Ahogy jeleztem, ez egy komolytalan hét lesz. Enjoy it!

Volt már jogalkotási javaslatom majd' egy éve, a mostani nagyon egyszerű és minden valószínűség szerint nagyon hasznos lenne. És lehet, hogy nem is jogalkotás kellene hozzá, hanem egy szemfüles fogyasztóvédelmi főfelügyelő.

Biztos mindenki ismeri ezeket a kihúzható pórázokat, amikkel főleg kisebb méretű kutyákat sétáltatnak. Engem a frász is kiver tőlük, főleg ha futok vagy éppen bringázom. Gyalog sem feltétlenül látom, hogy most van-e ott póráz előttem egy méterrel vagy nincs, nemhogy nagyobb sebességgel haladva.

Szóval alapvető szabállyá tenném, hogy élénk, neon színű póráz jöjjön ki ezekből a kis biszbaszokból, amik ráadásul fluoreszkálnak. Ha muszáj, akkor tegyék vastagabbá, nekem mindegy, csak oldják meg.

Rövid leszek: bár utáltuk gyerekként a strébereket, szerintem ezt sürgősen le kellene vetkőzni felnőttként. Az egy félreértés, hogy aki stréber, az csakis egy elviselhetetlen, saját élettel és gondolattal nem rendelkező senki lehet. Lenne mit tanulnunk tőlük. GTD-ben például biztos, hogy ők a legjobbak. :)

Valamelyik nap rámkacsintott egy pénztáros srác és az azt követő döbbenet során azon filóztam, hogy vajon mi visz rá egy embert erre? Tehát hogy mi az a lelkiállapot, ami egy kacsintáshoz szükséges? Vagy mikor alakul ki és hogyan marad meg, mint szokás? És egy napon hányszor kacsint, aki kacsint?

Nekem ez a Tom és Jerryből maradt meg, élőben nem igazán találkoztam vele. Ezért aztán mindig meglepődöm és totál nem tudom kezelni a helyzetet. Persze nem is nagyon kell, de eléggé értetlenül állok az eset előtt.

Mondjátok meg, ti mit gondoltok? Cool a kacsintás vagy nem? És mit jelent?

Most ki fog derülni, hogy fel voltam iratkozva egy pletykasite-ra, de bevállalom. Meg csak azért volt az egész, hogy ellenőrizzem, mennyi átfutási ideje van a külföldi celebhíreknek a magyar médiában. Khm...

Ez volt ugye az általam korábban azért már említett PopSugar. Viszont egy ideje lecsökkentették a képek méretét a feed-ekben, és sok óra munka után kevés szemerővel rendelkezve már nem igazán szívesen vettem rá magam a bogarászásra.

Miután leiratkoztam, azért írtam egy levelet nekik, csak hogy tudják, mi volt a gond. Ez ottani idő szerint 15 óra 5 perckor történt. 24 perccel később jött egy kedves levél Staciától, amelyben elmagyarázta, hogy sajnos a fotóügynökségekkel való megállapodásuk miatt kellett lecsökkenteni a képek méretét, amit nagyon sajnál, ennek ellenére azért reméli, hogy aktív tagja maradok a Sugar közösségének. Ezenkívül ha még van valami, amit a honlappal kapcsolatban megosztanék velük, nosza rajta.

Nos ez egyrészt azt is jelentheti, hogy azért közvetlenül óhajsóhajpanasszal nem szokták őket zavarni, másrészt persze ennek az ellenkezőjét is, miszerint annyi mindennel bejelentkeznek a felhasználók, hogy külön munkaerőt foglalkoztatnak a velük való kommunikációra, ráadásul nem is egyet. Az igazság valahol a kettő között lehet, mindenesetre asszem ezt így kell csinálni.

Elindítottak egy szuper site-ot, ahol az alvással kapcsolatban lehet önmagunkat és másokat megfigyelni. A Yawnlogon be lehet állítani, hogy mennyit szeretnél aludni, aztán a rendszer jelzi, hogy ahhoz képest mennyit sikerült. Egy grafikon mutatja az események alakulását, azt mondjuk sajnos nem, hogy melyik nap milyen is volt az élmény. Pedig azt is be tudod írni, csak az külön kattintásra jelenik meg. Meg az is gond kicsit, hogy nem jeleníti meg egyértelműen és látványosan, hogy most akkor mennyit is sikerült aludni aznap.

Még ami nagyon hiányzik: egyfajta jegyzetelési lehetőség arról, hogy mit evett, ivott, sportolt az ember és hogy minden oké volt-e aznap. Ami azért az alvás szempontjából nagyon fontos lenne.

Ennek ellenére nagyon hasznos lehet egy ilyen - lényegében grafikonkészítő - szolgáltatás, ha gondod van az alvással. Így könnyebben tudatosul, ha változtatnod kell az életmódodon vagy fel kell keresned egy alváscentrumot.

Én is rajta vagyok, asszem Trillian von Fürstenberget kell keresni. "Össze vagyok kattintva" Marshall Kirkpatrick-kel a ReadWriteWebről. Elég keveset alszik, de mostanában már nem is töltöget.

Alváscsataa!

Még korábban írtam arról, hogy várom a reklámszüneteket a műsorok alatt. Nos, két kutatás szerint ezzel nem vagyok egyedül, igaz az emberek többsége csak tudattalanul boldog a szünetektől.

Hogy miről is van szó? Az említett kutatásokban megnézték, hogy az adott élmény megszakítása milyen hatással van a tapasztalatra? Az eredmény röviden: legyen az alapélmény, sőt a szünet jellege is pozitív vagy negatív, a szünet előtti érzés felerősödik. Ha tehát mittomén a Kaliforgiát megszakítások nélkül nézném, nem élvezném annyira, mint reklámokkal.

Természetesen nemcsak reklámokkal lehet fokozni a hatást: bármilyen szünet jó élményfokozó. Ezt bizonyítja az is, hogy akinek digitális TV-je van, az is gyakran leállítja a műsort.

A szünetek egy dologra nem hatnak jól: a flow-élményre. De az úgyis ritkán éri az embert.

Végre online is elolvasható Csuday Gábor cikke a Kreatívban a Blog.hu hirdetési rendszeréről. Ebben mi is megszólalhattunk, aminek nagyon örülünk. A "nagyban játszani" kifejezésért mondjuk így utólag bocsi mindenkitől.

Szerintem egyébként korrekt az írás, mert azért azt muszáj megemlíteni, hogy a Blog.hu által gálánsan felkínált hirdetésmegosztási lehetőséggel nagyon kevesen tudnak élni. Nekünk is az Adverticum segítsége kellett, mert bár vannak mindenféle ingyenes adserverek, elég nehézkesen működnek. Nekünk legalábbis ez volt a tapasztalatunk. Például az egyik adserver hetekkel a "kérelmünk" és az indulásunk után jelentkezett, hogy mehetünk.

A Bloggerunió házatáján egyébként sokminden történt, legalábbis az, hogy sok új banner került be a rendszerbe. Az egyik újdonság például a Unicef, de biztosan láttátok már a Bátor Tábor Alapítvány vagy a Vakinfo hirdetéseit is.

Egyébként most, hogy eljött az egyszázalékos időszak, az ilyen típusú bannerek előnyt élveznek a többiekhez képest.

A bloggerek száma is nő, a napokban is jöttek új jelentkezők. Körülbelül hetvennél tartunk.

Új fejlemény még, hogy nemrég Benei Péter képviselt minket a BarCamp-en, még nem foglalta össze nekünk, miket mondott, mindenesetre klassz képek készültek róla az eseményen. Csak egy példa:

Közben gondolkozunk új fejlesztési lehetőségeken, hogy a munka mellett újabb feladatokat vegyünk a nyakunkba. :)

Megszületett az első vendégposzt a Critical Miss történetében!! Tegnap egy hirtelen ötlettől vezérelve megkértem Pandát a Twitteren, hogy írja meg marketingáldozattá válásának történetét. Hiába, óhatatlanul is becsúszik mindenkinek egy ilyen meggondolatlanság. Olvassátok hát a Csúnya Zöld Golyós Szörny történetét:

Alapvetően nem vagyok az a fajta, aki minden kozmetikai újdonságot megvesz, sőt, amióta dolgoztam natúrkozmetikai boltban, alig vásárolok drogériában (gyanús összetevők, vérző szemű nyuszik, miegymás). Arra is rászoktam, hogy ahol lehet, először próbát kérek. Ezzel a módszerrel - főleg külföldön - elég sokat lehet spórolni, de tényleg nincs kedvem azért kidobni pénzt, hogy aztán megromoljon a fél tégely. Azért néha engem is sikerül behúzni a csőbe, mint most a Garnier Nutritionist golyós szemkörnyékápolójával.

Elöljáróban annyit, hogy nem küzdök hatalmas sötét karikákkal, tehát nem is vagyok igazi célszemély. Bár rajtam is látszik, ha keveset alszom, nem szokott különösebben aggasztani, a szemüveg ápol és eltakar. Valamiért mégis azonnal rákattantam erre a termékre, nem lehet nem észrevenni a reklámokat, amivel az összes létező villamosmegálló tele van. Pedig még vigyorgó, üde tekintetű csaj sincs a plakáton. Azt hiszem, azzal fogtak meg, hogy úgy néz ki, mint egy zöld varázspálca. Pár napig próbáltam ellenállni, aztán mégis felmartam egyet - megjegyzem, a polcon az utolsó darab árválkodott.

A hatóanyagok közül csak a bűvös varázsszó, a koffein maradt meg – gondolom, épp annyi van benne, hogy már fel lehessen tüntetni az összetevők közt. A golyós megoldás klassz, bár azt nem írja a csomagoláson, mennyi idő után hat, vagy hányszor kenegessem a szemem alatt. Hideg - tehát, ha akarom, ez frissít. De abszolút semmit nem csinált se a karikákkal, se a puffadtsággal, pedig többször is kísérleteztem vele.

Úgyhogy az e havi konzumidiotizmusomat 2000 jó magyar forint bánja.
 

A közös étkezések fontosságát hangsúlyozó marketingkampány indult. Én nem támadnám az üzenetet, nincs is szebb dolog a családnál és tény, hogy teljesen diszfunkcionális volt az enyém, már ami a közös étkezéseket illeti. (Hajnali négytől este tízig dolgozó szülőkkel nehéz ilyen tapasztalatokra szert tenni.)

Mindenesetre megfigyeléseim szerint a közös családi étkezéseknél kevés nyomasztóbb dolog van: ahogy Rushdie is mondta, a családtagok olyanok, mint az orvos - mindig tudják, hol fáj a legjobban. Szóval a beszélgetések fájdalmasak, viszont elkerülhetetlenek. És ne feledkezzünk meg a jó magyar étkezési kultúráról, aminek sarokpontját a zsíros, paprikás, szaftos kaják, és azok habzsolása képezi. Mindezek miatt a nagyobb családban én fuldoklom egy-egy ilyen alkalommal.

Azért remélem, hogy nem mindenkinek ilyen rémálomszerű ez az élmény, úgyhogy megkérdezem egyrészt, hogy meddig volt szokás nálatok, másrészt, hogy bírtátok-e. Előre is köszi, nagyon kíváncsi lennék. 

Megnyitószezon van, szinte minden nap lehet menni nézelődni, smúzolni – és enni-inni. Az első kettővel nincs is gond ha valaki bírja, az evés-ivás már kicsit nehezebb kérdés. Elég nagy gond ugyanis, hogy sok a hiéna, akiktől ha akarnál sem tudnál odaférni a kajáspulthoz.

Ezek között van csóró egyetemistától a „csipegető” középosztálybelin át az idősig és a kvázi hajléktalanig mindenféle ember. A dolog viszont nagyon kínos, ha odafalkázik az összes néni és bácsi és fura szagot árasztó szegényember, a mohó neveletlenekről nem is beszélve. Ugyanis mindenki tudja, hogy enni és piálni, esetleg network-ölni jöttek, a kiállított tárgyak egyáltalán nem érdeklik őket.

Igazából nekem ezzel önmagában nem is lenne bajom: van abban egy kis punk, ahogy elárasztják a "kvázi-establishment" kis bulijait.

Mégis, olyan jó lenne, ha ez másként történne! Ha mondjuk nem százan lennének egyszerre, hanem elosztanák egymás között, vagy több hullámban nyomnák. Ugyanis a legtöbben valóban nagyon szegény emberek, akik hihetetlen profin adják le egymásnak a drótot a különböző kajás-piás rendezvényekről. Nemcsak a megnyitókra mennek el, hanem sajtótájékoztatókra, fogadásokra, kóstolókra – mindenhova.

Nem tudom, mit kellene tenni (ha kell egyáltalán) és hogy van-e megoldás.

A HVG Online egyébként úgy vette fel a harcot a jelenséggel, hogy mindig levideózza a hiénákat. Itt mondjuk szegény Janisch Attilát is sikerült felvenni szendvicsezés közben.
 

Gyűjtögetem, hogy mit kellene megváltoztatni néhány oldalon, vagy alkalmazásban. Álljon hát itt pontokba szedve, röviden:

1. Google Booksearch: lehessen csillagozni az egyes oldalakat, mint a Readerben.

2. Gmail: legyen csillag a levelek alján is, ne kelljen visszagörgetnem a levél tetejére.

3. Gmail: imádnék egy adatmásoló funkciót a "create eventnél". Ez így, jelen formájában használhatatlan. Százszor gyorsabb kinyitni a Calendart és aztán beírni az adott programot, mint a levélből megnyíló ablakba bepötyögni mindent.

4. Turulmeme: del.icio.us és persze további közösségi megosztások gyűjtése.

5. Turulmeme: Fontos Emberek (pl. külföldi bloggerek) megosztásai egyfajta "vendég-megosztóként" (Guest Starring)

6. Del.icio.us: Snapshot a linkekhez. Például ha képet teszek el valamiért nem a GReaderben, akkor jó lenne látni elsőre, mi az.

+1: Gmail: És hát természetesen a levelek drag and droppolása. Még nem használtam a move to-t, de azért biztos nem olyan jó, mint az ide-oda huzigálás.

Azt ugyan még nem látom, hányan olvastátok a mai bejegyzést, de arra gondoltam, hogy engem biztos megijesztett volna egy ilyen tök hosszú szöveg és hogy legalább valami véresszájú brókerről készült stock fotót kellett volna egy stratégiailag fontos részletnél betennem.

Úgyhogy tessék, új gyakorlatot vezetek be: a hosszabb írások egy-egy kulcsszavára rákeresek, és az első Google képtalálatot illesztem be illusztrációként. Lopás, de jószándékú. És egész vicces.

A mai kulcsszavaink: professor, fudge, broker.

Dan Ariely, egy viselkedéstudományi professzor azzal kapcsolatban végez kutatásokat, hogy hogyan és milyen körülmények között csalunk.

A legutóbbi kísérletében például matematikai feladatokat kellett megoldani és minden jó megoldásért pénzt kaptak a tesztalanyok. Az idő nagyon rövid volt, hogy tutira ne sikerüljön senkinek rendesen végigmennie a feladatokon. A teszt kitöltését követően lettek összeszámolva a jó megoldások. Az egyik csoportnak viszont szét kellett tépnie a kitöltött tesztet, és csak azután kellett elmondania a helyes megoldások számát.

Az eredmény természetesen az lett, hogy akik széttéphették a tesztet, csaltak. Viszont ami érdekes: a csalás mértéke nem változott a beígért jutalom függvényében. Teljesen mindegy volt, hogy nagyon sok, vagy csak kevés pénzt kínáltak fel a jó megoldásért: hellyel-közzel hasonló mértékben csaltak az emberek.

Az az alapfeltevés általában, hogy a csalás mértékét az befolyásolja, hogy az alany szerint mekkora az esélye a lelepleződésnek, valamint, hogy mekkora büntetést fog kapni.

Dan Arielyék viszont újabb tényezőket vettek bele a játékba: azt mondták, hogy két célunk van, egyrészt szeretnénk tudni a tükörbe nézni, másrészt pedig csalni is szeretnénk a csaláson keresztül elérhető előnyökért. És az élet arra tanít meg minket, hogy a kettő kiegyensúlyozható. Tehát addig a mértékig csalunk, amíg még nem keveredünk a jófej énképünkkel kapcsolatos kognitív disszonanciába.

A professzorék következő feltevése volt, hogy ezt a csalás-faktort lehet növelni és csökkenteni. Az utóbbit például úgy próbálták elérni, hogy az előzetesen feltételezhető csalás előtt elmondatták az alanyokkal a Tízparancsolatot. És lám: a csalás-faktor teljesen eltűnt, még az ateisták esetében is, pusztán azért, mert ez az aktus emlékeztette őket a lelkiismeretükre.

Megpróbálták aztán növelni is a csalás-faktort. Egyszer kólát osztottak szét a kísérleti alanyok között, egyszer pedig egydollárosokat. A kólát simán lenyúlták egymástól az emberek, míg a pénzt nem. Ugyanis ha pénzt emelsz el, akkor óhatatlanul és egyértelműen úgy érzed, hogy mégiscsak lopsz. Ha viszont egy tárgyat, mondjuk egy ceruzát az irodából, akkor mindenféle indokokat találsz ki (pl. otthonra is kell a munkához). Tehát minél távolabb kerülünk a kézzelfogható pénztől, annál inkább hajlamosak vagyunk a csalásra – akárcsak a brókerek, például.

Dan Ariely szerint a kérdés az, hogy hogyan lehetne a stratégiailag fontos pillanatokban megszólítani az emberek lelkiismeretét.

Persze annyira nem egyszerű a dolog, és itt utalt is az Enron botrányra, ahol egy kicsi csalásból lett több kicsi csalás, majd egy egész kis belső társas csalástömeg, azaz norma. És abban az iparágban ráadásul nem is volt teljesen tiszta, hogy mi is a valós norma.

Egyébként megemlítette a kutató azt is, hogy fogalma sincs, mi késztet aztán valakit arra, hogy felálljon és felnyomja azt a környezetet, amiben addig ő is vígan kooperált.
 

Fontos kijelentés volt viszont összegzésül, hogy az a gond az általános felfogással, hogy aszerint csak ki kell emelni a társadalomból a fekete bárányokat. De szerinte egyáltalán nincs olyan sok fekete bárány – csak nagyon-nagyon kevesen csalnak hatalmasat – egyszerűen az a gond, hogy mindenki csal egy kicsit.

És a csalásnak hatalmasa kiterjedése: egyes becslések szerint évi 600 milliárd dollárt sikkasztanak és lopnak el a dolgozók (gondolom Amerikában), ami jóval kevesebb, mint amit a mezei tolvajok, vagy akár a Madoff-félék eltulajdonítanak.
 

Végre újra folytathatom a városhasználati projektet! Nem mondom, hogy egyáltalán nem voltak jó programok mostanában, de nagyon kevés volt belőlük, ezért nagyon jó eséllyel csúsztam le róluk. Mostmár alakul a dolog, meg az időjárás is. Úgyhogy felkerekedtem, és a gyönyörű vasárnapi napsütésben elmentem macskakiállításra. Indokom nincs, hacsak nem az, hogy jó kedvem volt.

Nem éppen ingyenes program (700 Ft), de szerintem ennyit megér, pláne, ha kisgyereket nevel az ember (az nem én vagyok :). Tele is volt a hely családokkal, akik végigfotózták és videózták az egész kiállítást.

A macskákból mondjuk annyira sokat nem lehetett látni, mert őket védendő rendesen el voltak szeparálva. Elég rezignáltan és fáradtan tűrték a feléjük áramló figyelmet, kicsit sajnáltam őket. Ahogy a videóban is látható, többen inkább elbújtak, hogy nyugiban aludhassanak.

Egyébként feltűnt, hogy iszonyú népszerűek a hatalmas macskák. Vagy a szőrük, vagy a testük nagy - sok kutyaméretűt is láttam. Nekem annyira nem jönnek be, inkább a kecses, vékony testű és hosszúkás fejű macskákat bírom, azokból meg itt elég kevés volt. Egerek és nyulak is voltak egyébként, plusz menyét.

Lássuk, hogy is volt a legutóbbi városhasználati projektnél?

Közönség

Többségében családok gyerekekkel, és fiatal párok.

Helyi adottságok

Sok hely volt, a rengeteg ember ellenére azért egész jól lehetett közlekedni.

Mit kaptam ettől

Sok-sok cukiságot!

Érdemes ilyen helyekre járni?

Abszolút.

Ui.: Közben amerikai barátnőim is elengedték magukat, csak ők kutyákkal.

Szegény barátnőm, aki a kult. szcénában felel a kommunikációért egy viszonylag nagy cégnél, erősen fontolgatja, hogy otthagyja a munkahelyét. Ennek egyik oka, hogy ő aztán pedálozhat ezerrel, és írhatja a leveleket, nem kap nemhogy érdemi, de semmilyen választ. Mondjuk bejön egy új projekt, ami sürgős - négy nap alatt kell kompletten felépíteni egy minikampányt az összes eszközzel, ami azt is jelenti, hogy többféle grafika stb. készül. Történetünk hősnője ír egy levelet a feladatokról CC-zve mindenkit, akire tartozik. És vár. Napokig. Az ügy nem mozdul. Ő meg kikészül, mert a felelősség nagyrészt rá hárul.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nekem egy levelezőpartnerem van, aki nemhogy nem válaszol a levelekre, de gyakran mégcsak el sem olvassa őket. Ilyenkor sosem tudom eldönteni, hol az a határ, ami még szükséges és indokolható a figyelmeztetésre, és honnan számít túlzásnak az igény, hogy reagáljanak a leveleinkre?

Szerintem nem szabad hagyni, hogy a levelek ott senyvedjenek az elfekvőben. Ha gondot okoz a megválaszolásuk, menj el gépírást tanulni, esetleg olvass el néhány GTD-tanácsot, köztük az enyémet is. De semmiképp se kendd másra a felelősséget. 

A pr-eseknek sajnos nagyon sokszor kell telefonon alkalmatlankodniuk, hogy ilyen finoman fejezzem ki magam. A tapasztalatom az, hogy a széthívogatott újságírók, szerkesztők az esetek 90 százalékában kedvesek, de minimum korrektek maradnak. Mégis fényévekkel jobb egy olyan szerkesztőséget felhívni, ahol barátságosan fogadnak, és ahol 1) rögtön felveszik a telefont, 2) nem éreztetik veled, hogy alkalmatlankodsz, 3) nem tapintható, hogy az illető utálja a munkáját.

Ilyen hely most csak egy jut eszembe, ez pedig a Napi Gazdaság. Ha őket kell felhívnom néha, akkor tudom, hogy barátságos, kellemes hangú férfiak fogják felvenni a telefont, és néha még egy-két szót is váltunk. Például ha mondom, hogy újra ez és ez vagyok és újra ezt és ezt keresném, akkor nem csend fogad, hanem egy kedves válasz: "akkor újra kapcsolom és ha nem sikerülne elérnie, szabadidejétől függően nyugodtan próbálkozzon" és szinte hallom a mosolyt.

Csak megköszönni tudom, hogy bár a társadalom kártékony egyedeként tevékenykedek, gyomorgörcs nélkül végezhetem a munkámat, mert valakik felismerték, hogy jobb segíteni egymást, mint lenézni és akadályozni.

Nekik szól ez a tingli-tangli, de nice szám.

A Readwriteweb-en írta az egyik szerző, hogy már túlzott mértékben eluralkodott nemcsak a fotó/videófetisisztákon a dokumentálási láz, hanem mindenki inkább az események rögzítésével foglalkozik, ahelyett, hogy átélné a pillanatot.

Ez a kép mondjuk elég hatásosan támasztja alá az állítást:

(Bár zárójelben megjegyezném, hogy a sok kamerától úgysem lehetett volna látni, tehát ebben a szituációban a mobilkamera alapvetően egy kiterjesztett szemként funkcionált.)

Persze azért igaza van a cikk írójának, nem szállnék nagyon vitába, velem is gyakran előfordul, hogy nem veszem elő a kamerámat, igaz inkább némi tévesen értelmezett szemérmesséből, mint az elveszett pillanatok miatti aggodalom miatt.

Mindenesetre sok éve foglalkoztat az emberi percepció elégtelensége és mindig bosszant - ez még a tinédzserkoromból maradt meg, persze. Ráadásul a családom antitálentum ezen a téren. Körülbelül három szülinapom van rendesen megörökítve, a tinédzserkoromból kábé tíz kép maradt fenn, amiből négyet a szokásos éves középiskolai haknifotós készített az osztályról. A fennmaradó hatot a szalagavatómhoz és a tablóképemhez lehet kötni, és ezt nagyon sajnálom. Ezért az én jelszavam ebben a kérdésben: fuck living, just shoot!

Persze én egy extremitás vagyok - ha valakinek az enyémnél jobban dokumentált a gyerekkora, annak a következőket ajánlom:

- ne fotózz/videózz meghitt vacsora alatt, legfeljebb előtte vagy utána

- ne tedd ugyanezt az első pár randin

- ne dokumentáld a baráti beszélgetéseket, azt csakis emlékezetből tedd!

És persze twitterezni sem ér real-time.

Pont kérdeztem az emberemet, hogy neki mik voltak azok a zenék, filmek satöbbik, amik megváltoztatták az életét, jól megbeszéltük, de aztán nem foglalkoztam a témával. Ezzel szemben egy CNN riporter plusz a Jezebel igen, igaz csak a zenére koncentrálva.

Ott az volt az olvasók feladata, hogy gondolják át, mi volt az a zene, amitől megszerették a zenehallgatást vagy egy bizonyos típusú zenét, és hogy még mindig akkora élményt nyújt-e.

Kínos, dehát legyünk nyíltak és őszinték: nekem az Alice in Chains Jar of Flies című albuma volt az. Ne kérdezzétek miért. Mindenesetre a dolog úgy történt, hogy egy nagyon hosszú utazás során már az összes kazimat széthallgattam a walkmanemmel, úgyhogy elkértem a lógós hajú legjobb barátnőmtől a fura kazettáit. (Én cicababának indultam, csak a történelmi hűség kedvéért). Szóval az első kazetta, amit betettem, az az Alice in Chains volt. Teljesen az üléshez szögezett, rögtön többször egymás után meghallgattam. Úgyhogy ezután már tényleg nem volt olyan nagy ugrás a másik kazetta, a Pál Utcai Fiúk. Szóval mire hazaértem, minden teljesen megváltozott.

Már az első héten beszereztem egy Kispál és a Borz kazettát és egy ronda, kinyúlt pulóvert.

Ma már nem találom olyan nagy számnak az Alice in Chainst, de hálás vagyok azért a kaziért. Ki tudja, máskülönben mi lett volna belőlem?

Kinek mi volt a sorsfordító zene? Film? Kép? Bármi. 

A Washington Post körülnézett Obama családjának kenyai ága környékén, és azt látta, hogy az életüket teljesen felforgatta az elnökségi mizéria. Ugyan pozitívumai is vannak a dolognak, mert például a nagymamánál bevezették a villanyt és a vizet, de például testőrök vigyáznak rá, és így már sokkal inkább behatárolt a mozgástere. Na és turistacélpont lett a házuk.

A többi rokonnak sem sokkal jobb: egyszerű földművesek, akiknek viszont rendszeresen amiatt kell megszakítaniuk a munkájukat, hogy interjúkat adjanak. A gyerekektől meg az iskolában Fantát kérnek az osztálytársaik. Merthogy elvileg Afrikában, ha egy családtagra rámosolyog a szerencse, akkor az egész család részesül belőle. Ezért aztán (ez egyébként nálunk sem lenne másképp szerintem) azt gondolják, hogy ha Obamának jól megy, akkor jól megy az egész családnak. Dehát ez nem így van általában. Persze ez még változhat.

Rövid helyzetjelentésünket olvasták.

Folytatódjék hát a Clay Shirky nevű kutatóval készült interjú, ha esetleg valaki nem olvasta volna azóta a második részt is.

Szerinte tehát az információs túlterhelés egyfajta újludditista képzelgés. Olyan, mintha azt akarnánk, hogy az a sok blogger fogja be, mert már túl sok olvasnivaló van a neten. A probléma egyébként még így sem szűnne meg, mert már a professzionális tartalom is emészthetetlen mennyiségű. Ahogy azt korábban mondta, inkább szűrési problémáról van itt szó, tehát egyszerűen csak sokan nem rendelkeznek az interneten talált információk feldolgozásának készségével, és nem ismerik az ehhez szükséges eszközöket sem.

Amivel kapcsolatban ez a szűrés-dolog érdekes lehet, az a közösségi szűrés, és az egymástól különálló területek információmegosztása. Ez főként a tudományok szempontjából lehet fontos, ezek már egyébként is egyre inkább interdiszciplináris irányt vesznek.

Az újságírással, a hírekkel kapcsolatban is sokmindent mondott, én csak azt emelném ki, hogy szerinte most, hogy elég egyértelműen a vég felé közeledik a nyomtatott sajtó, az újságírók eddig úgy viselkedtek, mint az eltartott feleség: nem igazán értették, honnan volt a pénz, de mivel úgy tűnt, hogy a cukrosbácsijuk elég jövedelmező, nem gondolkoztak ezen. Aztán amint beütött a crach, kiakadtak, hogy "hoppá, mi eddig bizniszeltünk? Hogy a kiadások mindig meghaladták a bevételeinket? És én erről miért csak most tudok?"

Shirky szerint leginkább a negyvenes, a pályájuk közepén levő újságírók sínylik meg az egészet, mert még nem elég idősek ahhoz, hogy nyugdíjba vonuljanak, és nem elég fiatalok, hogy az egészet otthagyják és valami másba kezdjenek. Ez az a réteg, ami felől aztán a legtöbb meglepetés indulhat el Huffington Post módra. Ismét csak szerinte.

A nagy lélegzetvételű cikkeket termelő újságírásról azt mondja, hogy az a karrier-újságírás. A hosszú cikkekre mindig lesznek vevők, ez az egyik legprosperálóbb forma, ehhez lehet a legkönnyebben hirdetéseket keresni, szóval akár egy teljes üzleti tervet is rájuk lehet építeni. (Akkor tehát a Komment.hu nem is elvetélt ötlet? - én) Mindenesetre ebben a szegmensben is kevesebb újságírót fognak foglalkoztatni.

Még az előző részben volt megemlítve, hogy az internettel az amatőr tartalmak hányadának megnövekedése, és az általános színvonal csökkenése érkezett meg. Clay Shirky azt mondja, hogy ez egyre inkább így lesz, viszont a színvonalas tartalmakkal könnyű lesz kitűnni.

A nyomtatott lapok pedig megszűnnek.

Na, hát ennyi.

Ezzel kapcsolatban csak annyi lenne a hozzáfűznivalóm, hogy nem is feltétlenül, illetve csak abban az értelemben beszélhetünk szűrési problémáról, hogy nem tudjuk, hogyan is fogyasszuk az információkat, mert már annyira hozzá vagyunk szokva a hagyományos struktúrákhoz, hanem egyszerűen az frusztrál mindenkit, aki kicsit is mélyebbre ás egy téma linkjei között, hogy iszonyatosan sok olyan tartalom van, ami érdekes, csak éppen nem tudjuk mindet behabzsolni. Nem arról van szó tehát, hogy zavarnak itt minket a mindenféle cikkek és képek és kommentek megemészthetetlenül, hanem hogy egy olyan információs plázában bolyongunk, ahonnan legszívesebben mindent hazavinnénk, de csak egy kosarunk van. Szerintem ez legyen a legnagyobb gondunk. :) Én mindenesetre mostmár nem fogom ezt felhozni panaszként, meg vagyok győzve.

Nagyon megörültem, amikor rátaláltam egy általam sajnos korábban nem ismert kutatóval, Clay Shirkyvel készült interjúra. Szinte minden szavával egyetértek, és bónuszként annyira összeszedett és laza, annyira könnyeden vázol fel és cáfol meg mostanában felkapott témákat főleg a tartalomfogyasztás és az információk feldolgozása kapcsán, hogy az állam leesett.

Egy kis ízelítő a vele készített beszélgetésből (de érdemes elolvasni az eredetit):

Clay Shirky szerint az internet lett most az új tévé, azaz a korábban a televízióra záporozó vádak most az internetet érik. Az egyik legfontosabb kifogás, hogy az internet leszoktat minket az olvasásról. Ezzel szemben Shirky azt gondolja, hogy az internet nemhogy elhozta volna az olvasás végnapjait, hanem éppenhogy felturbózta azt: soha nem írtak és olvastak annyit és olyan intenzíven az emberek, mint ma. Igaz, nem Tolsztojjal kelnek és fekszenek és hogy alapjáraton az MSN-t nyomják tele szövegekkel, de attól még az olvasás és az írás nagy tömegek számára lett újra a mindennapok része.

Fontos változás még, hogy az interaktivitást nélkülöző médiumok köré saját interakciókat építenek a felhasználók, mert ezt lehetővé tette a technológia: erre példa a fan fiction, melyen keresztül a rajongók Tolkien vagy a Harry Potter világának részévé válhatnak. Clay Shirky szerint egyébként az internet unalmas lett a tizenévesek számára, és mivel már természetesnek veszik a létezését, arra használják, hogy interaktivitást vigyenek a mindennapi médiafogyasztásukba.

A figyelem, illetve annak időtartama ugye sokak szerint vészesen csökken. Ezzel kapcsolatban azt mondja Shirky, hogy ez mindig is kedvenc téma volt, főként a tévét hibáztatták ezért már pár évtizeddel ezelőtt is. Szerinte nem a figyelem rövidtávúvá válásáról, hanem inkább arról van szó, hogy a rövidtávú figyelmet igénylő tartalmak száma megnőtt. Emellett pedig ha valakit egy téma kifejezetten érdekel, a korábbiaknál jóval több információt találhat róla. Az internet tehát a nagyon rövidtől a nagyon hosszú és alapos szövegekig nagyon széles skálán tett elérhetővé különböző tartalmakat, ami igazából szuper.

És hogy miért van mindig ez a károgás a rövidtávú figyelemről? Mert az ilyen kijelentések mindig nyitott fülekre találnak. Ez olyan, mint amikor azt mondják, hogy „régen minden jobb volt".

Azt mondja még, hogy a web által nő az amatőr tartalmak hányada, aminek következményeképpen az elérhető tartalmak átlagos színvonala csökken. De az, hogy több ember számára több információ lett elérhető, nagyon pozitív hatással van a társadalomra, igaz, ezt az értelmiségiek nem szívesen látják be.

Az „újludditák” is egyre hangosabbak. Szerinte ez nem újdonság, mert a ludditák mindig megjelennek, ha változás történik, mert egyszerűen csak konzerválni akarják azt, ami addig volt. Shirky azt mondja, hogy nehezen indokolható egy olyan kijelentés, miszerint az új információk gyorsasága és totalitása rossz hatással lenne a szellemi életre - egyszerűen le kellene venni a Tolsztoj-szemüveget.

A másik kórusba az információs túlterhelés hirdetői tartoznak: Clay Shirky szerint ilyesmi nem létezik, ez is csak egy állandó sirám. Szimplán szűrési hibáról beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy az emberek nem tudják elfelejteni a régi struktúrákat: a könyvtárat, a katalógusokat, stb. Még nem tudják, hogy hogyan kezeljék a neten az információkat, és ezért érzik kényelmetlenül magukat. Ezzel szemben (szerinte) a fiatalok jó helyzetben vannak, mert nekik csak tanulniuk és alkalmazkodniuk kell, nem kell leszoktatniuk magukat korábbi beidegződésekről.

Az interjú két részes, folyt. köv.
 

Szégyenkezve vettem észre még régebben, hogy a kereskedelmi tévék megváltoztatták a tévénézési szokásaimat. Ugyanis ha végre elkapok egy jó filmet valamelyik közszolgálatin, amit véletlenül nem éjjel egykor, jobb esetben tizenegykor kezdenek el leadni, akkor egy idő után azt veszem észre, hogy várom már a szünetet és azon filózom, hogy bakker most hogy menjek ki a konyhába? Például.

Őrület. Régebben gond nélkül végigültem/tünk többórás filmeket, odafigyeltünk, koncentráltunk ahogy kellett, most meg nyomaszt, hogy nincs megállás. Ez azért elég durva szerintem.

Persze nemcsak a kereskedelmi tévék a hibásak, hanem például a DVD-nézés elterjedése (bármikor leállíthatod), meg internetfreakeknél a netezés maga (fragmentált figyelem). Mindenesetre elgondolkoztató ez a változás, és nem tudom, hogy van-e visszaút.
  

Rövid és velős bejegyzés következik egy engem érdeklő témában. :)

Egy doki úgy döntött, hogy teszteli a biokajákat, mégpedig három éven keresztül. Merthogy ahhoz, hogy mondjuk egy marhatelepet biónak tituláljanak, három évig kell folyamatosan bioélelmiszerrel etetni az állatokat.

A tapasztalatai a következők: 

• Szerinte főként a húsevés teszi érzékelhetően drágábbá a bioétkezést, ha azt valamennyire leredukálod, akkor hasonló összegekből ki lehet jönni, mint a normál kajáknál.

• Kevesebbszer lett beteg.

• Néha nagyon nehéz volt beszereznie a betevőt, főként ha elment otthonról.

• Csak a nagyon színvonalas éttermekben tudták garantálni, hogy biót adnak neki. 

• Náluk már van néhány becsomagolt élelmiszert árusító biomárka.

• Meglepően sok helyen nem tudják, mi az, hogy bio. Sokan arra gondolnak például az éttermekben, hogy az a vegetariánus. (Mint nálunk a vegetariánusnál, hogy a hal nem számít, meg az étlapokon a panírozott sajt a non plus ultra)

További konzekvenciák: 

• Szerinte a kisbabáknak a főbb ételeket biominőségben kell adni: tej, paradicsom, alma és bébiétel.

• Továbbra is biokaján fog élni

Saját tapasztalataim: a biokaja finom és érezhetően javít a közérzeten.

Köszönöm a figyelmet.

Több helyen is láttam elraktározva a linket arról, hogy "Minden második felnőttet hidegen hagy az internet". A hatásvadász cím miatt természetesen én is elolvastam, de szerintem a cikk egyáltalán nem olyan negatív, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Vagy lehet, hogy csak beletörődtem a helyzetbe?

De gondoljunk bele: mégis kit lep meg, hogy egy olyan lerobbant középkorú és időskorú generációval rendelkező országban, mint a miénk, az átlagnál sokkal kevesebben interneteznek a 18 év felettiek? És ezt most nem ostorozásként mondom, hanem egyszerű ténymegállapításként. És bár nem örülök neki, én teljesen megértem.

Az persze már kevesebb hangsúlyt kap a cikkben, hogy a fiatalok már jobb helyzetben vannak és nemzetközi összehasonlításban is egész jól állnak az internethasználat terén. Dehát a pozitívum az már nem érdekes.

Ami pedig azt a 27 százalék embert illeti, akiket elvileg nem érdekel az internet, pontosabban "nem érzi szükségét használatának": hát... ez most nem tudom, hogy baj, vagy nem baj, mindenesetre szerintem nem is az internet nem érdekli őket, hanem inkább egyszerűen semmi nincs, ami foglalkoztatná vagy lekötné őket.

Van ilyen, konkrétan ismerek ilyen embereket. Mit lehet velük csinálni? Ha (és amíg) nincs semmilyen érdeklődésük, addig a nettel is felesleges bepróbálkozni. Mondanám én.

Vagy az internet megteremti a szükségletet a hiányzó Valami iránt? (Hát... szkeptikus vagyok.)

Suematra csodálatos sztorija (bocsánat a kifejezésért) újra eszembe jutatta, hogy mennyire fontos lenne a még "kinyerhető" családtörténeteket feljegyezni valahogyan.

Egyszerűen a családi élet alapvető részének kellene lennie ezeknek az erősen identitásképző beszélgetéseknek és azok dokumentációjának is, hogy folyamatosan tovább lehessen ezeket a történeteket hagyományozni.

Nagyon sajnálom, hogy már alig vannak forrásaim a család múltjáról, mert többnyire csak gyerekkoromban hallottam a különböző háborús sztorikat, meg hogy milyen volt az élet cselédként. Nem is nagyon sajnálom, egyenesen fáj.

Asszem le fogom ültetni a szüleimet és ha kell, napokig fogom őket beszéltetni. Legalább az ő szempontjukból, az ő emlékeik alapján legyen elmesélve a családtörténet.

Persze lehet, hogy nem sok ilyen múltnélküli család van. Mindenesetre a gyerekkori környezetemben az emlékek közös felidézése és rögzítése, mit ne mondjak a családfa-építés egyáltalán nem volt szokás.

Elég amerikaiasnak, erőltetettnek tűnhet, de ha jól alkalmazzák, akkor üt: ez pedig a beszélgetőpartnerünk néven nevezése. Úgy jutott eszembe, hogy a portás a nevemet mondva köszönt el tőlem, ami teljesen meglepett: wow, létezem!

A metódust először egy praktizáló orvosnál láttam a gyakorlatban működni. A buliban, ahol megismerkedtünk, rögtön feltűnt, hogy egyrészt már a bemutatkozásnál nagyon odafigyelt, hogy legalább a keresztnév meglegyen, másrészt ezután már mindenkit a nevén szólított meg, sőt többször is beleszőtte az éppen érintett illető nevét a mondatba. Zseniális. Mindenkit rögtön kenyérre kent, azt mondanom sem kell.

És ezzel az odafigyeléssel nemcsak, hogy egy gesztust tett mindenki felé, hanem rögtön azt kezdted el megpróbálni felidézni/kitalálni, hogy őt hogy hívják. Azóta is emlékszem, pedig többet nem láttam.

Szóval egy-egy ilyen gesztus nemcsak, hogy irtó udvarias, de jelenlétet is teremt: biztos, hogy megjegyeznek, ha ezt sikerül normálisan kivitelezni.

Evidensnek tűnik, de a tapasztalat alapján egyáltalán nem az.