Nagyon egyszerűen: felhívják őket mobilon. Kicsit részletesebben: mindegyik terrorszervezetnek megvannak a módszerei arra, hogy a híreiket tudassák a sajtóval. A leginkább médiatudatos egységeknek saját szóvivőik is vannak, ilyen például a Talibán, amely kettővel rendelkezik, eggyel keleten, eggyel pedig nyugaton. Ezek a szóvivők küldik ki a sajtóközleményeket, rajta a mobilszámukkal.

A szóvivők alkalmazása egyébként mindkét oldal számára kockázatos: az újságírókat gyakran elrabolják (ráadásul a beszélgetőpartnernél tutira van fegyver), a szóvivőket pedig bebörtönözhetik, ami már előfordult egyszer, és azóta feszültebb is lett a viszony.

Az Al-Kaidát a legnehezebb elérni, főleg, mert 2003 óta nincs szóvivőjük. (Az utolsó Irakba menekült.) De nem kell félteni őket: az as-Shahab Productions nevű vállalatuk gondoskodik arról, hogy elterjedjenek a videóik, a vezetőkkel készült interjúik, vagy a feltörekvő dzsihádistákról forgatott dokumentumfilmjeik. Közvetlen interjúkat általában nem adnak, de néha kivételt tesznek.

A leginkább természetesen az internetet használják a terroristák a híreik terítésére. Ha például az Al-Kaida készített egy videót, az erről szóló infót először a dzsihádista webfórumokon hinti el, majd fel is teszi a linket, és a terjesztőjére, az Al-Fajr Media Centerre bízza, hogy folytassa a munkát más fórumokon és P2P hálózatokon. A Talibán a saját honlapjára posztolja az új videókat, sajtóközleményeket.

A Hamász és a Hezbollah inkább politikai csoportosulásként kommunikál: felhasználóbarát honlapjuk van, állandó szóvivőjük, és rendszeresen tartanak sajtókonferenciát.

Legalábbis erre enged következtetni az az interjú, amit a Seed magazinban készítettek a Svéd Tudományos Akadémia főtitkárával (nálunk az elnökkel egyenértékű), Gunnar Öquisttel, aki a fizikai, kémiai és közgazdasági Nobel-díjasokkal tudatja, hogy ők lettek kiválasztva.

Megkérdezték tőle, hogy mit mond ilyenkor a friss Nobel-díjasoknak. Azt válaszolta, hogy az elején alapvetően tartja magát a hivatalossághoz, és a bemutatkozás után elmondja, hogy a Svéd Tudományos Akadémia az illetőt választotta fizikai/kémiai/közgazdasági Nobel-díjassá, aztán elmondja, hogy egyedül nyerte-e el az elismerést, vagy megosztva, majd a méltatás következik, ezután pedig csevegnek.

A Nobel-díjasokat svéd idő szerint dél körül szokták felhívni, ami viszont gyakran azt eredményezi a más földrészen élő győztesek esetében, hogy hajnali négykor, vagy éjfélkor hívják őket. (Nos, Obama végül elvileg jobban járt: hatkor történt a hívás)

Sajnos azt nem mondta el a főtitkár, hogy ki hogyan reagál ilyenkor, csak annyit, hogy nagyon különbözően és hogy mindegyik alkalom nagyon emlékezetes. Mindenesetre van, aki azt hiszi, viccelnek vele, van, aki bizonyítékot kér, van, aki pedig nem tud megszólalni.

A Nobel-díjasok kiválasztása egyébként egy egész éves folyamat. Az év elején érkeznek be a jelölések, nyáron lázasan nyomoznak a jelöltek után, aztán leszűkítik a kört, majd október elején döntenek.

Bónusz!

A sok-sok hasznos információ után jöjjön egy kis lazítás. Nyereményjáték!

Küldjétek el a trillian@live.com e-mail címre az alábbi kérdésre a megadott opciókból a legszimpatikusabb választ, és egy fantasztikus DVD tulajdonosai lehettek, ami nem más, mint David Carradine-től a Thai Chi a léleknek című rekreációs alkotás. Mutatom:

A kérdés tehát: Szerinted megérdemelte Barack Obama a Béke Nobel-díjat?

1. Igen

2. Nem

3. Politika

(Aki a levelében elsőként megírja, hogy honnan vettem a válaszokat, egy különdíjat kap - természetesen egy újabb DVD-t)

A sorsolás eredményéről e-mailben értesítem a nyertest. :)

Az előző héten szórta tele valaki a médiát a túl hangos mp3-lejátszók témájával, ami közeláll a szívemhez - én is mindig próbálom lebeszélni a környezetemet az állandó iPod-hallgatásról.

Ennek kapcsán jutott eszembe egy kampányelem, ami teljesen egyszerű, kivitelezése nem igényel túl sok ráfordítást, de valószínűleg elgondolkodtatja az embereket. Csak annyi a lényege, hogy meg kell mutatni nekik, hogy milyen, ha valaki rosszul hall. Ezt elég könnyű előidézni, például előadásokon, koncerteken, konferenciákon, vagy akár a tévében.

Mégpedig úgy, hogy a koncert/előadás/műsor stb. úgy kezdődik el, hogy alig lehet hallani belőle valamit. Amikor már morgolódik a közönség, egyszerre csak normálra veszik a hangerőt, vagy fanfárok kezdenek süvölteni és kék majmok ugranak elő - mindegy, a forgatókönyv szerint a ki nem hangosított delikvens bocsánatot kér, és elmondja, hogy látjátok, ez vár mindenkit, aki állandóan mp3-mat hallgat, elnézést, de ez a téma fontos nekünk és most folytassuk a műsort.

A kreatív megvalósítás persze ennél lehetne jóval fantáziadúsabb is, ez most csak az alapötlet. Higgyétek el, elképesztő nyomasztó, ha nem hallani semmit (mint most a Pecha Kuchán), ezért aztán talán tényleg működne is ez a fogás.

Nagyon sokáig egyáltalán nem voltak problémáim az e-mail kezeléssel, legyen szó magán- vagy munkahelyi levelekről. Ez azonban egyik napról a másikra megváltozott, és ahhoz képest gyakran előfordul a korábban elképzelhetetlen: nem válaszolok levelekre!

Tudom, hogy egészen egyszerű lenne olvasatlanul hagyni azt, amivel még dolgom van, de akkor meg az zavar, hogy ott éktelenkedik a képernyőmön. Ezért kéne egy "remind me later" vagy "send it again" funkció, hogy újra megkapjam egy olyan időszakban, amikor még alkalmas. (Vagy erre valók az I'm your Sandy meg ilyen típusú titkárnős site-ok?)

Ehhez hasonló, és érthetetlen módon nem beépített funkció a Facebooknál az eventre emlékeztető e-mail, mert bár szívesen megmutatom mindenkinek, hova megyek, de nem lenne rossz, ha én is tudnám, ha már aktuálissá vált. Már több programról lecsúsztam emiatt.

Persze lehet, hogy egyedül vagyok ezekkel a nyűgökkel. Ha ez így van, mondjatok nekem légyszi tippeket, ha van valami a tarsolyotokban.

Egy korábbi miszcellániában már felmerült hasonló téma, de egy új kutatás is azt igazolja, hogy gyakran jobb, ha nem lobogtatod a pénzedet, ha rá akarsz venni valakit arra, hogy hallgasson rád.

Különösen igaz ez az ügyfélkapcsolatokra. Egy közgazdasági egyetem megvizsgálta egy olyan cég működését, amely tízezer tranzakciót bonyolít le az Ebay-en havonta. Ekkora volumen mellett mindenképp becsúszik némi elégedetlenkedés, és pontosan ez érdekelte a kutatókat. A kísérlet keretein belül a panaszkodók egy részének pénzt ajánlottak, míg a másik részüktől egyszerűen bocsánatot kértek.

Az előbbi esetben 23 százalék vonta vissza a negatív kommentet, míg az utóbbi esetében ez az arány már 45 százalék volt, ami elég világosan mutatja, melyik a jobb megoldás.

Ha ugyanis pénzt ajánlasz fel, akkor a vevő úgy érzi, hogy meg akarod vásárolni, másrészt ha ezen nem is sértődik meg, még mindig azt gondolhatja, hogy akkor már adhatnál neki többet is.

Reméljük, ez a kutatás eljut az Apple-höz is, és a jövőben majd jobban kezeli az iPhone-robbanásos eseteket.

Tegnap találtam a Swissmissen ezt a vicces site-ot, ami arra az egyszerű elgondolásra épül, hogy irtózatosan fittek lennénk, ha minden egyes alkalommal, amikor új tabet nyitunk egy közösségi site-nak, sportolnánk egyet.

Itt lehet megnézni, melyik site milyen mozgásnemet kíván meg, ha komolyan veszed. Látható, hogy nekem például irtó izmos lenne a karom a Tumblr és a Twitter miatt, és acélhasam lenne a GReadertől. A derekam mondjuk nem lenne annyira vékony, mert soha nem használom a Digget, meg igazából a Flickr sem fogyasztana rajtam túl sokat. 

Ti hogyan alakulnátok, ha szigorúan követnétek az utasításokat?

Az USÁ-ban nagy divatja van a fémdetektorozásnak, mint ahogyan minden hasonló TV Shopos sztorinak. Az viszont furcsa, hogy erre akár még a Slate újságírója, egy nő (!) is rá tudott kattanni.

Ő volt az.

Az egész úgy kezdődött, hogy a hétéves kislányuk egy reklám hatására fémdetektort kért szülinapjára, a szülők pedig megörültek, hogy ilyen eredeti ötletekkel jön elő a gyerek, úgyhogy rögtön keresgélni is kezdtek.

A nagy adásvétel előtt még kikérdezték az eladót, aki mondta nekik, hogy a gyerek nagyon meg fogja unni, szóval arra ne számítsanak, hogy játszani fog vele. Azt is elmondta nekik, hogy ő maga még semmit nem talált. Ez azonban nem tántorította el az odaadó szülőket, úgyhogy a vásárlás mellett döntöttek.

Az eladónak igaza lett: a gyerek elég hamar inkább a játszótér felé vette volna az irányt. Történetünk hőse, az anyuka viszont mindenképp szeretett volna találni valamit, mert elvileg régi polgárháborús területen laktak és nagyon reménykedett abban, hogy lesz zsákmány.

Nos, nem lett, emiatt viszont teljesen bepörgött a nő, és a legfurább szituációkban is elővette a gépet, őrületbe kergetve ezzel a férjét és a lányát. Muszáj volt megoldást találni a helyzetre, és szerencsére sikerült is. Elmentek a sógornőjéhez, aki elvileg egy egykori kalóz birtokán lakott. Nagy nehezen, némi segítséggel találtak is pár üveget és porcelánt, úgyhogy végre mindenki felsóhajthatott, és kidobhatták a cuccot a francba, aminek a lányuk örült a legjobban.

Nehéz, de azért el lehet képzelni, hogy egy középosztálybeli amerikai egy ennyire ciki dologra rá tud kattanni. Szerintem én is simán áldozatul estem volna, pontosan ezért tartózkodom a legtöbb addiktív dologtól - az internet esetében mondjuk nem jártam sikerrel. :)

És ti hogy álltok az addikciókkal? Szavazás!

Megint találtam egy cikket, ezúttal egy tanácsadó rovatban, ahol a jótékonykodással, PSR-rel kapcsolatban lehet kérdéseket feltenni. A téma a következő: egy nő a Dominikai Köztársaságba utazhat a cége költségére, és azt kérdezte a Slate állandó szakértőjétől, hogy ez mennyire problémás, ha neki fontos, hogy jófej turista legyen.

Az illető, Sandy Stonesifer szerint bár valóban megalapozottak az olvasó aggodalmai, azért elmehet, mert az utazásával mégiscsak segít a teljesen elszegényedett ország turizmusán.

Megosztott még néhány fontos alaptippet is:

1. A helyi közösségben költsd a pénzed. Azaz lehetőleg helyi ételt egyél és ne a McDonald's-ban vedd az egyeurós hamburgert (ejejj, ZaZie), helyi szállásadóhoz menj, vegyél helyi kézműves cuccokat, stb.

2. Fair árat alkudj ki a termékekre és a szolgáltatásokra. Ne adj túl keveset, csak mert szeretsz alkudozni, de ne adj túl sokat sem, mert azzal hozzájárulsz a helyi gazdaság torzulásához. Ha például tíz dollárt adsz a riksásnak, pedig csak egyet kért, idővel felmegy a riksás ára és a helyiek nem tudják többé megfizetni.

3. Ne adj pénzt a gyerekeknek, akik az utcán koldulnak. Általában az iskola helyett küldik ki őket az utcára, és ha megéri, akkor ez így is marad.

Mivel nem tudok sajnos túl sokat utazni, bevallom, egyáltalán nem foglalkoztatott a felelős turistaság témája, ezért számomra tartalmazott némi újdonságot az írás. Ha megnézem ezeket az ajánlásokat, végül is nem vagyok nagyon rossz, persze alapvetően azért, mert még mindig viszonylag csóró vagyok és az évek során csupán annyi előrelépést tapasztalhattam, hogy nem csillagnélküli, hanem egycsillagos szállodában szállok meg.

Gondolom, közöttetek sincs túl sok milliomos, és gyanítom, hogy nem a Hiltonban vesztek ki szobát, ha elmentek [insert cool place here], de mindig érdemes felidézni, mi ajánlott és mi ellenjavalt, ha jófejek szeretnétek maradni.

Van néhány szó, amit képtelen vagyok kimondani, amikor szükségem lenne rá. Tisztára, mintha valami ötvenhatos idős néni lennék, aki évtizedek múltán hazajött. Mostanában elkezdtem ezeket feljegyzetelni, hogy talán azzal, ha néha rájuk nézek, könnyebben eszembe jutnak majd a stratégiailag fontos pillanatokban.

Nálam ezek a szavak esnek ki mindig:

- pecsét (csak úgy tudom mondani, hogy stempel vagy jobb esetben stempli - mondom én, hogy öreg néni vagyok)

- skateboarder, ja vagyis deszkás, na

- ventilátor (ez aztán soha nem jut eszembe, most is puskáztam. mindig csak annyit mondok, hogy "a robot")

- a fogkefét és a fogkrémet szintén képtelen vagyok jól használni, állandóan felcserélem.

Eddig ezeket jegyzeteltem fel, úgy rémlik, hogy szerencsére nincs ennél sokkal több.

Nektek vannak ilyen szavaitok? Szavazás!

Ez a fő kijelentése annak a cikknek, amit most találtam.

A szerző szerint a nyomtatott (és akár az online) sajtó túléléséről szóló diskurzusban alig említik a szerkesztők fontosságát, pedig szerinte teljesen mindegy, hogy milyen jellegű az adott médium, ha egyszerűen a tartalom nincs rendesen megszerkesztve.

Szerinte nem a sajtó kapuőr szerepén kellene rugózni, mert inkább arról van szó, hogy az újságírók és az olvasók közötti közvetítő felület, aminek pedig vonzónak kell lennie az utóbbiak számára.

Egyébként Clay Shirky is azt írta egy korábbi cikkében, hogy az újságok szerepe nem merül ki a tartalomszolgáltatásban. (A public is not merely an audience. ... journalism is about more than dissemination of news; it’s about the creation of shared awareness.)

Visszatérve az eredeti cikkre: itt van egy link a New Yorkerből, ahol meg lehet nézni, hogy az egyik legnagyobb amerikai újságírólegenda, Raymond Carver írását hogyan kellett megszerkeszteni, mielőtt nyomtatásba került. Nagyon tanulságos.

A Slate szerint Amerika akkor marad a technológiai szektor vezetője, ha lazít a bevándorlási törvényein. Az Intel korábbi CEO-ja, Andy Grove egyébként magyar volt. (Slate)

Szintén amerikai sztori: arrafelé nincs szabályozás a kozmetikai szerekre vonatkozóan, úgyhogy sok termék a mai napig is tartalmaz mérgező, sőt rákkeltő anyagokat. Még a mellrákellenes, rózsaszín szalagosak is. (Jezebel)

Ha mindig szeretted volna tudni, hogyan mérik a kisgyerekek agresszióját, de nem merted megkérdezni: a szülőkkel töltetnek ki egy kérdőívet, amelyen a legkülönbözőbb viselkedésmintákra irányuló kérdések vannak, és be kell jelölni, hogy melyik mennyire jellemző. A gond az, hogy minden viselkedés ugyanannyit ér: tehát ha a gyerek rákiabál a társaira, vagy a falnak vág egy macskát, teljesen megegyező súllyal esik latba. A másik, hogy főként a gyerekverő szülők hajlamosak torzítani az eredményeken, például a gyereket agresszívnek látva és láttatva. Van még az a módszer, amikor megfigyelik a gyerekeket egy laborban és előidéznek egy-egy frusztráló szituációt. Minden megnyilvánulást feljegyeznek és azt is, mennyi idő telt el közöttük. Hát így. Egyik sem a legjobb módszer, meg kell hagyni. De második még így is jobbnak tűnik, mint a szülők megkérdezése. (Slate)

Csökkentek Damien Hirst árai (végre). Persze ez nem jelent akkora nagy problémát, mert még így is kábé 50 millió fontot kaszálhat egy készülő aukción. (Bloomberg)

Floridában megnyílik az első Harry Potter vidámpark. (The New York Times)

Egy kutatás eredménye az volt, hogy a szürreális irodalmi szövegek hatására javultak a vizsgált személyek eredményei a nyelvtani teszteken, szóval a Sudoku helyett érdemes Kafkát olvasni. Ennyi. :) (The Guardian)

Az Egyesült Királyság kormánya tervezi a termékelhelyezés engedélyezését a tévésorozatokban. A producerek örömüket fejezték ki, viszont azt mondták, hogy ők szeretnék kontrollálni, mindez hogyan történjen. (The Guardian)

Britney Spears után Sarah Palin is megihlette egy operadarab születését. (The Boston Globe)

A fenti videóban az Aviva Képzőművészeti Díjhoz kötődő kiállításmegnyitót és az eredményhirdetést láthatjátok.(A dátum sajnos nem jó, szept. 15. volt igazából)

Bár nagyobb összeget mertem volna tenni a győztesre, azért kicsit izgultam az eredményhirdetéskor, amikor kimondták, hogy nem Kokesch Ádám, Kaszás Tamás, Csáki István, Uglár Csaba vagy Benczúr Emese nyerte el a díjat, hanem a Kis Varsó. Még jó. Ők a kultshowbiz egyik legfelkapottabb, legmegszilárdultabb csoportja, míg a többiek valóban a pályájuk elején járnak, igaz, már több sikert, és egy-egy emlékezetes önálló kiállítást tudhatnak maguk mögött.

A közönségdíjas Benczúr Emese lett a Find your place című munkájával, amit a videóban is láthattok. (A rózsaszín plexikörös installáció az.) Végül is ez sem meglepő, mert látványos, jó nagy és egyszerű. Nameg angolul van a szöveg. Tök érdekes problematika lehet egyébként a magyar nyelv-angol nyelv használata, főleg képzőművészeti kontextusban. Viszont az tény, hogy mondjuk egy "Találd meg a helyed" nemcsak bénábban hangzott volna, de nehezebb is lett volna összeilleszteni, és nem lehet eladni külföldön.

Hogy legyen egy kis ingyenpiablog jellegünk is: belépéskor ital várta a vendégeket, ami jó pont, épp nagyon szomjas voltam, úgyhogy lecsaptam az ásványvízre. A műsor kicsit hosszúra nyúlt, elsősorban a végén lassult be, például Petrányi Zsolt nagyon belelovallta magát a témába, így nehéz volt a szalámiszagban álldogálni tök éhesen. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy ilyen helyeken és szituációkban nem szoktam enni-inni, most rárepültem a tálakra. Egyébként egy darab szalámis szendvics nem volt, úgyhogy csak a képzeletem játszott velem. Aztán amit macaronnak néztem, az is csak sima mini ischler volt, ami kicsit kiábrándított, bár finom volt.

Az ételekről kicsit feljebb emelve a tekintetünket: a hozzám hasonló közember beengedése tökös dolog volt, de jó lépésnek bizonyult. A képzőművészeket bemutató videókra is szükség volt, bármennyire is sután sikerültek, mert kellett ez a plusztartalom ahhoz, hogy végre szó essen  róluk, ugyanis általában mindenki csak meglapogatja a vállukat a háttérben, de ódzkodnak attól, hogy akár csak egy mondat eleresztését is megengedjék nekik. Szóval ez szintén jó döntés volt.

Végül a díjazottal is egyetértek, legalábbis kommunikációs szempontból. Az Avivának ebben az első évben be kellett lőnie a szintet és általánosságban véve meg kellett mutatnia magáról, hogy ő jófej és tényleg érdekli a terület. Ennyi. Most még csak az alapozás zajlik. A suli első napján sem feltétlenül a Slayer pólóra bízzuk a bemutatkozást, hanem egyszerűen megpróbálunk bevágódni, amennyire még lehetséges. Majd miután már valamelyest elfogadtak bennünket, vagy megtaláltuk a közegünket, kieresztjük a hangunkat. Így tesz majd a cég is, remélhetőleg nemsokára. Addig marad nekünk a Kis Varsó.

Hosszú távon majd jól jár a képzőművészeti szcéna szerintem, mert kell valaki, aki példát mutat a többieknek. Ha ez az Aviva, hát istenem, akkor az.

Bocsánat, nem fogok webkettes evangélista stílusban írni arról, hogy ma már minden magára valamit is adó márkának oda kell figyelnie a neten róla folyó párbeszédre és a felhasználók véleményére, mert máskülönben lehúzhatja a redőnyt (bár egyébként egyetértek). Egyszerűen csak ismertetek egy jó kis cikket, amiben leírnak pár olyan esetet, ahol a userek kifogásai megértő fülekre találtak. Oké?

Szóval az egyik legnagyobb, vállalat ellen irányuló userkampányt egy újságíró indította az egyik leginkább utált telekomos cég, a Comcast gyenge szolgáltatásaival kapcsolatos kifogások gyűjtésére. A site a ComcastMustDie címet viselte, ide küldhette be mindenki az élményeit. A cég egy idő után bekapcsolódott az oldalon folyó párbeszédbe és igyekezett kezelni az észrevételeket. És bár továbbra sem lépett elő a népszerűségi listán, az mindenképp szimpatikus volt, hogy próbált valahogyan javítani a helyzeten. Ezért aztán egy idő után nem is volt már szükség ilyen vehemens hangvételre, így a site címét is lecserélték egy szelídebben hangzóra: ez ma már Customer-Circus.com.

A cikkben említenek még néhány esetet: az egyik legnépszerűbb blogger, a dooce szerzője a mosógépével nem volt megelégedve. Mivel nem igazán törődtek a problémáival, egy idő után megkérdezte az ügyfélszolgálatostól, hogy mit szólna ahhoz, ha megírná az élményeit a Twitteren, ahol több mint egy millió követője van? Az illető nem tudta, ez mit jelent, és annyiban hagyta a dolgot. Ennek lett az eredménye egy felszólítás tőle a Twitteren arra, hogy soha ne vegyen senki maytag mosógépet. Már másnap felvette vele a cég a kapcsolatot, de a konkurens Bosch is, aki ingyen gépet ajánlott fel neki. (Ezt egyébként a blogger elfogadta, de egy non-profit szervezetnek adta.)

Természetesen ők még a szerencsésebb kivételezettek közé tartoznak, azért egy száz, ezer fős follower táborral nem igazán lehet a cégeket meghatni. Persze még a nagyok is pofára esnek néha és a mai napig előfordul, hogy nem reagálnak a webkettes méltatlankodásukra.

A cikkben két fontos kijelentés van: az egyik, hogy egy ötperces beszélgetés a hőzöngő felhasználóval egycsapásra hívekké teszi őket, a másik pedig, hogy a net kibontakozása nem járt együtt a telefonos ügyfélszolgálatok fejlődésével. Emiatt sajnos csak akkor értesülnek a cégek arról, hogy valaki elszúrt náluk valamit, ha a user veszi a fáradságot és jó hangosan odamond egyet.

Ide is be lehetne szűrni valamilyen evangélista szöveget, de szerintem értitek a mondanivalót. :)

Jó cikket találtam a miszcellániáról, mint műfajról. Amit érdemes tudni, hogy a haszontalan információkkal egyre több könyvet töltenek meg, poénból. Általában az ajándék szekcióban árulják ezeket és annyi a közös bennük, hogy igyekszenek érdekes, de az életünkkel kevés viszonyt ápoló adatokat, tényeket összegyűjteni, és esetleg valamilyen minimális kapcsolatot teremteni közöttük. Hadd tegyem ide, mit írt erről a szerző: "The facts nod at one another, and the reader gives them a nod in return." Gyönyörű. (Boston Globe)

Bollywoodban az előrejutás alapfeltétele a szereposztó dívány sűrű látogatása. Ez alól nagyon ritkán vannak kivételek, egy új filmsztár azt állítja, hogy neki például sikerült. Reméljük a legjobbakat. (Jezebel)

Egyre több leányanya számol be olyan történetekről, hogy evangélikus protestáns fundamentalista szervezetek rábeszélik őket a gyerekszülésre, aztán miután kidumálták tőlük a gyerekeket, a beígért lelki és pszichológiai segítség nemhogy elmarad, de nagyon kemény szavakkal elküldik őket. Tehát: lényegében gyereket gyártatnak maguknak. (Jezebel)

Itt meghallgathattok egy podcastot a Gömböcről. (+Plus magazine)

Megalakult az első női rockbanda Pakisztánban. (Jezebel)

Ebben a cikkben az újságíró elmondja, miért jó, hogy az emberek felháborodtak az IKEÁ-nak a Verdana betűtípusra való átállásán. Szerinte fontos, hogy ne legyünk homogenizáltak és jó, hogy az emberek tiltakoznak az ilyen változások ellen. Biztos így van. (The Guardian)

Ahogy javulnak a kutatási módszerek, egyre kevesebb bizonyíték van arra, hogy az akupunktúra valóban hatásos. Viszont a teljes cáfolat sem sikerült eddig, szóval továbbra sem tudni, hogy egyszerű placebóhatásról van-e szó a sikeres kezelések esetében. (Seed)

Egy kutatás szerint a tanárok már akkor prekoncepciókat alakítanak ki a diákjaikkal szemben, amikor azoknak még csak a nevüket olvassák. A Jack vagy a lányoknál a Courtney a biztos extrafigyelem-generátor, bár annyi a szerencséjük az így elnevezett gyerekeknek, hogy a tanárok szerint ők az osztályok legnépszerűbb diákjai általában.

Egyébként a következő nevek voltak 2008-ban a legnépszerűbbek az Egyesült Királyságban:

Lehet, hogy nem fog jólesni, amit mondok, de jóformán a csillagokat is úgy csinosítják photoshoppal, mint Britney Spearst a Shape magazin retusőrei.

Nézzük csak, hogyan történik mindez:

A teleszkópok, mint amilyen a Hubble, fekete-fehér képeket készítenek, aztán ezeket elküldik a központba. Egy-egy kép 70 MB méretű, 16.7 megapixeles. Amint megérkeztek, megnézik őket a kutatók, akkor még FITS formátumban, amit kifejezetten az asztronómusok használnak. Ezután átküldik a grafikai érzékkel megáldott kollegáknak, hogy készítsenek belőlük a köz által is emészthető képeket.

 Ez a kép például négy fotóból lett összeállítva. A feladat elég durva, mert 65 ezer szürke árnyalatból álló képet kell 256-os színes, mezei tiff vagy jpeg formátumúra butítani.

A végső kép úgy lesz színes, hogy az alapját képező egyik képet vörösre, a másikat zöldre, a harmadikat pedig kékre "festik".

Van, amikor további színeket adnak hozzá, de nem vagyok elég jó fizikából ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mondani, hogyan.

Mindenesetre aztán megvágják, kicsit megforgatják a képeket, hogy jól nézzenek ki, mindezt photoshopban, és még mindig FITS formátumban. Aztán hajrá, lehet gyönyörködni.

És ki most a legnagyobb menő a csillagcsinosítós szakmában, na ki? Egy Zoltan Levay nevű ember. Natessék.

Egy ideje furcsa jelenséget figyeltem meg a Baross térnél (tudjátok, a körút és a Baross utca kereszteződésénél van): a Görög Grill nevű hely előtti zöld területek előtt egy ideig csak kacatok gyűltek, majd a fák tövénél teljesen be lett ültetve a föld mindenféle virággal.

Előkerült egy (hinta?)szék, aztán a "tulajdonos" is, aki szép fehér keretet is épített a mostmár három kis zöld sziget köré.

Vasárnap már azt láttam, hogy átment a Baross térre és ott kezdett el gyomlálni.

Az illető egyértelműen hajléktalan, néha látni, hogy más hajléktalanok odamennek hozzá, de egyébként többnyire egyedül van. Sok időm nem volt őt megfigyelni, de tervezem már, hogy megszólítom.

Viszont mivel kevés időm van és egyébként is félős vagyok, egy újságíró igazán odamehetne megkérdezni, milyen az élet ott a Baross utca sarkánál és hogy hogyan jött ez a virágnevelgetés. Nagyon jó fotókat is lehetne ott készíteni, aztán beadni a World Press-re.

Szóltam!

Ha lenne (lesz?) motivációs blogom, akkor néha helyet kapnának benne olyan videók, mint az alábbi. Az életünk jó, és hétköznapi pillanatai vannak benne összegyűjtve egy-egy villanás erejéig. Egy fiatal, 2007-ben végzett intermédia művész, William J. Hoffman készítette az NPR részére.

Mondhatnánk, hogy nyálas és az is, meg vannak gyenge pontjai, de néha kell az ilyen. Ha nagyon nem bírtátok, akkor ezer bocsánat. :) (via Science blogs)

Mivel az allergia miatt nem tudok aludni, minden alvással kapcsolatos információ érdekel. Most egy olyan cikkre bukkantam, ami egy új megközelítésben tárgyalja a témát. Egy kutató szerint ugyanis az alvás nemhogy védtelenné tesz minket, hanem éppen ellenkezőleg: megvéd minket a saját hülyeségünktől.

Ugyanis az állatvilágban látható példák arra engednek következtetni, hogy akkor alszunk, amikor egyébként veszélyes lenne a szabadban lófrálás. Ilyenkor szépen csendben, moccanatlanul, azaz alvással kivárunk. Ez - belegondolva az éjszakázás rizikóiba - egészen indokolható.

A kutató egyébként azt mondja még, hogy alvás közben is éberek vagyunk bizonyos értelemben, hiszen az olyan zajokra, mint mondjuk a csecsemősírás, vagy egy hirtelen puffanás, nagyon könnyen felébredünk.

Még egy dolgot emeltek ki a kutató elméletei közül: az állatok, ha dolguk van, alig alszanak. Ebből elvileg az következik, hogy ez esetleg szintén érvényes lehet ránk is, és ha nem tudunk aludni, akkor elvileg könnyen lehet, hogy inkább a dolgainkkal kellene foglalkoznunk és mondjuk megírnunk a hetek óta halogatott esszét, meg ilyeneket.

Ez nekem elég meredeknek tűnik, mert szerintem teljesen lemerülve, épp csak alapszinten aktív aggyal nem lehet érdemi munkát végezni, az erőltetésből meg csak idegeskedés és egy újabb elrontott nap lesz.

Ha már az alvásnál tartunk, szerintem mondjuk el egymásnak, kinek hogyan megy. Szavazás!

A Tumblr-es aktivitásomat követők számára nem lesz új az információ, de szeretném megörökíteni, vagy inkább kitartani a pillanatot: egy korábbi ötletem, a prezioki életre kelt az USÁ-ban, aminek nagyon-nagyon örülök.

Természetesen közöm nincs hozzá, egyszerűen csak jó látni, ha beigazolódik egy ötletről, hogy jó és működőképes.

Itt láthattok egy példát. Ahogy a videóból is lejön, nagyon népszerű az esemény. Az amerikaiak egymástól független, kevés értelmet hordozó slide-okat pakolnak egymás mögé, én inkább egymásra épülő részletekre gondoltam, de ezt is érdemes lenne kipróbálni.

Egyszer már elkezdtem csinálni ilyen prezit, de kellő motiváció és energia hiányában elhalasztottam. Mindenesetre lehet, hogy rendezek ilyen házbulikat, mert most kedvet kaptam hozzá.

Amikor olvastam, hogy egyes helyeken a tanárok megengedik a diákoknak, hogy saját maguk állítsák össze az olvasólistájukat, zsigerből rávágtam, hogy nem értek egyet.

Azonban belegondolva: iskolai éveim nagy részében elképesztő kínszenvedés volt átrágnom magam a kötelező olvasmányokon, mert nem láttam értelmüket, nem volt közük hozzám és heveny undort váltottak ki belőlem. Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem szerettem olvasni, ráadásul azt sem, hogy csak lányregényeket vettem volna elő.

Egyszerűen nem értettem, miért jó, ha depressziós sztorikat kell olvasnom buta fiúgyerekekről, lásd Kincskereső kisködmön, Légy jó mindhalálig, Pál utcai fiúk, Tüskevár. Brrrrr! A Tüskevárat konkrétan az anyukám olvasta el helyettem, a kisködmönös fiút utáltam azért, mert irigy, a Légy jó mindhaláligban halálosan idegesített a fiú kisebbrendűségi komplexusa és hogy mindenáron magázódni akart, a Pál utcai fiúk meg konkrétan hülyék voltak.

Nem sok maradt, tényleg olyan borzalmas könyveket kellett elolvasnunk. Később a középiskolában már valamivel jobb lett a helyzet, de akkor is inkább házon kívül kerestem a napi irodalmi betevőt.

Szóval belegondolva: igen, legyen nagy szabadsága a gyerekeknek az olvasólistájuk összeálításában, beletéve néhány kötelező elemet, de nem túlterhelve a listát régi beidegződések miatt ottragadt, korszerűtlen könyvekkel.

... Ezt már két korábbi posztomban Clay Shirky is elmondta, most egy stanfordi professzor is megerősítette: összegyűjtött a diákjaitól minden írásbeli megnyilatkozást az egyetemi esszéktől az e-mailekig, blogposztokig és elemezte azokat.

Ő teljesen be van lelkesedve, szerinte ami az íráskultúránkat illeti, az ókori görögöknél tapasztalható robbanás előtt állunk. Még ha én ebből gyököt is vonnék, abban van valami, amikor azt mondja, hogy főként az amerikai ember még életében nem írt (és olvasott) annyit, mint most az internetnek köszönhetően. Ezen a véleményen van Shirky is egyébként.

A változás annyi, hogy a fiatalok számára fontos, hogy szóljon valakinek a szöveg, legyen valamilyen célja. A céltalan rugódzást nem értik és értékelik, mást tartanak jó írásnak. Az pedig, hogy mindent átitat az SMS-nyelv, meg elönt minket a smiley, nem igaz.

Sok új infó nem volt a cikkben, de érdemes elolvasni, mert mindig jó látni, ha valaki nem kultúrpesszimista.

Valamelyik este a körúton volt dolgom és az Üllői út felé haladva egy iszonyatos hely előtt mentem el: lélektelen, igazi vendéglátós hangulat zseléshajúakkal, egy párasztalos szabadtéri "terasz", az esti óra ellenére is nagy zaj... és meglepetésemre ennek ellenére is meghitten beszélgettek itt egymással fiatal fiúk és lányok. Annyira furcsa volt ez, hogy majdnem odamentem hozzájuk megkérdezni, hogy mégis mi vitte rá őket erre.

Erről jutott eszembe, hogy lehetne egy ilyen sorozatot készíteni. Mármint meg kellene kérdezni az embereket, hogy miért is vannak abban a rossz kávézóban/büfében/étteremben/kocsmában, ahol éppen rajtakapták őket.

Természetesen nagy részük érzékelné, hogy valahogy ki kell menteniük magukat, és egy idő után hasonló indoklási minta rajzolódna ki, de azért arra mindenképpen használható lenne ez a cikksorozat vagy rovat, hogy elmondják, egyébként szerintük mitől jó egy kávézó/büfé/étterem/kocsma vagy éppen cukrászda.

Én elolvasnám. :)

Egy Sarah nevű nő megunta a vállalati életet és saját boltot nyitott - a lakásában. Az értékesítés részben itt, részben a honlapján keresztül, részben pedig a Portobello Road-on történik.

Mindenféle szép és kedves tárgyakat árul és a honlapján keresztül például úgy történik a vásárlás, hogy mindig a friss árukészlet van a nyitóoldalon, és az egeret a tárgyak felett huzigálva megnézheted, még kapható-e az adott cucc.

Nagyon rendben van. Én ugyan képtelen lennék a lakásomba felengedni idegeneket, de ha valaki ettől nem viszolyog, abszolút követendő példa.

Egy új kutatás igazolta azt, amit sejtettem: a vidéki gyerekek testképe negatívabb, mint a városiaké, ami egyébként egy régi mítosznak mond ellent. Eddig ugyanis azt gondolták, hogy az anorexia, a bulímia meg egyáltalán az önutálat inkább a városi, középosztálybeli emberek "kiváltsága". Mint vidéki gyerek, egyáltalán nem lepődtem meg az eredményen, ugyanis valamiért az a legfontosabb téma, ha mondjuk családi buliba mész a vidéki rokonsághoz, hogy ki mennyit hízott vagy fogyott. Természetesen egyik állapot sem megfelelő, szóval sosem lehetsz nyugodt, mert sosem lehetsz elég jó. (Jezebel)

Egy klinika kutatói szerint az hajlamos az Alzheimer kórra, aki nem ismeri fel az olyan neveket, mint a Britney Spears vagy a Jonny Carson. Hm... Jonny Carson? :D (Jezebel)

Bangladeshben annyira elharapódzott a (só)savval való támadás, hogy az állam szabályozni fogja az értékesítését és tájékoztató kampányokba kezd, melyekben ismertetik, hogyan kell ellátni az áldozatokat. (Egyébként úgy, hogy legalább harminc percig hideg vízzel kell mosni az arcot vagy a felületet, amit a sav ért) (szintén Jezebel)

Hazugság témában készült egy kutatás, aminek az a következtetése, hogy vannak emberek, akiknél default beállítás az őszinteség, míg vannak olyanok, akiknél tudatos döntéshez van szükség arra, hogy ne hazudjanak. Kicsit féltem a kutatók sikerét, mert eddig csak ezt tudták valamennyire igazolni, de további csoportokat vagy hazugsági mintákat, például azt még nem tudták meghatározni, hogy mennyire vagyunk konzisztensek ebben a tekintetben. Azért szurkolok. (Seed) Ez a Seed egyébként tökjó. Readerbe téve.

Ha nehéz tárgyat tartunk gondolkodás közben, gondolataink tárgyát sokkal fontosabbnak, nagyobb mérvűnek találjuk, mint amikor valami könnyű dolog van a kezünkben. :) Ez egész szépen párhuzamba állítható a kognitív nyelvészet alapvetéseivel, amiket viszont már nem tudnék kellő tudományossággal tolmácsolni, ezért ettől inkább megkíméllek titeket. (Scienceblogs)

Hű, mennyire meglepő: a letöltés sokkal környezetkímélőbb, mint a CD-k. Azt a pénzt nekem is adhatták volna, amit ennek a kiderítésére költöttek. (Grist)

Szép vasárnapot!

Aki olvas már egy ideje, tudja, hogy mennyire használatmániás vagyok és mennyire utálom a felesleges dolgokat. Ezzel egyre többen így vagyunk, mindenki a saját módszerével próbálja saját magát és a környezetét ráébreszteni a pazarlás mértékére.

Vizuálisan ez általában leltárok formájában jelenik meg, persze van, aki művészetet csinál belőle. Ez a fickó viszont nem veszi annyira komolyan magát: készített egy sorozatot, ahol idétlen ruhában ül egy kanapén és lefényképezi magát a lakásban található tárgyaival. Ez így önmagában elég unalmasnak tűnik, ezért megspékelte mindezt egy kis játékkal, hogy élvezhetőbb, és az anyag nagyságából következően fogyaszthatóbb legyen. Én mindig az aranydisznót próbálom elkapni, de csak elsőre sikerült, azóta nem jött össze.

Nézzétek meg ti is, nem lövöm le a poént. Persze azért túl sokat se várjatok. :)

Mindenesetre ez egy nagyon jó fogás arra, hogy felhívja magára a figyelmet. Ugyanis fotós, ráadásul az a megrendelésre dolgozó fajta, szóval neki tényleg nagyon fekszik ez a módszer.