényleg rengeteg ember között, egy levegőtlen helyiségben, egy számomra már idegen szituációban végig kitartottam. :)

Érdemes ilyen helyekre járni?

Sssimmmán.

Reklámportások, szevasztok! Először nem értettem, miért kapom a linket, aztán egyszercsak szembesültem magammal.

Mindennek ellenére :) ez egy tökjó site, és ha valaki új RSS-forrásokat keres, tele van már a Toolbarja feedekkel, lusta rendezgetni a Netvibes-t, vagy pont hogy azt sem tudja, mi az RSS, akkor érdemes beállítani a Reklámportát nyitóoldalnak. Meg korrektül néz ki, ami még mindig eredménynek számít.

Tetszik, hogy beindult a Neo és elkezdte egy helyre gyűjteni a magyar kommunikációs szakma tudásbázisát. A Médiapédia volt az első, aztán azon belül nemrég a wikis próbálkozás jelent meg és most ez a kezdőoldal a legfrissebb. Rendben van. Csak így tovább!

A következő feladat előtt pihenésképpen nézzétek meg ezt az üdvözlővideót.

Amikor megláttam a TV-ben, hogy a Kiskegyed címlaptémája a hitelválság hatása a magyar celebek életére, hát nem hittem a szememnek egyrészt, és rögtön felírtam magamnak, hogy “Kiskegyedet venni!” másrészt. Még jó. Megvesztem a kíváncsiságtól, hogy minden magazinok Marikája hogyan oldja meg a feladatot.

Ha azt nézzük, teljesen közszolgálati húzás, hogy foglalkoznak a témával és az is egész jó, hogy a hazai ismert embereken keresztül megmutatják, hogy most nem csak az egyszeri olvasó szív, hanem mindenki. Ez azért bár sovány, de vigasz.

Körülbelül ennyiben ki is merül a dolog pozitívum tekintetében, mert arról viszont egy szó sem esik, hogy mégis mi ez az egész, és hogy pontosan mi is történt két hete, amire a lead alapján már a Kiskegyed szerkesztősége is felkapta a fejét. Mert azért már kicsit régebb óta tudjuk, hogy válság van.

Simán meg tudták volna oldani, hogy egy kis egy- vagy féloldalas ábrán vagy keretesben mellékeljenek egy rövid összefoglalást. Így viszont annyi fog megmaradni az egészből, hogy „Láttad a Pálffyt a Kiskegyedben? Jön a gázáremelés!”

Mondhatjuk, hogy ne várjunk el túl sokat, de ha már valami újra, a szokásosnál többre vállalkoznak, akkor tolják meg a témát rendesen, nem?

Vigyázat, divattémák!

Lányok, rossz hírem van. Iszonyatosan szép cipőket dobtak most piacra. A United Nude, amit egy Rem Koolhaas nevű építész alapított, hihetetlen jó kollekciót tervezett. Vagy ezt már mondtam, csak másképp? :) Úgy fájdítja a szívet, hogy az már fáj. :D Csak egy példa:

Van egy site, a Mrs. O, ami csak azzal foglalkozik, hogy Michelle Obama mikor mit vett fel. Tetőtől talpig megnézik és általában sikerrel kiderítik, hogy mi honnan van. Például viszonylag sokszor jelenik meg J. Crew-ban, ami olyan, mint a Zara, csak egy kicsit drágább. És gyakran vásárol online. Ahogy ő maga mondta: ”When you don’t have time, you’ve got to click.” Yepp.

Franca Sozzani, az olasz Vogue főszerkesztője, akinek a júliusi fekete számot köszönhetjük, a novemberi férfi Vogue-ban Arfikát tette meg központi témának, és a bevétel felét valamilyen afrikai ügy megsegítésére költi. Nem lesznek benne több száz, meg ezer dolláros ruhák törzslakókon, ami már önmagában pozitív. (Jezebel)

Ha így nézne ki a Nestea, nem tudnék ellenállni:

Asszem ezt nevezhetjük zseniális portfoliónak. Jó, gondolom klassz csapattal dolgozott együtt a pasi, mindenesetre ez a Philip Toledano tud valamit. Például ezt:

Plusz egy link Zsombornak a legutóbbi hozzászólásához kapcsolódóan. :) (Jezebel)

És ez lement tegnap a Tényekben, a biztonság kedvéért kétszer mutatva az esetet. Amikor elkezdődött az anyag, tisztára azt hittem, hogy mittomén... ráesett a pultnál felstócolt székekre és a kiálló széklábak felnyársalták, belefúródtak az arcába és helyben meg kellett műteni.

Ehhez képest az egész riport(ocska) arról szólt, hogy az ausztrál új-zélandi miniszterelnök eltanyált (ajánlom Nyelvész Józsinak ezt a kőkorszaki kifejezést), amikor kezet akart fogni egy gyorséttermi alkalmazottal. Aztán a mellette levő emberek felsegítették, és ő a megvalósult kézfogás után kiment az ajtón, mintha mi sem történt volna.

Ennyi. Hogy mik vannak, tényleg. És ez van annyira érdekes Bárdos András szerint, hogy lemenjen főműsoridőben! Akkor már inkább egy természeti katasztrófa. Olyat bármikor seperc alatt elő tudtak volna szedni. Tényleg nem értem.

Hadd másoljam be még a Tények.hu-ra is feltöltött beharangozó szöveget:

Elesett az Új-Zélandi miniszterelnök egy bevásárló közponban - aztán, mintha mi sem történt volna.Teljesen kész.
 

Voltam előző héten egy újabb eseményen a városhasználati projekt keretein belül, ez a The Room magazin új lapszámának beharangozó partyja volt. Csak ott volt a bökkenő, hogy sok ismerős volt és kevés fényképezgető ember, úgyhogy most nem vettem elő a kamerámat. Majd legközelebb. Azért ejtsünk néhány szót az eseményről és a lapról.

A parti

Az utóbbi időben a Merlinben vannak a lapindító bulik, ami jót tesz az eseménynek, mert a Gödör valahogy nem volt alkalmas erre. Ott legalábbis eszembe sem jutott, hogy egy kicsit is elidőzzek. A Merlinben viszont le lehet ülni, van nagy tánctér, szóval rendben van.

A mostani közönség jobb volt, mint a legutóbbi alkalommal valamikor tavasszal. Valahogy kevesebb anorexiás lányhordát és több normál fiatalt láttunk. A zene is inkább vicces akart lenni, de talán kicsit lehetett volna merészebb.

És hogy milyen volt emberek között lenni? So-so. Mivel lazább volt a hangulat, most bírtam. Azért túl sokáig nem voltam ott, de határozottan kezdek belejönni.

Egyébként nem direkt van, hogy csak ilyen helyekre jutok el. Mindig bekarikázom a furább programokat, de egy héten csak egyre van kapacitásom.

Az új lapszám

A fő téma ezúttal a Women Wonder. Ennek megfelelően a fő interjúk és riportok emblematikus nőkről szólnak, mint amilyen Rita Ackermann, Tóth Orsi, vagy éppen Cicciolina.

A divatsorozatok nagyon szépek, valahogy az őszi/téli lapszámokban talán a súlyosabb, gazdagabb ruhák miatt sokkal jobban szárnyalnak a készítők. A kedvencem ennek ellenére a Kovács Lehel által rajzolt Shooting Season c. sorozat.

A pr-cikkeket még mindig nem jól kezelik, azaz nem jelölik, hogy szponzorált a tartalom. Ettől eltekintve jobb olvasni az újságot, mert mostmár nem az van, hogy (szinte) minden szöveget Tóth Ali ír. Ezek az újonnan bevont emberek teljesen rendben vannak, értenek ahhoz, amiről írnak és a több hang megszólalása is kellemesebb, mint szegény Túlhajszolt Ali egyszemélyes előadása. Főleg a comic téma tetszett.

Szóval most sikerült a régi jó Room-os hagyományoknak megfelelően ütős lapszámot összehozni. Persze ne várjunk világmegváltást, bár lehet, hogy ez mégis az, hiszen végeredményben nagy szó, hogy egy nemzetközileg vállalható, vizuálisan szupererős magazin születik itthon félévről félévre. Remélem, hogy ez már csak egyre jobb lesz.

Mivel videót nem készítettem, kárpótlásul kigyűjtöttem két kedvenc számomat a Girls in Hawaii-tól, már azok közül, amik fenn vannak a Mixwit rendszerében. Plusz egyet a Design7-es videóban lehet meghallgatni. Úgy látszik, kezdek rákattanni az indy-re. Bambuláshoz ajánlom. :)

 

Annyira jó érzés, amikor zseniális emberekre bukkanunk, pláne ha nők! Számomra a legújabb felfedezés egy Sarah Haskins nevű Harvardon végzett csaj, aki egy TV-műsorban alapvetően reklámokat zsigerel ki hihetetlen humorral.

Van itt szó reklámokról, és egyáltalán mindenről, amit valamilyen formában a nőknek el akarnak adni.

A Feeding your Fucking Familyből például kiderül, hogy ha jól sikerül a vacsora, akkor minden oké, ha viszont elrontjuk, egyenesen egy Al Qaidás utánpótlást nevelünk ki. A vacsorával boldoggá kell tennünk a családot. De nem akármilyen boldoggá – buliboldoggá. Hogy mindenki táncra perdüljön. Satöbbi.

Vagy nézzük a joghurtreklámokat: a joghurt a nők hivatalos étele, ami bármilyen emberi, elsődleges tapasztalatot helyettesítően jó is lehet. Egyébként meg nem is igazi étel, sőt a joghurt minden, amire egy nőnek szüksége lehet. A köztes poénokat nem lövöm le, csak a reklámokkal együtt működik a cucc.


Kiemelt kedvencem a takarításos videó. Mindenképp ajánlom!
A kérdésem, hogy miért ennyire ritka az ilyesmi? Például tud valaki ilyen nőt magyarban? Tök kíváncsi lennék.
 

Kinek szimpatikus, kinek nem - én az utóbbiak körébe tartozom -, Gwyneth Paltrow a recesszió közepén indított egy site-ot a hihetetlen béna Goop néven. Mondanom sem kell, mire asszociálnak ezzel kapcsolatban a legtöbben.

A lényeg, hogy ez a hiperarisztorkratikus, világéletében elkényeztetett nő elmondja a hétköznapi halandóknak, hogyan lehetnek olyan kiegyensúlyozottak és szépek, mint ő.

Az első néhány jótanácsról lemaradtam, de kíváncsi voltam, milyen mondanivalója van mindenki kedvenc érzékeny könyvtárosnőjének. Én eddig egy olyan hírlevelet kaptam (mert valójában ezen keresztül juthatunk csak el a mannához), amiben ő Szőkesége vallási vezetőket, filozófusokat és egy pszichológust kérdezett meg arról, hogyan viszonyuljon pesszimista barátjához, és hogyan segítsen neki, és  egy olyat, amiben recepteket küldött. (Ez utóbbinak egyébkén a Jezebel stábja utánajárt és kiszámolta, hogy mennyibe is kerül az egyik fogás elkészítése: 43.40 fontba, azaz kábé 15 ezer forintba. Cool.)

E rettenet kapcsán felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan zajlottak az előkészületek? Hogyan igazolták egymás és önmaguk előtt az oldal készítői, hogy ennek most nemhogy létjogosultsága van, hanem egyenesen elengedhetetlenül szükséges Gwyneth Paltrow személyes pozitív imázsa és a rajongókkal való kapcsolattartás erősítéséhez?

Egyetlen érthető magyarázatot tudok ennek az oldalnak a létezésére: már megvoltak az élő szerződések a különböző ruhamárkákkal és egyéb partnerekkel. Az ínséges időkben egyébként is nehezebb bevételt termelni, illetve ellensúlyozni a különböző befektetésekben jelentkező veszteségeket, még a végén nem lesz miből Louboutint venni. Szóval bele kellett vágni, úgyhogy elindult ez a cucc, amin keresztül G. P. maradéktalanul eljátssza minden hitelességét és az iránta érzett rokonszenvet. Enjoy it, babe!

 

Két felvetés kapcsán merült fel a blog szükségessége/szükségtelensége az utóbbi időben, és bár nem túl érdekes, hogy én személy szerint mit gondolok a kérdésről, mégsem tartanám meg magamnak. :)

1.

A Wired egyik újságírója írt egy olyat, hogy blogot írni már felesleges, mert a profik itt is átvették az irányítást. A top blogok listáján olyan nevek szerepelnek, mint a Huffington Post vagy a TreeHugger, lehetetlen felvenni velük a versenyt. Mostmár tökjó videó- és fotómegosztó site-ok vannak, bírja a rendszer sávszélességgel, ott van a Twitter is, mi kell még? “Lépj le! Menj Twitterezni!” – ez az üzenet.

Vicces ez így elmondva, de a Flickr, a Youtube és a Twitter önmagában nem elég. Szerintem csak akkor működnek ezek az eszközök, ha valaki már felépítette az olvasótáborát és az image-ét.

Azt mondani az átlagnetezőnek, hogy menjél Twitterezni és akkor majd jó lesz neked meg lesznek olvasóid is, olyan, mintha azt mondanánk a Kisszentbölöskényi Grunge Revival emlékzenekarnak, hogy adják annyiért a számaikat, amennyit a rajongók adnának értük. Ismerős? A gond csak az, hogy ez legfeljebb a Radiohead-kaliberű zenekaroknak jönne be.

2.

Persze tudom, hogy ez inkább egy gondolatkísérlet, de azért foglalkoztat mégis, mert már itthon is elkezdődött a blogtemetés, igaz más vonatkozásban. Keltnél, Doranskynál, a Kispadon, aztán több helyen felvetődött a téma, hogy a feed az új blog, a share az új komment.

Hát ez tényleg szuper, DE.

Ez inkább egy olyan levegőbepuszi, nem? Mint a kiállításmegnyitókon és ehhez hasonló helyeken, ahogy az ismerősök hátba lapogatják egymást. Most komolyan - tényleg annyira fontos ez? Nem mondom, én is szeretem, ha egy kiállításmegnyitón szerintem jófej emberekkel kedélyesen elvagyunk, de azért nem tulajdonítok ennek akkora jelentőséget.

Ha valaki infofreak, akkor kikaparja a saját információs gesztenyéjét és nem szorul mások megosztott feedjeire, meg egy-két szavas kommentjeire. Érdekes meg minden, nem vitatom, meg több szem többet lát. De hogy majdnem annyi időt vesz el egymás kurkászása, mint a geekségbe és rendre éjszakába nyúló szörfölés, az tuti. Plusz: tényleg lehet valaki annyira érdekes, hogy minden kattintását kövessük? Ez már a Friendfeed kapcsán is eszembe jutott. Túl sok ez már szerintem. És szintén a befutottak luxusa, a pórnépnek ez sem járható út.

Ahogy Pollner, úgy én sem temetném a blogot, meg a hagyományos hozzászólásokat. Biztos túl konzervatív vagyok, de én szeretek összefüggő szövegeket olvasni. Sokkal inkább hiszek a házibulikban is az olyan idegeneknek, akik jól megformált gondolataikat osztják meg velem, mint azok, akik csak átszellemült tekintettel hallgatnak és esetleg néha kiengednek egy rövid kis gondolatbuborékot a szájukból.

 

Úgy döntöttem, hogy pihenek. Szóval most jöjjön egy kis gyűjtés a hétre. Vigyázat, többnyire könnyed témák!

Az irodista nők jóval több időt töltenek a számítógépük előtt, mint mondjuk a pasijukkal vagy a családjukkal. Sokan még a shoppingolást is hanyagolják. És nem is akarnak ezen változtatni. (Jezebel)

Egy tinilány CutoutDissection.com-ra változtatta a nevét az állatok tanórán való boncolása elleni tiltakozásként. Eredmény már van is: az iskolája kidolgozott egy alternatív programot azoknak a diákoknak, akik nem szeretnének boncolni. A lány maga pedig a PETA-nál gyakornok. Mondjuk ez utóbbi engem személy szerint nem tölt el örömmel vagy megnyugvással. (Jezebel)

Hülye ausztrál tinilányok a testükre, pontosabban a derekukra festik a telefonszámukat és úgy flangálnak a beach-en. A helyi rendőrség felhívta a figyelmet, hogy ez milyen veszélyes és igazából ribis. (Jezebel of course)

Egy pasas könyvet írt arról, hogy azért rombolják szét New Yorkot az összes akciófilmben, mert igazából így fejezik ki, mennyire szeretik a várost. (The New York Times)

Egy kutatás szerint a nők 44 fölött úgy érzik, hogy nőként megszűntek létezni és az ő életüknek lényegében vége. Az öngyilkossági ráta is megnőtt mostanában köreikben, egy delikvens szerint azért, mert ők voltak az első generáció, akikkel elhitették, hogy bármit elérhetnek, és ahhoz képest azért az élet általában máshogyan alakul. Ezért aztán kétségbe vannak esve, ami szerintem nagyon elszomorító. Én imádom a középkorú nőket, teljesen odavagyok értük. És nemcsak a finom, középosztálybeli nőkért, hanem a megviselt, cigifüstös hangú, elkeseredett asszonyokért is. Nélkülük sehol nem lennénk. (Jezebel)

A Stayin Alive a Bee Geestől egyenesen életmentő. Ha a szám ritmusában történik az újraélesztés, nagy eséllyel sikerül megmenteni az áldozatot. (BBC News)

Natalie Portman válasza a recesszióra: nézzétek meg a videót. (Jezebel)

 +1: Elnézve az AXN-en a Doktor House maratont, és hallgatva a régi szinkront, szerintem azért Kulka egyáltalán nem rossz új magyar hang. Nekem korábban sem volt vele semmi bajom, de most már egyértelmű - legalábbis számomra - hogy teljesen rendben van, sőt.

Az utóbbi időkben a UPC szórakoztató szerelőin kívül az egyik kedvencem a tinilányoknak szóló Rexona Dance Energy sorozat. Pont ilyen hülye voltam ennyi idősen, imádtam figyelni a környezetemben a zajokat, és ritmust meg dallamot próbáltam beléjük képzelni.

Felszabadult, tökéletesen egyszerű, hétköznapiságával együtt cool és vicces. Tutira telibe találja a célcsoportot.

Tótavé és most az Index más munkatársai is azon filóznak, hogyan lehetne kinyomtatni az Indexet, illetve az internetet, hogy jó legyen egyrészt a WC-n olvasó férfiembereknek, másrészt pedig a fejletlen országok lakóinak. Elég érdekes felvetések, és még érezhető is, hogy ezeken a megoldásokon még gondolkoztak is, időt töltöttek a kérdéssel.

Szegény worluk izzadtra szerkesztette magát, hogy kihozzon egy pilot változatot, hogy megmutathassa a nagyérdeműnek, kábé mire gondol. Ő ugyanis úgy érzi – jogosan – hogy minden egyéb mellett azért születnek olyan írások az Indexen, amik jelentősebbek annál, hogy a nap folyamán teljesen elsodorja őket a hírfolyam, ezért főként a WC-re tett reggeli egészségtúra alkalmával tökjó lenne, ha a férfiember kezébe vehetné, ami fontos.

Viszont ahogy azt a kommentekben is sokan megfogalmazták már, ezzel csak a fákat pusztítanánk halomra, és hadd ne fogyjon több papír reggelente a szükségesnél. Jó RSS-feedekkel megoldható lenne a probléma, már feltalálták az iPhone-t is, mi kell még?

Az iPOP nevű Google-pályázat anyagában szintén nyomtatnának az újságírók, mintha nem is online médiumnál dolgoznának. Azt mondják, hogy ki kell nyomtatni, ami fontos és azt postán el kell küldeni a rászorulóknak. Elég bizarr ötletnek hangzik, de ha mellékelnek hozzá egy szociológiai indoklást, talán megértem, miért jó és hatékony ez a megoldás.

Mert például ha csak a tartalmi részre gondolok: koncepció, szakmai átgondoltság nélkül szerintem ez már megint csak fapocsékolás. Mert ha Kovács Pista eldöntheti, hogy szerinte mi kell a kis afrikai gyerekeknek… hát az inkább félelmetes, mint üdvözítő lehetőség. De elég csak magamra gondolni: én honnan tudnám, hogy nekij mi a jó, mire van szükségük, mit tudnak befogadni? Persze simán lehet, hogy mindez poén. Annak egész jó.

Már worluk felvetésekor eszembe jutott, hogy egy dologra esetleg használható lenne a kinyomtatott Index: jótékony célokra. Szerkesszék meg, nyomtassák ki és adják oda a hajléktalanoknak, hogy azt árulják az utcán. Lehet azonban, hogy ennek meglehetősen rossz hatása lenne a már jelenleg is a placcon levő kiadványokra, mint amilyen a Csillagszálló. Szerintetek?

Van olyan fontos a Csillagszálló és a Fedél Nélkül, hogy megóvjuk őket, vagy örülhetnénk, hogy a nyomtatott Index megjelenésével egy teherrel kevesebb van a civil szférán, na és a kiadványokat árusító hajléktalanokon? Mert hogy könnyebb lenne kinyomtatott Indexet, mint ezeket eladni, az tuti.

Igen, igen. Ráncfelvarrtam a blogot. Elkezdtem kicsit foglalkozni a keretekkel és végre vettem a bátorságot a hegesztéshez. Fabrikáltam egy rövid linkgyűjteményt a magyar kedvenceimmel, és elérhetővé tettem a Facebook profilomat.

És ezáltal lelepleztem magam: valóban, én vagyok Trillian von Fürstenberg, Diane von Furstenberg távoli rokona. Sajnos családjaink az ő ága által tett szörnyűségek, az umlaut és a kontinens elhagyása miatt meglehetősen nagy fasírtban vannak, de én bevallom, bírom Diane ruháit. Csak Fürstenberg-mama meg ne tudja!

Jelenleg kicsit szegényes a Facebook profilom, idővel majd normálisra csiszolom. Ami most megtudható rólam: biológiai életkorom 25, Batman lennék, ha szuperhős lennék, és egyébként meg szeretteljes és gondoskodó vagyok. És még sok más. 

Lehet rám kattintani, küldözgetni mindenféle hülyeségeket, válogatás nélkül be fogom őket rakni a profilomba. Na jó, nagyrészt. :)

Már csak valami jó kis fejléc kéne...

Bár a népesség egészéhez képest kevesen használnak Indiában hitelkártyákat, Bollywood úgy döntött, hogy időben figyelmezteti az embereket a felelős hitelkártya-használatra, meg a költekezésre, hitelfelvételre általában.

Az ebben a témában készülő film címe Havi részletek, és három ember életútján keresztül mutatják be, hogyan is kellene helyesen cselekedni és hogyan hozható rendbe az eladósodott élet.

Az egyik szereplő egy DJ, aki a sok-sok hitelkártyájával akarja lenyűgözni a csajokat, egy apa, aki hitelből küldi külföldre tanulni a fiát, a harmadik meg egy shoppingőrült. A sztori szerint eladósodnak, és egy vajszívű behajtó próbálja rávezetni őket a helyes megoldásokra.

A film a hónap végén jön ki, direkt az ünnepekre időzítették, amikor mindenki elkezd költekezni. A dolog szükségességét egyébként jelzi egy család öngyilkossága a felhalmozódott adósságaik miatt.

Nem igazán tudom megmondani, miért, de kezdetnek mindenképp nagy, tágas, elegáns és népszerű cukrászdákban tudnám elképzelni az ötletemet. Talán az indította el, hogy több ismerősöm viszi a nagymamáját rendszeresen cukizni vasárnap, aminél szerintem kevés kedvesebb dolog van a világon, feltéve, ha nem cukorbeteg a nagyi.

A cukrászdázás egy közösségi, intim tevékenység, még inkább, mint a kávézózás. Mert a sütievés azért mégiscsak egy bűnös dolog, ott sorsközösség jön létre, amit ha teheti az ember, olyasvalakivel él meg, akit szeret.

Ezek szerintem olyan pillanatok, amiket mindenképp érdemes megörökíteni. Néha már eleve a sütemények is dokumentálásra érdemesek. Meg eleve most mindenhonnan jön a boldogság- meg élménymarketing buzz, szóval miért ne lehetne egy-egy nagyobb cukrászdában egy fotósarkot berendezni? A fotókat aztán a spórolósabb cukrászdák helyben elküldhetővé tennék a delikvens címére, a kevésbé spórolósak pedig ki is nyomtatnák. Esetleg valami jelképes összegért, mondjuk a nyersanyag áráért.

Lenne az egészhez mondjuk háromféle háttérdrapéria, egy sztenderdvilágítás, igény szerint állítható paraván, hogy ne stíröljön a többi vendég, aztán hadd szóljon. Persze ehhez kell személyzeti ráfordítás is annyiban, hogy valamelyik felszolgálónak el kellene mondania, hogyan működik a rendszer.

Mondhatjuk, hogy ma már minden átlagbélának van digitális fényképezőgépe, de azért mégis más egy szép, beállított kép. És jelentősebb gesztus, sokkal emlékezetesebb pillanat, mint egy kattintás az asztal fölött. Ja bocs, kihagytam a buzzword-öket: élménnyé válik az együttlét. Boldoggá teszed a fogyasztót. Kapcsolat jön létre a branddel. Na.

Jajj, de régen gyűjtögettem miszcellániákat! Már hiányoztak kicsit.

Howard Stern már nem olyan menő. Régebben 12 millióan hallgatták a műsorait, azonban amióta satellitre váltott, töredéke lett a hallgatottsága, egyes számítások szerint egy-két millió. Ennek elég durva hatása van. Míg korábban tőle volt hangos a média, addig ma már nem releváns, amit mond. Mert nem fontos, ahol mondja. (LA Times)

Colin Powell beállt egy koncertre hip-hopperkedni Afrikáért. Vicces látvány. (BBC News)

Sosem lehet elégszer elmondani, hogy a túl sok iPod hallgatás iszonyatosan rombolja a hallást. Akár öt év alatt el lehet jutni egy idősebb mamika szintjére. Nemsokára egyébként nagyon sokan hallássérültek lesznek a huszonévesek között, szóval érdemes lenne odafigyelni. Lehet, hogy a jelenlegi száz decibeles korlátozást le is viszik kilencvenre, de igazából még az is elég sok. (The New York Times)

George Bush aláírt egy rendelkezést, ami meglehetősen megszigorítja a hamisítást, és ez nemcsak a hamis Fendi táskákra, hanem mondjuk a fast fashion láncok, így például az ottani nagy szám, a Forever 21 vagy a nálunk is ismert Zara-féle lenyúlókra is vonatkozik. 25 millió dollárt különítenek el egy olyan egység létrehozására, mely segít az FBI-nak az ilyen eseteket felderíteni. (Fashionista)

Az iPhone prediktív szövegbevitele ismeri a divattervezőket. Legalábbis nagy részüket. Ha kisbetűvel írnád a Chanelt, kijavítja. :) (Fashionista)

Mint tudjuk, a HM novemberben kijön egy Comme de Garçcons kollekcióval. Előre elmondom, hogy azon túl, hogy drágább lesz, mint a korábbi designer sorozatok, nem lesz túl jó. Biztosítandó a kellő érdeklődést, a kevés jó cucc egyikét ráadták Katie Holmes-ra, hetekkel a premier előtt. És erre bizony abszolút szükség van, mert tutira nem fog nagyon tetszeni a közönségnek. (The Cut)

Tényleg iszonytató volt a legújabb Prada kollekció. Az előző kettő zsenialitásához képest ez elég meglepő. (Style.com)

Annyira nem vagyok oda az infotainment műfajáért, de ebben a formában nagyon szórakoztató: a BBC hetente egy-egy rövid gyűjtést ad közre "Ten things we didn't know last week" címmel. Itt aztán minden megtalálható Busta Rhymes igazi nevétől a legkedveltebb háziállatok listájáig. Egyébként a macska és a kutya után a nyúl áll a harmadik helyen az angoloknál. (BBC)

Egy pillanatig sem tudok odafigyelni a Halottnak a csók című sorozatra. 

Blurbing, azaz könyvajánlók. Tudjátok, főleg az angolszász könyvkiadásban jellemző, hogy egy-egy mondatot kiemelnek valójában nem létező kritikákból, mint például "Az utóbbi idők legzseniálisabb könyve a házasságról - The New York Times", "Kihagyhatatlan és feledhetetlen - Bret Easton Ellis" stb. Úgy emlékszem, hogy nálunk is megjelent már ez a gyakorlat, amitől ugyan fejlettebbnek, nyugatiasabbnak érezhetjük magunkat, de nem biztos, hogy sok értelme van. Mostmár vannak olyan írók, akik egyáltalán nem tesznek blurb-öt a borítójukra, mert úgy gondolják, hogy az olvasók számára is nyilvánvaló már, hogy itt egyszerű baráti seggnyalásról van szó. A cikk írója viszont kiemeli, hogy számára sokszor fontos volt, hogy kinek a nevével szerepeltek ilyen blurb-ök a borítókon. Ebben lehet is valami, de én nem venném át ezt a hagyományt. (Guardian)

Jó kis áttekintés a parkour történetéről és lényegéről. Párizsban és Londonban már tanítják. Már magát a parkourt. (IHT)

Ezt a cikket olvasva már nem tudom magamban tartani a véleményemet. Nem leszek szimpatikus a következőkkel, és akinek nem inge, meg tisztelet a kivételnek stb., de úgy érzem, hogy nagyon sok dolog el van hallgatva, nincs rendesen kitárgyalva a non-profit szervezetekkel kapcsolatban.

Tudtátok például, hogy 60 ezer kisebb-nagyobb alapítvány, egyesület van Magyarországon? Ez hatalmas szám. Ezt nevezném én hosszú faroknak. És nézegettétek már ezeknek a listáit? Hát tegyétek meg, szerintem érdemes. Van itt minden, az Elkeseredettek és Hosszúhajúak Egyesületétől a Krikettimádókon keresztül a Gyermekilyen Gyermekolyan alapítványokig.

Többségükre nagyon nagy szükség van, mert az erős civil társadalom nélkül csak az állam kabátujján lógó kis utcakosz marad a lakosság. Muszáj, hogy kezükbe vegyék az emberek saját és környezetük sorsát. Ha az csak annyiban nyilvánul meg, hogy vesznek egy csomó virágládát a lepusztult bérházi udvarra, meg kifestik a kaput, máris felnőttként kezdenek el cselekedni és jobbá tették a környezetük életét. Különösen fontos ez, ha ennél sokkal komolyabb problémákra nem létezik hatékony intézményes válasz. Ha például nem tudod megoldani a családtagod gyógyulását, vagy senki nem tájékoztat normálisan a jogi lehetőségeidről, akkor kell igazán egy szervezet, mely pontosan ezeknek a megoldására szakosodott.

Ez a másik oldalon is nagyon jótékony hatású: aki segít, az sokkal inkább belelát a különböző társadalmi problémákba és eleve úgy érezheti, hogy a napi termelésen kívül azért valami hasznosat is cselekedett.

Oké, akkor ezt mind értjük.

Számos eredendő és jogszabályi sajátosság miatt azonban tele van a rendszer súlyos mulasztásokkal. A töketlenségről nem is beszélve.

Például az állam egyre kevesebb pénzt ad a működési költségekre, sokaknak semmit. A legtöbb pályázatban kikötés, hogy elviekben semmit nem lehet villanyra, gázra, fennmaradásra költeni, ezért a non-profit szervezet ott csal és hazudik, ahol tud. Nem is tehet mást. Ez az egyik.

A másik általános gond, hogy nagyon gyakran szerelemből indulnak ezek a szervezetek, viszont egyrészt egyhamar megélhetésivé vedlenek át, mert a közhangulat és a napi túlélésért folytatott harc miatt elveszítik a lelkesedésüket, vagy éppen vérszemet kapnak és elkezdenek úgy igazán lopni. De ez ritkább.

Másrészt – és szerintem ez a fontosabb tényező - ezek az emberek azért lássuk be, többségében nem értenek ahhoz, amit csinálnak. Tapasztalataim szerint sokan soha nem is értettek hozzá, főként azért, mert nagyon gyakori, hogy közvetlenül a tanulmányaik elvégzésével rögtön egy non-profit szervezetnél kötnek ki a csillogó szemű fiatalok, aminél szerintem nincs rosszabb. Főként azért, mert az életben nem fogják megtanulni, milyen úgy valóban, keményen dolgozni. Éppen ezért egyébként nem is becsülik meg mások munkáját.

Talán ebből következik, hogy hihetetlen mértékű az áskálódás. Sokszor hallom, hogy a nagyvállalatoknál, az ügyféloldalon is durva a helyzet, na hát kérem a non-profitoknál született politikusnak kell lenni.

A fent leírtak miatt sokat gondolkoztam, hogy hogyan lehetne valahogy kisöpörni a szemetet a rendszerből és hogyan lehetne javítani a körülményeken. Igazából nem jutottam el semmilyen megoldásig, mert ez egy akkora nagy vogon úgy egészében a maga hatvanezres súlyával, hogy inkább innék egy pángalaktikus gégepukkasztót, minthogy beletörjem a bicskámat.

Viszont muszáj tenni valamit. A sok pénz és energia elaprózódik, elfolyik a sok dilettáns keze között, nekünk meg nem sokkal jobb. De az a rossz az egészben, hogy még nekik sem. Vagy mindegy az egész?

Tökvéletlenül odakeveredtem a Menza ötödik szülinapi bulijába, ahol ingyen volt étel-ital, zene. Nagyon aranyosak voltak a pincérek (ahogy mindig), finomak voltak az ételek.

Ilyen körülmények között persze könnyű szocializálódni. Ígérem, városhasználat néven sokkal nagyobb kihívások elé állítom majd magam. Egyébként eleve egy pódiumbeszélgetésre mentem volna valamelyik Alexandra könyvesboltba, csak nem jött össze. De lesznek izgi programok, már bekarikázgattam őket a programfüzetben.

Addig is itt van egy nagyon rövid hangulatjelentés a partiról.

Drága bloggertársaim!

Ha nevezhetlek így titeket. Én itt dolgozom ezerrel, ti minden valószínűség szerint ott töltekeztek információval és szendviccsel, meg névjegykártyákkal az Internet Hungary-n a Balaton morajlásával a fületekben. Ezzel nincs is baj, csak közben információéhség van itt, Budapesten. Kattintok ide, kattintok oda – semmi. Még azoktól sem, akik már beharangozták és mondták, hogy elmennek és milyen jó. 

Miről maradtam le? Van valami szuperblog, ernyőként vetülve rá az eseményre, csak én nem tudok róla? Vagy most annyira érdekes az egész, hogy mindenki csak kapkodja a fejét és emészti az újabbnál újabb információkat?

Mi történt? Miért nem írtok? Vagy ha fogtok is, miért csak két nap után?

Sikerült lemaradnom az első férfi különszámról, ezért most igyekeztem nagyon lelkiismeretes lenni, és A-tól Z-ig elolvastam az Elle Mant.  Első átlapozásra ólmos álmosság lett rajtam úrrá, ezért szünetet kellett tartanom. Csak olyan szituációkban sikerült aztán a végére jutnom, amik sok várakozást tettek szükségessé.

Lássuk csak: nem annyira rossz a helyzet, ahogy azt először vártam volna. A cikkek nagy részét érdemes lehet ledarálni annak, akit ez érdekelhet. Az öltözködésen túl ugyanis szó esik társadalmi osztályokról, apa-fiú viszonyról, házasságról, pénzre hajtó nőkről és mindenféle Teva szandálos pasasról, akik abban találták meg életük értelmét, hogy világot látnak. Szót kap benne Hankiss Elemér és Kieselbach Tamás is, meg még egy-két előadóművész és üzletember.

Nő csak egy alkalommal jelenik meg kifejezetten, Eva Mendes személyében. Elég érdektelen, de végül is nem vagyok férfi, szóval lehet, hogy izgalmas vele a beszélgetés.

Én magam megtudtam, hogy Obama beceneve Obambi, és hogy a személyre szabott öltöny a „bespoke” öltöny. Érdekes volt a kedvencem, Háy János és Vámos Miklós, valamint Dragomán György írása is a házasságról, plusz be tudom mostmár azonosítani Sinyát, a Hajtás Pajtás központi figuráját arcról.

Szép volt a divatsorozat is James Bonddal, igaz, elég erős az a szexuális aktus utáni pillanat a végén… De Bondba belefér.

Amit elég feleslegesnek éreztem, az a Férfias játékok elnevezésű rovat, ami ugyan klassz kütyükkel volt tele, csak nem értettem, miért annyira férfiasak. Felesleges volt még a Lábuk előtt hever a világ című válogatás, ahol eleinte még akár jól is jöhettek volna ki az egészből egy idősebb külföldi és egy fiatalabb magyar művészpasas párosításával, de aztán elvesztette az irányát az anyag és teljesen összezilálódott.

A Men and the city című férfiarc-ápolási cikk létjogosultsága mellett az életben nem tudnék kardoskodni, annak minden szépen összerakott mondata ellenére sem. Férfiak esetében eleve kicsit fura mini kencekatalógust nézegetni. De gondolom, ez nem lesz sokáig így. Egy idő múlva már ugyanolyan természetes lesz mindez, mint a nők esetében.

Nőként egyáltalán nem tudom megítélni, hogy ez jó lap-e vagy sem. Jó is volt ezzel szembesülni: rádöbbentem, milyen lehet egy pasasnak női Elle-t vagy Marie Claire-t olvasnia. A többiről nem is beszélve. Egyszerűen kínai az egész. (Át is passzolom Szabolcsnak a Karmamediából)

Nem tudom például belőni, hogy ezek a témák ebben a körítésben, ilyen hatalmas karakterszámban és ezáltal alig olvashatóan kit érdekelhetnek? Ez – amennyire én látom - a kompenzálni akaró kiscsávók, a beérkező babalelkűek és a jogászok lapja. De tényleg csak tippelek, mert az érinthetetlenek kasztjából érkezve nem nyílt sok alkalmam betekintést nyerni a privilegizált fériak lelkébe.

Mindenesetre szívesebben vennék elő egy bigétlenített FHM-et, mint az Elle Mant, aki ha hirtelen életre kelne, tutira egy szellemtelen, finomkodó csávó lenne rózsaszín puttófejjel. Épp mint a címlapon Brad Pitt és George Clooney. Not my type. Legalábbis nem ebben a körítésben.
 

Fiúk, ne nézzetek ide, megint divat lesz a téma. Dehát mit tehet az ember, ha most volt a mindenféle Fashion Week? Könnyen belátható, hogy mi fashion freak-ek eszköztelenek vagyunk egy ilyen szituációban. Ezért megtettem, amit tudtam: összegyűjtöttem a kínálatból mindent, ami tetszik.

Egyszerűen intézem a dolgot. Van fekete/fehér - natúr/bézs, és színes gyűjtemény. A válogatás során a fő szempont az volt, hogy ha olyan milliárdos lennék, akinek hivatásából kifolyólag meg is kell jelennie valahogy, akkor felvenném-e ezeket. Persze kivételek mindig vannak, de alapvetően egyfajta kívánságlista ez itt.

Enjoy!

Fekete/fehér/natúr                       Színes

Mutattam már a videómat? A Design7-en készítettem.

Nézegetem az amerikai Vogue oldalát, mire feljön egy pop-up, hogy ők javítani szeretnének a site-on, töltsek már ki egy kérdőívet. Oké mondom, tényleg lenne mit javítani, hallgassátok szavam.

Az első kérdés: Ön az USA-ban él?

Tudtam, hogy gáz lesz. Mondom: Nem.

A válasz: Köszi, Ön nem vehet részt a kutatásban. Slissz.

?!

Bakker, ezek.... ezeknek én nem számítok!

Pedig attól még, hogy nem USA polgár vagyok, használok internetet, lehet véleményem, nem? Még ha le is válogatják és nem veszik figyelembe a teljes kiértékelésnél, lehet a külföldiek válaszaiban is valami értékelhető, nem? Ilyen egyszerűen elhajtani az online polgárt, hát meglehetősen faragatlan húzás, hogy finoman fejezzem ki magam.