Kínában hat IKEA van, de nem keresik éppen agyon magukat az ottani üzleten a svédek, mert a kínaiak - legalábbis Beijingben Pekingben - egyfajta szórakoztató központként használják a boltot. Itt most nem arra kell gondolni, amit mi csinálunk, ha beszabadulunk a helyre: a kínaiak konkrétan szabadidős programot kreálnak az ikeázásból, mégpedig úgy, hogy kiöltöznek, aztán simán ott alszanak a matracokon és a kanapékon, visznek olvasnivalót, meg kabalaállatkákat a gyereknek.

Van, aki fotóháttérnek használja a helyet (csinos barátnőhöz vagy érettségi fotóhoz egy egész osztály részvételével), van aki a berendezett szobákat fényképezi, hogy inspirációt merítsen belőlük, és természetesen van, aki az egyes bútorokat másolja le.

Azt mondják, hogy modernek akarnak lenni, és az IKEA ilyen. Vásárolni nem feltétlenül akarnának, mert ugyanolyan dolgokat olcsóbban is megszerezhetnek, de egyébként tetszik nekik az egész. További előny, hogy nem zavarják el őket onnan, vagy éppen az, hogy utántölthetők az üdítők.

Az LA Times újságírója beszélt egy házaspárral, akik gyerekekkel felpakolva egy egész délutános programot kreáltak aznapra: először egy kis evés-ivás a büfében, aztán alvás, majd közös fényképek készítése, utána vacsora, ugyanitt.

A gondok egyébként az étteremben tetőznek: egyszerűen irtó sokan vannak az egész nap, állandó harc dúl a helyekért.

Az IKEA vezetősége nem boldog, de eleve azért mentek el Kínáig, mert reménykednek a középosztály megerősödésében. Abban bíznak, hogy mint annak idején a Carrefour-nál, a kezdeti nézelődést követően végre elkezdenek az emberek vásárolni.

Idővel csak összejön.

Nagyon jó videót találtam, amiben a leginkább bociszemeiről ismert Julia Stiles közreműködésével vonultatják fel az összes öko- és celebdivat közhelyet. Van itt minden: pazarló újrahasznosítás, teljesen használhatatlan szemétkreáció ökoszósszal leöntve, félreértelmezett kreativitás, nyitottságként tálalt érzéketlenség (á la Erin Wasson), szóval minden, amivel el lehet csúszni.

A videó egy site-ot is kapott és az alapján úgy látom, hogy az volt az egésznek a célja, hogy egyrészt adományokat gyűjtsenek szegény gyerekek iskolai étkeztetésére, másrészt pedig ismertté tegyenek egy néhány fickóból álló humorista csapatot. (Plusz hogy kicsit erősítsék a színésznő imázsát)

Szerintem jó lett a próbálkozás, mert okos és vicces, és nagyon tetszik, hogy az éhező, szegény gyerekek mintha csak mellékesen, egy menüpont mögé lettek elrejtve. Igaz, talán túl sok kommunikációs cél van a sztoriban, de ettől ezúttal eltekintek.

Kicsit örülök azért, hogy mi annyira töpörödöttek és jelentéktelenek vagyunk, hogy nem kell irritáló ökocelebektől tartanunk. És nem, az Öko-Pannonosok nem ez a kategória. Azt még szeretjük.

Kieg: Nem hiszem el. A W magazinban hajléktalan-sikk sorozat van. Bónuszhír pedig, hogy az Elle-hez felvettek egy hajléktalan lányt gyakornoknak. Elég tömény ez így egyszerre.

Talán a nyár, talán a fáradtság teszi, de sajnos akadozom, ahogy észrevehettétek. Szeptemberben szerintem visszatérek a régi kerékvágásba. Addig is olvassátok szeretettel, amit kigyűjtöttem nektek. :)

Amerikában nagyon divatos az élőben történő műtét, főleg egészségügyi konferenciákon, gyógyszergyártók marketingeseményein. Sokak szerint ez egyáltalán nem etikus, mert az operációt végző orvosoknak száz százalékosan a páciens jólétére, és nem arra kellene figyelniük, hogy rendben megy-e a felvétel. Van egyébként már olyan atrakció, ahol két ugyanolyan jellegű operációt mutatnak szimultán. Ezt például egy műtőrobot teljesítményének az alátámasztására is bevetették már. (Slate)

Azerbajdzsánban nyomozást indítottak azok után, akik Örményország jelöltjére szavaztak az Eurovíziós Dalfesztiválon. Negyvenhárom emberrről van szó, és indoklást kérnek tőlük. (The Independent)

Dél-Koreában van egy Alive Gallery nevű hely, ahol interaktív klasszikus műalkotásokat állítanak ki. Most egy kínai turnéra indulnak olyan képekkel, mint a Mona Lisa, vagy az Utolsó vacsora. A lényeg az, hogy a képek válaszolnak a látogatók kérdéseire, amik egyébként általában olyan hétköznapi dolgokra vonatkoznak, mint hogy Mona Lisa házas-e? Gondolom, úgy működik, ahogyan az ilyen interaktív cuccok általában: valamilyen kütyükkel és zsinórokkal telerakott irányítószobában görnyed több ember és dolgozik irgalmatlan sokat. Ahogy a Millenárisos robotok is. (LA Times blogs)

A Slate újságírója utánajárt, hogy miért nincsen több, Usain Bolthoz hasonlóan magas atléta a pályákon. Alapvetően azért, mert a magasság inkább hátrány. Hogy Usain Bolt mégis ilyen jó eredményeket ér el, az részben annak köszönhető, hogy sikerült átalakítani a mozgását, például rövidebbé tenni a lépteit és elérni, hogy kevésbé rugaszkodjon el a földtől. Neki köszönhetően lehet, hogy eljön a magas rövidtávfutók ideje. Egyébként a fociban is az alacsonyabb sportolók voltak sok-sok évig jellemzők, de az utóbbi években elterjedt a magas focisták divatja. Majd elválik, melyik a jobb. (Slate)

A papírpénzek kokainszennyezettségét vizsgálva messzemenő következtetéseket lehet levonni az egyes országokban jellemző kokainfogyasztásról - legalábbis Európában. A kutatások szerint például a spanyol papírpénzek a legszennyezettebbek, ami tökéletesen egybevág azzal a feltevéssel, hogy az ország az Afrikába induló kokaincsempészet kapuja és elvileg más felmérések szerint is ott a legmagasabb a kokainfogyasztás. Az USÁ-ban ezt a módszert nem tudják ilyen szépen és problémamentesen használni, mert sokkal régebben cirkulálnak a papírpénzek a rendszerben, mint Európában, ugye. Egyébként a papírpénzed szennyezettségéből következtetni tudnak arra, hogy volt-e közöd a rajta levő kokainhoz. Az Egyesült Királyságban ezzel nagyon kell vigyázni, mert vizsgálják és felhasználják a bíróságon. (Slate)

A nők nem szívesen vásárolnak olyan eladóktól, akik sokkal jobban néznek ki, mint ők. Ez főleg a fiatalabbakra igaz, az idősebbeket annyira nem érdekli. (Jezebel)

Egy menhelyhálózat, a Michigan Shelters új kampányt indított "Certified pre-owned cat" stemplivel, "better than new" szlogennel. Az akciónak köszönhetően nőtt a macskaörökbefogadások száma. Ez szerintem nem csoda, mert egyszerre cuki és okos a kezdeményezés. (Jezebel)

Mindenki ismeri ezeket a kis szörnyeket itt:

Nos, ők úgy születtek, hogy egy David Horvath nevű srác a japán barátnőjének küldött epekedő leveleket, amikor éppen távszerelemre voltak kényszerülve és minden levél végére egy ilyen kis Wage nevű szörnyet rajzolt. Egyszer aztán a barátnője meg is varrta és elküldte Davidnek, aki teljesen odavolt és megmutatta az összes barátjának. Egy japán cuccokat áruló bolt tulajdonosa volt az egyik, aki rögtön le is adta az első rendelést. A szerelmespár mostmár házas és együtt él és gondolom sokat keres a szörnyekkel (Jezebel)

Annyira meglepődtem, hogy egy amerikai site-on lényegében irodalmi riportra bukkantam, hogy meg kell osztanom veletek.

Szóval az úgy volt, hogy a Slate újságírója elment egy Altar nevű városba, Mexikóba. Ez a nyolcezres kis település az egyik legfontosabb emigráns-gyűjtőhely, ahol már a kereskedelem és a napi időbeosztás is ahhoz igazodik, hogy mikor és hogyan lehet lelépni az USÁ-ba. A boltokban például a sivatagon való átkeléshez szükséges szerszámok, ételek és italok várják a vevőket, az utcákat pedig fejvadászok járják új ügyfeleket keresve, hogy aztán lepasszolják őket a sivatagi átkelést vezetőknek.

Mindenki várakozik: a fejvadászok az újakra, a reménybeli emigránsok az átkelés megfelelő időpontjára vagy éppen a szükséges pénzre.

Sokan nem járnak sikerrel, nekik segítenek az olyan helyek, ahol ételt kaphatnak és ingyen megszállhatnak. Az egyik ilyen szervezet vezetője minden jelentkezővel egyenként elbeszélget. Csak olyanok maradhatnak ugyanis éjszakára, akik tényleg sikertelen akcióból tértek vissza és nem ittak alkoholt. Ezt az elvet nem is annyira könnyű érvényesíteni, mert sokan bepróbálkoznak, természetesen fejvadászok is.

Érdemes elolvasni, elég szépen megírt darab, és fotók is vannak hozzá. Ehhez a fülledt meleghez is pont illik.

Kieg: a cikk további darabokkal bővül, itt a következő és itt az azutáni.

Az arckifejezések értelmezése nem univerzális: az ázsiaiak számára nehézkes például a kaukázusi embernél a félelem és a meglepetés megkülönböztetése egymástól. Elvileg azért is nehezebb nekik, mert ők a szemeket figyelik, míg mi az egész arcot pásztázzuk. A száj nagyon sokat ad hozzá egy arckifejezéshez. Aztán még sok pénzt csesznek el egy olyan kutatásra is, ami részben azt vizsgálja, hogy genetikusan determinált-e az arckifejezések értelmezése, vagy inkább kulturálisan? Vajon mi lesz a válasz? Nagyon-nagyon izgulok. (New Scientist)

Egy szerelmi háromszögben érintett taiwani színésznő házába betört egy bulvárlap egy feng shui szakértővel, hogy az utóbbi a lakás alapján megmondja, igaz-e a sztori. (Jezebel)

Újraindul a Vibe. (Wall Street Journal)

Egy fizikus végigvette, hogy az időutazós narratívának milyen alaptörvényszerűségeket kellene követniük. Például a fizikusi logika szerint nem ölheted meg a nagyapádat a múltban. Az időutazó felesége c. nagysikerű könyv, amiből filmet is forgattak, és most volt a premierje, egyébként következetes és logikus ebből a szempontból. (Slate)

Azok, akik azt gondolják magukról, hogy nagy akaraterővel rendelkeznek, sokkal nagyobb kísértésnek teszik ki magukat, aztán több alkalommal is engednek a csábításnak. A kognitív disszonancia fogalmának ismerői is tudhatják, hogy általában jófejnek látjuk magunkat. Nos, többnyire az akaraterőnket is túlbecsüljük. A kutatók tanácsa: kerüljük a kísértést. Jó tudni, nem? :) (Miller-MCcune blog)

A vietnámi papucs nagyon veszélyes baktériumokat gyűjtöget össze, amik a véráramba kerülve kinyírhatnak. Hogy így leegyszerűsítsem. (New Yorker)

Berlinben a Hotel Marienbadban saját műalkotásokkal is lehet fizetnie a legkülönbözőbb művészeti ágakban alkotóknak. A várólista már nagyon hosszú, úgyhogy kedvére válogathat a kezdeményezést elindító kurátor. Vannak felolvasóestek, kiállítótérré alakított szobák, meg amit el lehet képzelni. Elég izgi, bár mondhatjuk, hogy kihasználják a művészek csóróságát. Viszont a művészek meg bemutatkozhatnak a tehetősebb vendégkörnek, szóval eléggé win-win szituációnak tűnik a dolog. (Guardian)

A Craigslist killer miatt elvileg megszüntették a Craigslisten az erotikus szolgáltatások rovatát, de a link alatt található screenshot nem erről árulkodik. (Jezebel)

Csökkent a Wikipédia növekedésének üteme, aminek részben az az oka, hogy az új szerkesztők fogadtatása már nem annyira pozitív, mint régebben. (New Scientist)

A tegnapi poszthoz némiképp kapcsolódva itt egy hír, ami elég nagy feltűnést keltett az USÁ-ban: egy a New York-i Metropolitan Museumnál álló hot-dogos befuccsolt, mert nem tudta fizetni a havi 53.558 dollár bért. (Igen, jól olvasod)

A Slate újságírója meg sem próbálta kikalkulálni, hány darab hot-dogot kell eladni azért, hogy mindez összejöjjön, inkább csak arra koncentrált, hogy egyáltalán hogyan alakult ki ez az ár.

Nos, egy hot-dogos placc díja évente 200 dollár, viszont csak 3100-at adnak ki, úgyhogy nagyon nagy a fekete piaca az engedélyeknek. Van olyan, hogy valaki felvásárolja ezeket több helyen, és aztán bérbe adja őket jóval magasabb áron.

Ezt a horribilis árat egyébként a legtöbb hot-dogos nem tudná kifizetni: elvileg évi 14-16 ezer dolláros bevételt tudnak elérni vele az engedélyt meg a büntetéseket már ebből levonva, de az utóbbiak miatt sok a gondjuk. Ugyanis nemcsak az nem mindegy, hova állítják le a cuccot, de azt is figyelik a hatóságok, hogy nem túl nagyok-e a mindenféle tartozékok. Azért nemcsak az akár ezerdolláros büntetés, hanem a konkurens hot-dog standosok is nagy visszatartó erők: rögtön megjelennek, ha szabálytalankodsz, vagy az ő területükön próbálkoznál - ami mondjuk érthető.

A múzeumi placcról kiebrudalt hot-dog árus egyébként egy aukción szerezte meg a jogokat, ő kínálta a legmagasabb árat. Blöffölt, meg valószínűleg nem is értett hozzá, ráadásul akadt néhány egyéb probléma, mint egy átépítés, meg rokkant veteránok nála is olcsóbb hot-dogjai... szóval csak napi 1000-1500 dollárt keresett meg, ami az évi szükséges 643 000 dollárhoz képest egy kicsit kevés volt.

Pedig jól is alakulhatott volna a történet, mert a környéken semmi más kaja nincs.

DE! Pozitívum, hogy a cikkekben nem szerepel a "válság" szó. :)

Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a legtöbben - főleg a mindenféle ügynökségeknél dolgozók - gyakran eljátszanak a gondolattal, hogy indítanak egy saját vállalkozást. Van, aki az aktuális szakmáját vinné tovább, van, aki cukrászdát, könyvesboltot, butikot nyitna és még amit el lehet képzelni.

Egy pasas megpróbálkozott ezzel, és könyvet írt a tapasztalatairól. Ő kávéházat nyitott. Az alapszituáció ismerős: klassz fiatal értelmiségi házaspár, akik szeretik egymást, úgy döntenek, hogy klassz, fiatalos, értelmiségi, kedves kávézót nyitnak bécsi kávéval - New Yorkban.

Havi 18 ezer dollárt kellet volna termelniük, hogy ki tudják fizetni a bérletet, a munkaerőt és az értékesíteni kívánt árut. Van egy olyan alapszabály, hogy négy nap, esetleg egy hét alatt kell összeszedned a bérleti díjat. Ahhoz, hogy tartani tudják ezt, a legjövedelmezőbb termékből, a kávéból naponta ötszázat ötszáz dollár értékben kellett volna eladniuk, ami az olcsóbb fajtából kétszázat jelentett volna. Viszont egy kellemes kávézóban legalább félórát eltöltenek a vendégek, nem beszélve a laptoposokról (nesze nektek, neonomádok). Szóval ez nem igazán jött össze.

Mivel a házasságuk már majdnem válással végződött, éppen jól jött nekik a csőd. Szóval érdemes vigyázni! 

Végre átadtuk a HVG.hu által felajánlott, nagyon jó állapotú számítógépeket három, a Bloggerunióban (BU) hirdető szervezetnek. Őket a BU bloggerei választották ki. A legtöbben a következő kezdeményezésekre szavaztak:

- Fény Felé Alapítvány (lakóotthont üzemeltetnek)

- Mint a Többi Ember Alapítvány (fiatal fogyatékkal élő felnőttekkel foglalkoznak)

- Látó-Tér Alapítvány (vakok segítésével foglalkoznak)

 A gépek nagyon jó helyekre kerültek, gratulálunk mindenkinek és köszönjük a HVG.hu felajánlását.

További részleteket itt olvashattok az akcióról.

Apropó: ha esetleg a cégeteknél le akartok valamit selejtezni vagy van valami, amivel segíteni tudnátok valamelyik szervezeten, szóljatok nekünk és összekötünk titeket egymással.

Természetesen továbbra is várjuk civil szervezetek és bloggerek jelentkezését is.

Korábban írtam arról, hogy én inkább dokumentálom az életemet, mint élem, mert rájöttem, hogy például tinédzserkoromból öt kép van rólam és slusszpassz. A mostanában készült képeket mindig megtartom magamnak, és videózni is csak nyilvános helyeken és programokon szoktam, de azért már ez is egy kicsit az etikus-nem etikus határán mozog, mert nem kérdezem meg az embereket, hogy beleegyeznek-e a szereplésbe. Ezt mondjuk a tévések sem feltétlenül szokták megtenni, ha vágóképre vadásznak.

Mindenesetre addig biztosan nem mennék el, hogy egy házibuliról videót vagy fotókat posztoljak. Ezzel azonban sokan nem így vannak: csak nézzünk körül a Facebookon, ahol sajnos a legtöbb esetben úgy is belenézhetsz valakinek a fotóalbumába, hogy egyébként letiltotta a profilját. De elég egy lájkolás vagy komment egy közös ismerős által és mindent megtudhatok a vasárnap esti ivászatról. Elvileg dolgoznak az ügyön, és lesznek még szigorúbb előírások, addig viszont tényleg túl sokat megtudhatunk ismerőseink ismerősi köréről.

Ez az egész már olyan méreteket öltött az USÁ-ban, hogy a party-k házigazdái a meghívóban, vagy ott a helyszínen megkérik a vendégeket, hogy ne fényképezzenek, blogoljanak, tweeteljenek az eseményről. Egyes nyilvános helyeken is előfordul már az ilyesmi, ami például egy stand-up comedy esetében teljesen érthető.

A New York Times újságírója szerint mivel az emberek nem érzik a határokat, az egyes események szervezőinek a felelőssége, hogy felhívja a figyelmüket a közösségimédia-mentességre. Valószínűleg mi is el fogunk ide jutn, úgyhogy előzetesen is vegyük ezt egy alapvetésnek.

Egy idősebb nő kétezer dolláros partit rendezett magának, mintha ő lett volna az "Év nővére". Azonban a díjat adó szervezet nem létezett, így a díj sem. Akár öt évre is ítélhetik. (Jezebel)

A 20th Century Fox besokallt és perel egy bollywoodi filmstúdiót. Emellett több olyan forgatókönyvírónak is küldözgetnek a vállalat ügyvédei leveleket, akikről sejtik, hogy amerikai filmeket "indiásítanak" át. A másolás mindig is jellemző volt az indiai filmekre, a hollywoodi stúdiók szerint viszont az utóbbi években ez elharapódzott. Az indiai filmtörténet legnagyobb bevételét egyébként egy olyan film érte el, amiben a főszereplő tetkókkal próbálta emlékeztetni magát arra, hogy a felesége gyilkosát keresi. Khm... igen, a Mementó koppintása volt. Van egyébként indiai Fight Club is, táncbetétekkel. :) (The Australian)

Kezd enyhülni a hip-hop homofóbiája. Ugyan még mindig jellemző, hogy odateszik a szövegekbe a "no homo" kitételt (ezt akkor kell, ha valami - megítélésük szerint - kétértelmű), sőt a szükségtelenségig is fokozzák néha, azért már van jel a haladásra. Természetesen az egyik úttörő Kanye West, aki korábban igen homósnak tekintett dolgokat művel, többek között designról ír a blogjában, meg szép, decens dolgokkal veszi körül magát és nyíltan vállalja szimpátiáját a melegek iránt. (Slate)

Az egyik legbutább kutatás evör: megkérdezték az embereket, hogy nagyobb hatással van-e rájuk egy celebrity a reklámokban, mint az ismeretlen modellek. Erre ők vajon mit válaszoltak? Nem. Persze többen be is vallották, hogy szkeptikusak a kutatással szemben, hiszen a legtöbb ember inkább meghalna, mintsem, hogy bevallja, hatással vannak rá a celebek (meg a reklámok). Aki ezt az egészet komolyan vette és kifizette, egy barom. (AdWeek)

Coco Chanel újraértelmezve: a Bazaar interjút készített vele, Karl Lagerfelden keresztül. A válaszokból azt tudhatjuk meg, milyen lenne Coco ma. Például a The Kills-et hallgatná, és természetesen fiatal fiúkkal hetyegne. Egy kedves részlet:

HB: What’s the new Chanel classic?
CC: As apparently my old jacket is still around, done by this idiot Karl, I have to help him find a new idea. (Fashion Week Daily)

Nem mintha eddig nem tudhattuk volna például a Futóblog zsolájától vagy saját tapasztalatból, de most mindenki felkapta a fejét egy cikkre, ami a Time magazinban jelent meg. A lényege, hogy a fogyás szempontjából az étkezés a legfontosabb, nem a sport. Az ugyanis éhessé tesz és ha jól akarsz teljesíteni, tényleg sokat is kell enned. Ezzel szemben ha nem sportolsz, hanem okosan eszel, elég hamar elvékonyodhatsz. Ehhez azt azért érdemes hozzátenni, hogy sport nélkül viszont petyhüdten leszel vékony, nem beszélve arról, hogy mindenképp kell találnod helyette valami nyugtató elfoglaltságot, mert valamivel azért le kell vezetni a feszültséget. (Jezebel)

Találtam egy meglehetősen idealista, de néhány érdekes szempontot felvető írást. Alapvetően azt járja körül, hogy a különböző ösztönzők hogyan hatnak az amerikai egészségügyi rendszerre és hogy miért nem érik majd el a céljukat. A cikk szerzője szerint ugyanis meglepően könnyű olyan ösztönzési rendszert kitalálni, amik bizonyos szempontból jó eredményeket hoznak: például elérhető, hogy egy vállalat részvényei jól teljesítsenek, viszont attól még lehet, hogy a vállalat egésze nem működik jól. Vagy a diákok szerepelhetnek jól az egyes teszteken, de az még nem jelenti azt, hogy jó tanulók is. (Saját példámból: attól még, hogy szinte automatikusan töltöttem ki a nyelvi teszteket jó eredménnyel, még nem voltam annyira jó szinten). Ami még érdekes, hogy azokban az ovikban, ahol büntetést kell fizetni, ha a szülők későn mennek el a gyerekért, nő a késések száma. A szülők ugyanis egyfajta szolgáltatásként kezdték el értelmezni a dolgot. Vagy például ha valakinek pénzt ajánlasz fel, hogy segítsen a költözködésben mondjuk elvinni az ajtóig a bútorokat, jóval kisebb eséllyel mond igent, mintha semmit nem ajánlottál volna fel. Mert akkor az már nem szívesség, hanem munka. (Slate)

Már többször írtam itt a blogon a különböző boldogságkoncepciókról és kutatásokról. Most éppen egy olyanról tudósítanak, ami dalszövegek és blogbejegyzések alapján határozza meg, hogyan alakult az egyes országok boldogsága. Az egyes faktorokat súlyozzák, így derítették ki, hogy szeptember 11. volt 1960 és 2007 között az egyik legnagyobb mélypont, de Michael Jackson halála is megrendítette a világot.

A karácsonyt és a Valentin napot például bírjuk, de azért vegyesek az érzelmeink ezekkel az ünnepekkel szemben. A tinik sokat szenvednek, aztán a dolog kiegyensúlyozódik és hetven körül jönnek a betegségek, amikről sokat beszélünk.

Sok módszerrel végeznek egyébként kutatásokat, a legtöbb olyan, mint nálunk a nézettség és a hallgatottság mérése: az ember bepötyögi, hogy hogy van, aztán az összesített adatok alapján a gép kidob valamit. Egyik kutatás sem tökéletes, de legalább látszik, hogy szeretnék kideríteni, hogy érezzük magunkat. Végül is hasznosabb ezt kutatni, mint mondjuk, hogy mit gondolnak az emberek a reklámhoz való viszonyukról. (The New York Times)

(Nem túl sok ez? El tudjátok olvasni egyáltalán? :)

Valamelyik nap majdnem vettem egy szép designerpénztárcát, mert olcsó volt és mert az egyik kedvenc divattervezőm (MJ, és nem Jackson :) cégjelzése volt beledombornyomva, nagyon szépen. Arra gondoltam, hogy ha a többi cuccát nem is tudom megvenni, egy ilyen pénztárca, amit kinyitva mindig látom a valószínűleg minden termékben látható jelzést, majd arra fog motiválni, hogy jobban kezeljem a pénzemet és esetleg pár év múlva rátehessem a mancsom egy kiszuperált designergarbóra.

Innen már tényleg csak egy ugrás a motivációs pénztárca ötlete, ami erre menne rá kicsit célzottabban. El tudnám például képzelni, hogy a Samsonite kiad egy designerpénztárca-sorozatot, ahol az egyes nagy nevek üzenetei és tippjei, pl. az aprós patentos résznél egy mondat, hogy "Kicsi, de becsüld meg" és akár cégjelzése olvashatók.

Mindez természetesen online háttérrel is megtámogatható, például egy a Buxferhez hasonló pénzmenedzsment profilú site-tal. A különbség annyi, hogy lennének benne alapvető tanácsadói tartalmak. Például vannak olyan pénzguruk, akik azt mondják, hogy nagyon fontos, hogy rendes pénztárcánk legyen, benne rendben és számon tartott pénzzel. Ilyesmik. Szóval egyfajta money-wellness vonal, nem túl bután. Aztán ha mindez felfutott (és nem a Samsonite valósította meg :), akkor el lehet adni egy nagyobb gazdasági site-nak.

Az itt is többször emlegetett Sartorialist című street fashion blog szerzője, Scott Schuman kiadott egy könyvet, aminek kapcsán elég sok interjút ad mostanában. Az egyik legtöbbször idézett szereplése egy a kanadai, egyébként nagyon színvonalas The Globe and Mail-nek adott beszélgetés volt.

Természetesen nem a magvas gondolatai, hanem a félrecsúszott poénkodása lett a hírvivő. Ugyanis azt kezdte el egy idő után feszegetni az interjú során, hogy ő mennyire jó az ágyban. Egy kiragadott részlet:

I'm pretty good at the sex. And pretty good at picture taking. That's about it. Garance (egy másik fashion blogger - a szerk.) is pretty happy. And the hotel-room neighbours are pretty pissed. You can write that; that's totally fine with me.

Ahol aztán mindez még fokozódik:

Tell me more about how skinny I am. Do you think I look better with short hair or long? You can tell me about my butt. What do you think? It's nice, right?

Elképesztő ámokfutás, nem igaz? Több eset lehetséges: elképzelhető, hogy már irtózatosan fáradt volt a pasas, aztán az is lehet, hogy az újságíró tűnt neki butának, plusz nem mérte fel a Globe and Mail jelentőségét és amikor egyeztették a végleges interjút, el sem olvasta azt. Persze simán az is lehet, hogy Scott Schuman egy seggfej.

Mit lehet tenni az ilyen esetek megelőzésére? Alkalmazni kell egy pr-est. :) Egy olyat, aki kiharcolja, hogy bár az interjúalany elképesztő nagy ásznak gondolja magát, ne maradhassanak ilyen részletek a végleges cikkben. Scott Schuman esetében ugyanis nagyon fontos, hogy megmaradjon a divatnak elkötelezett, naphosszat az utcát járó és a még épp csak látható divattrendekre vadászó elegáns úriember képe az emberekben. Még kicsit rá is lehetett volna játszani erre, hogy az illúzió tovább erősödjön.

Persze simán lehet, hogy a könyvkiadó kommunikációs osztálya gondolta azt, hogy milyen jó lesz majd megmutatni a pasas "emberi oldalát". Nos, ha így volt, akkor ezzel hatalmas hibát követtek el és innen üzenem, hogy javasolt lenne újragondolni az egészet, míg nem késő.

Ugyanis ahogy a kommentekből is látszik, hogy ez az illetlen kitárulkozás többeket is elriasztott. Egy példa:

Can some PR "handler" please help this poor sole before he runs his life into the gutter by bragging about how "so many people recognize him on the street” and his pathetic sex life that seems to rock the hotel room next door!!! That’s is so petty and lame! Sorry but this type of guy can’t be an aspiration to anyone. Before we heard this man open his mouth, we used to like his blog.

Nagyon sokan nagyon sokáig azt gondolják, hogy a pr-hez nem kell érteni, mert csak józan paraszti ész és esetleg gyerekszoba kell hozzá. Az ilyen esetek is mutatják, hogy a legkisebb banánhéjon is nagyot lehet csúszni és nagy rombolást vihetünk véghez, ha nincs, aki elkapjon. Eleve kell egy külső szem, ami rögtön kiszúrja a problémás pontokat - saját magunk általában nem tudjuk az ilyen helyzeteket egyedül kezelni.

Remélem, Schumann könyvkiadója rögtön kezelte a kérdést és több ilyen méretes baromságot nem kell már olvasnunk. Mindenesetre pár elkötelezett rajongóval szegényebbek lettek, pedig csak jobban oda kellett volna figyelni.

Biztosan többen láttátok már a Flickr-en a korábbi Mad Men sorozatok valamelyike alatt, hogy egy Dyna Moe néven működő csaj elkezdett nagyon klassz Mad Men illusztrációkat készíteni. Elég hamar pénzzé tette őket, de legálisan csak most, a legújabb sorozat kapcsán kapott megbízással dolgozott, ezt bevallja például itt.

Már akkoriban mindenki imádta, de ez a hivatalos site is zseniális, érdaemes kipróbálni. Én például ezt készítettem, nem éppen magamról:

Jó látni, hogy a sorozat marketingesei nagyon értik a dolgukat. Akit érdekel, az Itt olvashat egy olyan gyűjtést, ahol az egyéb fogásokat sorolják fel. A linket reklámbuzi írta be valahova, utólag is köszi.

Vigyázat, nagyon-nagyon lájtos témák!

Itt egy egész jó cikk arról, hogy az internet hasonló hatással van a feltörekvő művészek életpályájára, mint annak idején New York. (The New York Times)

Ezen a linken valami eszement sok megvalósult tippet olvashattok a közönség kulturális intézményekbe való bevonására vonatkozóan. (Arts Management)

A hír alapján a lent látható házasodós-táncolós videó alanyai a családon belüli erőszak nagy harcosai. Ehhez képest a videóban egy Chris Brown szám szól. Az illetőről azt kell tudni, hogy teljesen szétverte a barátnőjét, a szintén popsztár Rihannát. Ehhez képest csak ezzel a videóval szétkereste magát a jogdíjaknak köszönhetően. Nooormááális? Figyu, kell nektek egy pr-es? (Jezebel)

Az udvarias esernyő összehúzza magát, ha sok ember közé keveredik. (Cup of Jo)

45 év fölött is van szexuális élete a nőknek, mily meglepetés. Viszont elég alacsony százalék, (43) számol be közepes, illetve magas fokú kielégültségről. (Jezebel)

101 egyszerű saláta receptje a New York Times-tól.

Sajnos még mindig nagy szám, ha a férfi felveszi a nő nevét házasodáskor. (Jezebel)

A Polyvore látogatottsága magasabb lett, mint a mindentvivő Style.com-é. Én megértem. Sőt vigyázzatok, mert elég addiktív! (New Yorker - The Cut)

 Egy angol macska minden reggel eltűnt egy órára. Kiderült, hogy azért, mert buszra szállt és körülnézett a városban. (Jezebel)

Míg szabin voltam, Péterék felvettek egy újabb kezdeményezést a BU-ba. Ez az ad6kap6, ami olyan, mint a budapestmindeningyen, csak éppen nem levlista. Ezenkívül segítenek a logisztikában, ha kell. Fel lehet ajánlani bármit és a kéréseket is ide várják.

Több nagycsaládos is írt már ide, nekem az egyik kedvencem a tánccsoportot indító margit nevű ötgyermekes user, aki formaruhát szeretne varratni a tagoknak a fellépésekhez.

A szervezettel készült interjút a Bloggerunió blogjában olvashatjátok.

Mikor még kölyökképpel rohangásztunk a világban (pontosabban kocsmáról kocsmára), meg voltunk győződve arról, hogy mi nem. Mi aztán nem leszünk hétköznapiak, unalmasak, nem leszünk irodai munkások. Még tán gyerekünk sem lesz, aki szörnyülködjön rajtunk.

Ahogy aztán telik az idő, betagozódunk szépen és ki-ki lehetőségeihez, preferenciáihoz és vérmérsékletéhez mérten - jobb esetben - elkezd dolgozni, és azt veszi észre, hogy ha nem is látványos, ijesztő módon, azért kezdi érteni a fölnőttek frusztráltságát, fáradtságát és aggodalmait.

A munkamunkamunkamunka aztán nemcsak jókedvét és humorérzékét őröli fel, de a fogyasztás terén korábban megmutatkozó "kreativitását" is. Már nem partizásra, meg rákenrollra megy el a pénz, hanem konyhabútorra meg törlesztőrészletre.

Unalmas, mi? Az.

Ennek ellenére mérhetetlenül bosszant az általában a szabadúszók, művészpalánták és újgazdagok felől érkező lesajnálás és figyelmetlenség.

Mintha én attól kevesebb lennék, hogy egy túlóra irányában rugalmas munkahelyen dolgozom és igen, hétközben nem tudok elmenni hajnalig bulizni, sőt nem tudok többórás ebédszünetet sem beiktatni és nem tudom elintézni napközben eztmegazt, találkozni meg pláne nem, és pénteken leginkább pihennék.

A munka után a nap fennmaradó részében nem váltom meg a világot, nincsenek hihetetlenül izgalmas hobbijaim, nem feltétlenül vannak magvas gondolataim a kínai designról (ami egyébként nagy eséllyel a Te szakmád, és bár érdekes, azért itt hívnám fel a figyelmed, hogy én sem terhellek órákig a pr aktuális kérdéseivel) és képzeld, még nem jártam abban az étteremben, ahol elképesztő jó a carpaccio, de kicsit akadozik a kiszolgálás.

Itt nemcsak rólam van szó. Tessék megbecsülni a Marikákat, Teriket és Jánosokat, ne nevezzük őket agyatlannak csak azért, mert azt az életet élik, ami nekik jutott és amire még van kapacitásuk, ne csak nekünk legyenek jogaink velük szemben, és legyünk szívesek nem arról regélni, milyen klassz volt egész délelőtt a Gerlóczyban/Bambiban/otthon egy újságot lapozgatva kávézni. Aztán meg mindezt "végre kipihenni, valahol vidéken".

Köszönöm.

Irtó jó és irtó hosszú írást találtam arról, hogyan fogunk túlélni: az eszünkkel, ahogy mindig is. A cikk elejét is érdemes elolvasni, de pár görgetés után jön az a rész, ahol az információs overkillről és a fragmentált figyelemről van szó.

Erről például azt mondja a cikk szerzője, Jamais Cascio (Clay Shirky-hez hasonlóan), hogy egyszerűen csak oldschool információfeldolgozási módszereink vannak és ez majd fejlődni fog, mert fejlődnie kell - nem lesz ugyanis kevesebb infó és nem lesz lassabb az áramlása sem. 

Aztán jönnek a különböző fejlődési lehetőségek részletei. A szerző szerint például az elég buta elképzelés, hogy majd az agyunkba épített chipekkel fogjuk felturbózni magunkat - ki bízná rá az agyát olyan gyártókra, akik mondjuk a telefonját vagy a számítógépét állítják elő? Ráadásul amint beépítik, már el is van avulva és majd lehet szégyenkezni a vintage cucc miatt a menőbb agychipesek előtt.

Lesznek viszont agydopping-szerek, meg a fókuszálást, döntéshozást elősegítő szimulációs alkalmazások. Ezek többek között olyan cuccok, amik figyelik a döntéseidet és a viselkedésedet egyfajta fókuszasszisztensként, és egy idő után alig feltűnően beavatkoznak, illetve átláthatóvá teszik az információkat.

Például a Twitteren azokat a csiripeket, amik valószínűsíthetően kevésbé érdekelnek majd téged, elhalványítják, sőt aztán el is tüntetik, míg ami viszont fontos lehet, azt kiemelik. Szóval elég high-tech lesz a világ, bár azoknak, akik benne fognak élni, annyira nem lesz izgi. Ami intellektuálisan érdekes lesz így előre tekintve, az az, hogy az egyes kultúrák milyen megoldásokat fognak használni és melyikre mondják majd, hogy elítélik.

Nagyon sok okos szempont és kijelentés van még a cikkben, ezt még kinyomtatni is érdemes. Hajrá! 

Hatalmas botrány van Amerikában, a sztoriban aztán minden megvan, ami egy pörgős filmhez kell: korrupt politikusok, rabbik, szervkereskedelem és egy müzlisdoboz, benne 97 ezer dollárral. A Slate annak járt utána, hogy tényleg befér-e ennyi pénz? A válasz igen, de csak ha legalább 50 dolláros címleteket használtak. Egyébként korábban a Cheerios doboza volt a legkedveltebb pénzrejtegető eszköz, de kisebbre vették a méretét. Ezt tervezik az ügyben érintett Kellog's dobozzal is, úgyhogy a bűnözőhálózatoknak másra kell majd átállnia. Ezen a linken meg a rabbik és a szervkereskedelem viszonyát - nem magát az ügyet - lehet megismerni. (Slate)

Alakulgat Sarah Jessica Parker művészeti reality show-ja, már zajlik a casting ezerrel. A legfontosabb adatokat, hogy pontosan mekkora összeget kap a győztes és melyik galériában állíthat ki, viszont még nem tudni. (The New York Times)

Egy srác legóból építi meg a házát. (Jezebel)

A zeneipar sok év után először újra profitot termelt (valószínűleg nem csak) az Egyesült Királyságban. Ennek oka, hogy a CD-eladások csökkenése után új utakat kerestek a kiadók. A legtöbb pénz mostmár az élő koncertekből és a szponzori együttműködésekből jön be és végre ezt nemcsak Madonna mondhatja el magáról. Kicsit problémás, hogy az új zenekaroknak mindenképp nevet kell csinálniuk maguknak, hogy aztán elmenjenek az emberek a koncertjeikre és a szponzorok is inkább a nagy zenekarokat keresik. Vannak azért jó példák, csak még kevés. (The Guardian)

Van az USÁ-ban egy jelentős színházi díj, a Tony. Ebben az évben kizárták az újságírókat a zsűriből, mondván, hogy ezzel az érdekütközést szüntetik meg. Ami azért tűnik furcsának, mert a színházi szakma, ahol érdekek és ízlések és minden egyéb kavarodik és befolyásolja a szavazás kimenetelét, természetesen tovább szavaz saját magára. Ezzel elképzelhető, hogy sokat fog veszíteni a presztízséből a díj, mert eddig - legalábbis a cikket jegyző újságíró szerint - a sajtó szavazatai kiemelték a hasonló díjak közül nemzetközi szinten. (Bloomberg)

Az eutanázia témája nemrég újra felszínre került az Egyesült Királyságban, mert egy elismert karmester, Sir Edward Downes és a felesége elmentek Svájcba meghalni. Nagyon sok brit ehhez hasonlóan tesz és az ő ügyükben eddig nem is igazán vizsgálódtak a hatóságok, csakhogy a Downes házaspárnak csak az egyik tagja, a feleség volt gyógyíthatatlan beteg. A férj tehát nem eutanáziát követett el magán, hanem szimpla öngyilkosságot. Ezután elkezdődött az esetek felülvizsgálata és három hasonló történetet tártak fel. Elképzelhető ennek ellenére, hogy a brit törvények változni fognak, mert nem látszik a folyamat lassulása. (The New York Times)

A kínai kormány betiltotta az elektrosokk-terápiát az internet addikció kezelésében. Ennek ürügyén a Slate újságírója utánanézett, hogy mióta is használjuk az elektrosokkot. Nos, a harmincas évektől, ráadásul egy magyar orvos, Ladislas Meduna kezdte el alkalmazni, még gyógyszerekkel együtt. Aztán ezt egy olasz továbbfejlesztette és már nem használt gyógyszereket hozzá. A hatvanas, hetvenes években azonban veszített a népszerűségéből az eljárás, részben a tiltakozások miatt. A nyolcvanas években viszont visszaszivárgott a repertoárba és évente százezer emberen alkalmazzák. Az elektrosokk a depresszió kezelésében mutat viszonylag jó eredményeket, addikciót, személyiségzavarokat és szorongást viszont nem lehet kezelni vele. Ráadásul nem végleges a hatása és mindenkire máshogy hat. Az egyik leggyakoribb mellékhatás például az emlékezetvesztés, ami főleg az idősek, a nők és az alacsonyabb intelligánciájú páciensek esetében fordul elő gyakrabban. (Slate)

A különböző képgyűjtő site-okon nagyon gyakran találkozom lakásbelsőkkel és a legtöbbjük nagyon tetszik is, csak időközben rá kellett jönnöm, hogy van egy kategória, ami bár fantasztikusan néz ki, nem tudnék benne élni és jól érezni magam. Mutatok pár példát:

Ezek tényleg szépek, de totálisan személytelenek. Azon túl, hogy az illetőknek sok pénze van ingatlanra, bútorra és lakberendezőre, semmi nem derül ki róluk.

Olyanok, mint az intézmények vagy a hotelszobák, nincs igazi lakásjellegük.

A gazdagokkal, akik gazdag emberként élnek, ez a baj: megvannak a szimbolikus tárgyak, minden a helyén, de összességében túl steril az egész.

Szerintem ennek így semmi értelme. Miért jó katalógusban élni? Nekem sokkal inkább tetszenek az egyéni stílussal rendelkező lakások, ahol a régi és új bútorok és akár trendek is keverednek. Legutóbb például ezt láttam meg. A képekről rögtön lejön, hogy jómódú ember a tulajdonos, mégis úgy néz ki, mintha használná, folyamatosan alakítgatná az otthonát. Ide direkt egy hétköznapibb szegletet választottam ki:

Egy ideig azt gondoltam, megtartom magamnak a tutit, de egyszerűen olyan jó könyvről van szó, hogy nem tehetem meg. (Persze lehet, hogy már ti is tök régen hallottatok róla) Azt már nem tudom felidézni, hogyan találtam rá, de arra emlékszem, hogy azonnal megrendeltem és szerencsésen meg is érkezett.

Ez pedig a Show Me How! A dolognak az a lényege, hogy a repülőgépeken használt útmutatók grafikájával ábrázolják, mit hogyan kell csinálni: hogyan kell felvágni az ananászt, hogyan kell átültetni a virágokat, hogyan kell a különböző koktélokat keverni, kávét főzni, melyik kaját mennyi ideig lehet a hűtőben tartani, vagy akár azt, hogy hogyan kell megkötni a kendőt, ha sportkocsiba ülnél, de félted a hajadat és egyébként is szeretnéd kipróbálni, milyen lehetett Audrey Hepburnnek lenni.

Íme három példa a site-jukról, ahova egyébként rendszeresen töltenek fel új cuccokat, amik még az én könyvemben sincsenek benne. Szerintem nektek is tetszeni fog.

Szívesen. :)

Kicsit régebben, a hónap elején nyílt Szépfalvi Ágnes kiállítása "Préda" címmel a Kiscelli Múzeumban, én meg egy őrült percemben úgy döntöttem, hogy elmegyek oda BKV-val. Végül is nem tettem rosszul, mert ez például egy jobb válogatás volt, mint ami az Inda Galériában volt látható pár hónapja.

Egyébként bevallom, hogy csak azért tartom jobbnak, mert kicsit többet mutat a "régi Szépfalviból", még ha itt is voltak olyan képek, amik kilógnak a sorból. Egyszerűen ezt az esztétikusabb, kedvesebb vonalat kedvelem az ő esetében, ez a helyzet. Szakmailag mondjuk valószínűleg pont az Indás kiállítás volt a jobb.

A megnyitón elég sokan voltak, ki gondolta volna hogy ilyen messzire eljönnek. Igaz, nekik ez inkább közelinek tűnt, mert arra tippelek, hogy Budáról kerültek elő. Elég kevert volt a társaság, nagy részüket életemben nem láttam.

Videó sajnos most nincs, mert nagyon rosszul sikerült, de érdemes megnézni a képeket, tényleg.

Kéri Szabolcs, a Semmelweis Egyetem kutatójának eredményei szerint a pszichózisért és a skizofréniáért is felelős génmutáció befolyással van a kreativitásra. Ez segíthet annak a magyarázatában, hogy az evolúció során miért maradtak fenn az ilyen mentális betegségek mutációi. (New Scientist)

A különböző táncolós Youtube-videók sikere is mutatja, hogy az embereket ellenállhatatlanul vonzza a tánc, főleg tömegesen. Ez természetesen az őskorba nyúlik vissza: még mielőtt beszéltünk volna, már táncoltunk egymással. Azt szeretjük egy 2007-es könyv szerint, hogy a közös tánc egyenlővé tesz minket, nem számít a társadalmi hierarchia. Ezenkívül az ilyesmi veszélyt, lázadást, váratlan helyzeteket hordoz magában - ezt sajnos nem bontották ki rendesen a cikkben. Erre jó példa volt egyébként a szerző szerint a filippinó börtöntánc a Thriller koreográfiájával. (Los Angeles Times)

Néhány rövidhír egy nagyobb gyűjteményből: Mexikó legveszélyesebb városaiban a katonaság lényegében átvette az irányítást a rendőrségtől a drogkartellek elleni harc ürügyén, nagyon kevés eredménnyel. Sokan úgy gondolják, hogy visszaélnek a hatalmukkal.

Az iraki katonák közül egyre többen követnek el öngyilkosságot, pedig elvileg csak jobban kellene figyelni a jelzéseiket. Én mondjuk már annak örülnék, ha a női katonákat nem erőszakolnák meg, molesztálnák és vennék semmibe.

Kutatások szerint New York fekete lakossága jóval nagyobb részt kap a válságból, mint a többiek. A munkanélküliség növekedése köreikben például négyszeres a fehér lakossághoz képest. (Slate)

MJ halála okán sokakban újra felmerült, hogy a toxikológiai jelentések miért készülnek el olyan lassan. Nos, ennek számos oka van. Egyrészt, hogy a mintákat elemzők egyszerre sok eseten dolgoznak, ráadásul csökkentett létszámmal. Másrészt nemcsak a laborban dolgoznak, hanem igazságügyi szakértőként a bíróságra is járnak, ami gyakran két napot is elvesz az elemzendő mintáktól. Aztán persze ott van az, hogy sok mintát kell alaposan elemezni és azokból következtetéseket levonni. Az eredményt egy felügyelő ellenőrzi és véleményezi, és ha nincs megelégedve, az elemző mehet vissza tesztelgetni. Ezenkívül nemcsak a halottakat, hanem természetesen az élőket is vizsgálják és általában őket veszik előre. Meg persze azokat az eseteket, ahol már közeleg a bírósági tárgyalás, vagy sejthető, hogy az elemzések eredményei egy nyomozás szempontjából fontos tényre derítenének fényt. Vannak persze olyan cégek, ahol például 11 napos átfutási idővel dolgoznak, és olyanok is, ahol mindig szépen sorjában, beérkezés szerint végzik el a vizsgálatokat, de ez a ritkább. (Slate)

Az USÁ-ban a TB-számot használják mindenhol, gyakran jelszóként. A gond viszont az, hogy nagyon könnyen ki lehet őket kalkulálni, ugyanis a születési dátum kell hozzá és az adott állam. A cikkíró szerint az lenne a megoldás, ha a TB-számot csak a TB-vel kapcsolatos ügyekben kellene használni, minden másra különböző egyéb kódokat. Logikusnak tűnik. (Slate)

Érthetetlenül alacsony az igazi, nyári meleg népszerűsége mostanában, pedig annál nincs lelombozóbb, mint amikor minden nap vihar és zivatar várja az irodistát hazafelé menet. Úgyhogy nagyon örülök a 35 fokon felüli hőmérsékletnek, szerintem ezt így illik júliusban.

A meleg jó, mert

- muszáj lelassulnod (szerencsére mindenki más is így tesz)

- nem feszülsz annyira, mert ellazulnak az izmaid

- sokkal könnyebb ételeket kívánsz, sok folyadékot iszol

- a csajok egy szál semmiben járkálnak

- a pasik félmeztelenül sportolnak

- a legjobb ürügy a semmittevésre, hűsölésre

- büntetlenül donaldkacsázhatsz vagy csupaszkodhatsz a lakásban

- élvezhető hőmérsékletű a Balaton

- literszámra kényeztetheted magad limonádéval, sörrel

- fagyi

- sörkertek, teraszok

- olyan, mintha nyaralnál

- ilyenkor helyénvaló, ha latin zenéket hallgatsz 

Gondolom, már a lista olvasása közben elkezdtetek anyázni, hogy "És mit csináljon, aki dolgozik bameg?!". Hát üljön a klímás irodájában, azt.

Vannak azért tippjeim azoknak, akik szenvednek. Tegnap például Rabbitot biztatgattam, hogy próbálja ki a meleg/langyos teát. Nem tudom, mennyire vált be neki. :) További tipp a meleggel indító zuhany, amit csak kicsit kell langyosabbra venni. Aztán ott van még a térd- és könyökhajlat, plusz a nyakszirt bevizezése. Én ezt bírom a legjobban, szerintem tényleg hat. Lehet még legyezőzni, igaz ez főként a lányok számára járható út. Persze azt is értem, ha nem hisztek nekem, mert én elfogult vagyok a kánikula iránt. 

Azért próbáljátok meg élvezni ezt a pár napot, higgyétek el, nagyon (túlságosan rövid) lesz ez az időszak, aztán majd lehet sajnálkozni a hideg, szeles őszi-téli napokon, ugye. Ja, egyébként erről írtam kábé egy éve egy posztot. Nem írom le újra. :)

Egy általam (talán eddig) méltánytalanul nem olvasott site, a Refinery29 készített egy nagyon vicces infografikát arról, hogyan kell öltöznie a Scott Schuman környezetében, illetve a világ divatfővárosaiban élő fotóalany-aspiránsoknak, ha azt akarják, hogy felkerüljenek a Sartorialist blogra.

Nem árt például, ha modellalkat vagy, de ha mégsem így lenne, még nincs veszve minden, mert egy drága kiegészítővel máris hatványozódnak az esélyeid. Esetleg még megoldható a dolog egy fura kalappal vagy ha nagyon biztosra akarsz menni, mindezt egy vintage bringával, valami élénk színnel, és cigarettával fokozhatod.

Ha nagyobb méretben szeretnétek látni a cuccot, át tudtok kattintani a gazdákhoz. Milyen kis korrekt vagyok, nem? :D

Mindenesetre találtam egy fotót, ami durván egybevág ezzel a gyűjtéssel. Fel is tettem a Tumblr-re még régebben, értetlenkedve:

Kvázi modellalkat: pipa

Cigi: pipa

Fura kalap: pipa

Régi bicikli: pipa

Élénk szín: pipa

(Lehet, hogy ez a kép volt az egyik alap a grafikához?!)

De nincs is ezzel semmi baj, mert ha esetleg Milánóban jártok, elég egyszerűen biztosra lehet menni. Szóval hajrá lányok-fiúk!

Ha majd anyuka leszek, biztosan én is a Süsüvel, Kisvakonddal, Bob és Bobekkel meg a Kockásfülű nyúllal fogom nyüstölni a gyereket, de elkerülhetetlen lesz, hogy meglássa és megszeresse a legrosszabb, legdurvább amerikai rajzfilmeket is.

De olyan nagy gond ez? Mert mi jobbat néztünk volna? Ugyan! Aki velem hasonlóan a Sky One meg az MTV műsorain nőtt fel, szivacsként szívta magába az angol nyelven túl a legdurvább amerikai junk cuccokat: Transformers, Mask, He-Man, She-Ra, G.I. Joe, Denver, Inspector Gadget éééééééééés a Jem!

Igen, ez volt a kedvencem, mint minden igazi Barbie tulajdonosnak. A sztorija teljesen gáz, valami olyasmi, hogy a főszereplő, egy Jerrica nevű lány elárvul és örököl egy lemezkiadót meg egy fülbevaló klipszben működő Synergy nevű cuccot, aminek köszönhetően egy tökéletes embert, Jemet látják az emberek, ha ránéznek. Vagy valami ilyesmi. Elvileg a Hasbro gyárttatta a sorozatot és igazából a Mattelnek tett vele jót, mert természetesen mindenki rögtön a Barbie-ra asszociált, bár voltak Jem babák is egyébként, csak jóval kezdetlegesebbek.

Nade a lényeg, hogy ehhez a rajfilmsorozathoz rengeteg zenét gyártottak, érdemes megnézni a videókat, amiket persze a hozzám hasonló elvetemült nosztalgiázók fognak csak élvezni valamennyire. A tomboló nyolcvanas évek feelingje mindenesetre átjön. És az, hogy nem sajnálták a sorozatra a pénzt, pedig lehet, hogy akkor még nem ismerték a "márkakiterjesztés" fogalmát. Vagy legalábbis nem így hívták.

Érdemes megnézni a She-Rát is, amit mondjuk nemtom miért szerettem, gondolom a ló miatt. Meg hogy egy power woman volt a főszereplő. Az elég érdekes egyébként, hogy érdemesnek látták a He-Man tükörsorozatát megcsinálni.

És ne felejtsük el azt, ahol mindezt láthattuk: a DJ Kat Show-t!! Nagyon szerettem, még asszem egy rajzot is beküldtem DJ Kat-nek. Hát igen. Nekem például már ez a nosztalgikus, én nem a Malacka és Tádé. Mégis normális felnőtt ember lett belőlem. Ja és tinédzsernek sem sminkelt maca, hanem lógó pulóveres, bakancsos outsider voltam.:)