Most miért ne néznénk át újra, milyen volt az év videótermése? Valahogy muszáj áttekinteni, mielőtt továbblépnénk, nem? Megmutatom időrendi sorrendben, hogy nekem melyik anyagok voltak a kedvenceim a legutóbbi éves gyűjtés óta:

Ezt sokan szerettétek, ahogyan én is. Rövid, de legalább ennyit sikerült megőrizni abból a reggelből.

Minden hibája ellenére az egyik kedvencem, még az sem zavar annyira, hogy ahogyan az alatta hallatszó dalszövegben a hold, úgy egy nem annyira jó döntés miatt a fehéregyensúly játszott olcsó trükkökkel.

Az év legjobb megnyitója: élmény volt ott lenni, élmény volt megcsinálni a videót.

Egy kényszermegoldásból született cipősvideó. A kiegészítők úgysem kapnak kellő figyelmet a bemutatókon, nemde?

Ezt is szeretem az új géppel való bizonytalankodás ellenére is. Klassz ez a mélységélesség-dolog. :)

November 18-tól 21-ig Párizsban volt a legkoncentráltabb a fotóval foglalkozó népesség a Paris Photo miatt. A világ legjelentősebb fotóvásárának mérlege ebben az évben 38 ezer látogató volt, 120 kiállító galéria 25 országból, több mint ezer művész munkái.

Izgalmas volt, a képek nézegetése közben lehetett találgatni, hogy vajon ki lehet gyűjtő és ki egyszerű nézelődő. Néhány igazi amerikai gazdag fickó diskurálását ki lehetett szúrni, de persze a legtöbben rejtve maradtak az avatatlan szemek elől. A képek teljesen vegyesek voltak, hiszen a rengeteg galériának más-más profilja van: voltak kortárs és vintage fotók, igazából minden, ami ma forog a piacon.

2010-ben Kelet-Közép Európa volt a fókusztéma, ami nagyon jó lehetőség lehetett volna az itteni galériáknak és művészeiknek. Úgy láttam azonban, hogy ezt leginkább elszalasztani sikerült. Kívülálló vagyok, csak a kommunikációs szakmához értek, de azt azért érzékeltem, hogy ezek a standok a nagy, elismert galériákhoz képest sokkal nehezebb utat választottak az érvényesülésre - teljesen feleslegesen. Távolról nézve nem túl izgalmas, nehezebben értelmezhető dolgokat tettek ki többségében, ahelyett, hogy odacsalogatták volna magukhoz a potenciális vevőket és az érdeklődőket. Márpedig a cél elvileg az eladás és nem egy képzőművészeti tárlat létrehozása lett volna.

A dolog logikája pedig teljesen egyszerű: szép, nagy, lehetőleg színes képek kellenek ide, és főként portrék. (Ezt az aukciókon is meg lehet figyelni, az ilyesmi a legkelendőbb.) Olyan képek kellenek, amik magukra vonják a figyelmet, közelebb kell menni hozzájuk. Utána már tényleg csak egy lépés, hogy az érdeklődők megnézzék a kitett albumokat, katalógusokat és elkezdődjön a beszélgetés.

A másik fontos dolog a nagyítások minősége, a keretezés, vagy akár az üveg is. Ebben sem jeleskedtünk, de ennek egyértelműen technikai akadályai is vannak: itthon például egyszerűen nem hozzák azt a minőséget a nyomdák, ami a Paris Photón teljesen alapvetőnek számít.

Rég voltam ilyen szakmai vásáron, nagyon izgalmas volt. Nézzétek meg a videón, miket láttam. Beletettem néhány, a neten terjedő és széles körben is ismert új képet, és a szemfülesek észrevehetik Viviane Sassent, sőt Szily Lacit is - igaz, őt csak egy fotón.

Hogy kicsoda Viviane Sassen? A munkáit ebben a videóban megnézheted:

Elkezdtek újrafordításokat megjelentetni, szóval most más megközelítésben olvasható a Dr. Zsivágó, Anna Karenina és társai. A Boston.com újságírója utánajárt a dolognak, és azt találta, amit mi és valószínűleg ő is rögtön feltételeztünk: csupán a pénzszerzés dominál, nem szakmai vagy minőségbeli megfontolások. (Boston.com)

Urbanisták, szociológusok, történészek és más bölcsészek esszéiből állítottak össze egy kötetet a WC-ről, a Salon pedig interjút készített egyikükkel. Váó! (Salon.com)

Egy sok neves egyetemet megjárt Telegraph-blogger szerint az online egyetemek le fogják nyomni a hagyományos intézményeket, mert az utóbbiakban egyszerűen kevés jó tanár tanít és csak megy az idő feleslegesen. Az online eszközöket használó egyetemisták viszont tényleg a legjobb előadókat nézhetik meg, és ugyanúgy van lehetőségük a velük való interakcióra. Szerintem az emberek lusták és mindig szükség lesz személyes, élő kontaktusra, hogy megmozgassák az agysejtjeiket. Azzal a kijelentéssel mondjuk egyetértek, hogy aki tanul az egyetemen, az valószínűleg magától teszi, nem pedig külső kényszerre vagy motivációra. (Telegraph)

Egy antropológus szerint a kommunikáció, az eszközhasználat és az állatok háziasítása mellett az állatok családtagként való kezelése a negyedik olyan elem, ami emberré tesz minket. Érdekesség, hogy az USÁ-ban az embereknek csupán a 37 százaléka nem rendelkezik háziállattal. A többség beszerez valamit, főleg azért, mert úgy gondolják, hogy az jó a gyereknek. A kutatások szerint egyébként ez valószínű, bár nem egyértelmű a kauzális kapcsolat például az állattartás és az empatikusabb jellem között. Lehet ugyanis, hogy egyszerűen az empatikusabb gyerekek szeretnének állatokat. (Seed)

Az Art Basel Miami már jóval kisebb tömeget vonzott és alábbhagyott a zsizsegés annak ellenére, hogy a képzőművészetbe újra elkezdtek befektetni és az aranyhoz hasonló biztonságot tulajdonítanak neki. Míg korábban a műgyűjtők (illetve megbízottaik) 9:30-kor ott toporogtak a bejáratnál, hogy gyorsan berohanjanak vásárolni, addig ma már tök kényelmesen be lehet járni a helyet. Ennek egyetlen előnye van: az intézményeknek is van esélye a gyűjteményeik gyarapítására. (The New York Times)

Eljutottunk oda, hogy tényleg mindenkinek Facebook oldala van, de minimum a tömegmárkáknak. Általában ilyenkor nem csak a termékeiket állítják előtérbe a cégek, hanem megmutatják, mennyire jófejek, milyen jó náluk dolgozni, mekkora menőség az egész. A dolognak sok esetben részét képezi, hogy kiteszik a legfrissebb álláshirdetéseiket, hiszen ingyen van, magas követőszámnál ráadásul hatékony.

Ilyenkor jön be a tucat önhitt user a képbe, mondván, hogy "nem válaszoltál, pedig méltóztattam beadni hozzád a CV-met". A sok ultraképzett és tehetséges ember választ akar, a lelkiismeretes social media manager meg mindegyiknek válaszol és újra elkéri az e-mail címét, csak azért, hogy aztán el lehessen küldeni ezeknek a tehetséges embereknek az elutasító levelet.

Mindig felmerül bennem a kérdés, hogy pont ilyen kényes témában honnan veszik ezt a sok önérzetet? Ráadásul miért gondolják jó ötletnek, hogy a reménybeli munkaadójuknál úgy indítanak, hogy besértődve rászólnak? Biztosan jó pont, mi?

Kevesebb önbizalmat, emberek.

Más magyarázatot nem tudok arra kitalálni, hogy mennyit képes késni a magyar. Olyan úrias tempóban élünk, mintha nem lenne a világon semmi dolgunk, minthogy lecsöngessünk Jean-nak.

Kérdem én, miért jó, ha a korábban itt már megénekelt hat órára meghirdetett Ízakadémia csak fél órával később kezdődik meg, mert pontban hatkor csak négyen voltunk ott a kb tizenötből? Vagy vegyük a Fashion Video Festival partiját: fél kilenctől kell érkezni, de majdnem tíz óra van, mire bárki kinyitja a száját a mikrofonba?

Miért nem normális az, ha valaki pontos? Komolyan nem értem. Ha késni akarok, simán be tudok iktatni egy rossz villamosra szállást vagy egy hajmosást, úgy is legfeljebb öt percet tudok ráhúzni, ennél több egyszerűen nem megy.

Alkotmányba kellene foglalni a késés eltörlését. A nemzet gazdasága szerintem pikk-pakk felépülne.

Ahogy láttam, millió poszt született már a témában, dehát teljesen elkerülhetetlen a dolog, mert fontos élményt ad. A Culinaris Ízakadémiájáról van szó, ami a magamfajta, a konyhát csak a nevéről ismerő és nem igazán gasztrosznob ember számára maga volt a Disneyland.

Kicsit fáztam tőle, hiszen azt már látatlanban is lehet tudni, hogy az ilyen helyeken idegenekkel összeeresztve kell valaminek nagyon örülni, de mivel aztán tényleg nagyon érdekes a dolog és tényleg nagyon örülsz, az idegenek sem zavarnak különösebben.

A program elnevezése Francia konyha III. volt, a következő fogásokkal:

• Pirított vargánya borjúvesével, zelleres almasalátával
• Galambesszencia szezonzöldségekkel
• Marhanyelv savanyú káposztával, paszternák pürével
• Mont d’or sajt viola burgonyával
• Baba au rhum friss gyümölcsökkel

OMFG.

Nem szeretem a leveseket, de ezen az estén a galambesszencia volt a legjobb, és érdekes módon még a marhanyelv is ízlett, csak azért súlyosbított az élményen a nagyon furán ízesített savanyú káposzta. Kínáltak az ételekhez bort is (Vylian Bogyólé 2010, Bussay Esküvé 2008), amik igazság szerint annyira nem voltak kiemelkedőek, bár jól kiegészítették a fogásokat.

A dologban nemcsak az volt a jó, hogy iszonyú finom dolgokat lehetett enni, hanem még az olyan, alapjáraton érdektelen antitálentumok számára is izgalmas volt, mint én. Érdekes volt élőben látni a fűszerek arányát például, ez nekem nem megy egyáltalán. És fontos volt, hogy ezeket a fura húsfajtákat jó szakács által készítve ettük első alkalommal. Így bár nem valószínű, hogy mondjuk valaha is marhanyelvet vagy borjúvesét fogok rendelni, azért ha mégis szembejön, már nem fogok idegenkedni tőle.

Az is nagyon tetszett, hogy akik előadtak, teljesen bele vannak bolondulva a munkájukba és az ételek, a főzés iránti lelkesedésük átragad a vendégekre is, akik aztán még órákig az este fogásairól beszélnek.

Szóval akármennyire is úri mulatság ez, elhatároztuk, hogy negyedévente egyszer elmegyünk, amíg meg nem unjuk.


 

Körülbelül egy éve teljesen rákattantam a Je Suis Belle-re, viszont nem bánom, mert olyan ruhákkal lettem gazdagabb szépen lassan, amik amellett, hogy többségükben nagyon egyszerűek, első pillantásra feltűnnek, mert különlegesek.

A most aktuális kollekció az eddigi kedvencem, bár az előző őszi-téli anyag is kiemelkedő volt - csak akkor még nem volt egy vasam sem. :D Mindenesetre nem vagyok egyedül a rajongásommal, nagy sikere van az új anyagnak.

Nemrég alkalman nyílt elmenni a kollekcióhoz kapcsolódó private sale-re, ahol alaposabban is körülnézhettem a showroomban. Az ilyen típusú eseményekről azt kell tudni, hogy - legalábbis a Je Suis Belle-nél - ilyenkor személyre szólóan meghívnak potenciális és meglévő vevőket, és részletekbe menően ismertetik velük a kollekció létrejöttének hátterét, megmutatják az inspirációs táblát, és a ruhák próbálgatása közben frissítőkkel kínálják őket. Nem utolsósorban pedig kisebb ajándékokat adnak, így ebben az esetben egy-egy karkötőt és egy lookbookot.

Ennek az elemeit láthatjátok az ott készült videóban:

(Új technikát használtam, még kicsit szokni kell :)

Készítettem egy teljesen felhasználóbarát villáminterjút is, aminek a kérdéseit Kiss Tibi, a tervezőpáros egyik tagja válaszolta meg. Íme:

Mióta vagytok a Párisi udvarban?
2008 ősze óta dolgozunk itt.

Milyen megosztásban végzitek a munkátokat?
A tervezés és a kreatív munka teljesen közös, de az elmúlt évek alatt elosztottuk a céggel járó egyéb feladatokat.
 
Mennyire lojálisak hozzátok a vevőitek? Sok igazi Je Suis Belle rajongó van?
Egyre több. Mindent megteszünk, hogy vevőink maximálisan elégedettek legyenek és mindig találjanak pár új kedvenc darabot.

A külföldi közönség hogyan reagál a kollekcióitokra?
Nagyon izgalmasnak találják munkáinkat és mindig nagy a lelkesedés, ha találkoznak velünk. Sokat dolgozunk rajta, hogy eljuthassunk a megfelelő emberekhez, akik valódi segítséget jelenthetnek.

Tudatosan kommunikáltok? Van stratégia abban, hol és hogyan vagytok jelen?
Igen, van. Eddig nem volt maximálisan kifejlesztett, de az elmúlt pár hónapban átalakulóban van a kommunikációnk és új stratégiát szeretnénk felépíteni. Az viszont, hogy hol jelenünk meg, egyre tudatosabb.
 
Mi adta a kezdő lökést a kollekció kialakításához?
Általában az anyagok adják az első impulzusokat. Sokszor elég egy vidéki hétvége, vagy egy utazás, hogy összeálljon a kép és helyére kerüljenek az információk és a tapasztalatok.

Meglepett titeket a kollekció kiemelkedően pozitív fogadtatása?
Igen. :) De nagyon örülünk neki!

Jelenleg min dolgoztok?
Mostanában a karácsonyi meglepetéseket készítjük elő.

A kollekciót itt tudjátok megnézni.

Még korábban beharangoztam itt a hülyerobot versenyt, amit a Trafóban rendeztek meg vasárnap este. Ahogyan azt sejteni lehetett, tényleg nagyon vicces dolog kerekedett belőle, érdekes módon főként a magyar versenyzőknek köszönhetően. Eleve, ki más készíthetett volna borsót falrahányó robotot?

Emlékeztetőül: a pontozás során három fő szempontot vett figyelembe a zsűri. Teljesen haszontalannak, viccesnek és robotszerűnek kellett lennie az elkészült produktumoknak. Ez többségében sikerült is, bár például az egyik kedvencem, a Kis hercegből ismert, dobozban menekülő bárány az élet és az egymás közötti kapcsolatok alapkérdéseit vetette fel, így nem kaphatott túl sok pontot, hiszen fontos funkciója lett.

A másik kedvenceim a didergő robotok voltak, akiket a hatás kedvéért egy hűtőgépbe installálva mutattak meg nekünk. A győztes csapat két jó projektet is indított, az egyik volt a végül díjazott macskanyalogató robot, ami mindent tudott, csak épp macskát nyalni nem, a másik pedig az említett borsóhányó.

Készítettem videót is, de mivel nem vagyok elég pofátlan, inkább csak jelzésértékű lett az eredmény:

Nézzétek meg viszont ezt a rövid kis szösszenetet, ahol a Bacarobo alapítója mutatja be saját kreálmányát. Ezen a hangszeren egyébként eljátszotta a Magyar Népmesék intróját is.

Klassz volt, legyen ilyen minden vasárnap este.

Már korábban szó volt itt egy olyan párról, akik kávéház üzemeltetésébe fogtak, mert az olyan jó. Azokban a napokban többen reagáltak a posztra és elmondták, hogy mi mindent csinálnának, ha lenne merszük, illetve lehetőségük meglépni.

Érdekes módon sokan gondolták úgy, hogy a kis kávézó, meg a reggelizőhely és egyebek majd jó ötlet lesz valamikor. Van némi tapasztalatom a témában, ezért szeretnék itt és most lebeszélni mindenkit erről a képtelenségről.

Egyrészt az ilyen munka kemény - keményebb, mint amit valaha is el tudtál képzelni. Ráadásul minden felelősség a te vállaidon fekszik. Ezenkívül irtózatos adminisztrációval jár, és azt készpénznek veheted, hogy az összes hatóság naponta fog hozzád benézni, és ha akar, talál hibát.

Aztán ott vannak az alkalmazottak, akik még akkor is meglopnak, ha szeretnek téged. És nem kicsit, és nem egyszer. Folyamatosan azon kell gondolkoznod, hol lehet a rendszerben a hiba, mit tudnak kihasználni.

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy az étel nem hoz sok pénzt a konyhára. Az alkohol az igazi bevételi forrás, viszont ahol van alkohol, ott van részeg és vállalhatatlanul viselkedő vendég is. Azt se felejtsük el, hogy ebben az esetben sokáig kell nyitva tartani.

A legkisebb gond már szinte a vendégekkel van egyébként, bár persze őket is el kell viselni, és egy rossz szó nélkül, készségesen kiszolgálni.

A védelmi pénzekről nem tudok. :)

Szóval ti okos, tehetséges, sokra hivatott fiatalok! Higgyétek el, a vendéglátás nem nektek való! De tényleg tuti nem. Találjatok ki valami olyat, amiről van némi fogalmatok, sőt jól is megy. És ne tegyetek fel mindent egy lapra! Legalábbis ne erre.

Már korábban is szerettem volna írni egy posztot arról, hogy az egyik legtutibb üzlet a belvárosban nem a kis biszbasz boltok nyitása, hanem egy rendes, tisztességes virágos lenne.

A virágosstandok és az aluljárós boltok létezése ugyan nagyon üdvös, de legfeljebb vészhelyzetek esetére tudnám elképzelni, hogy ott vásároljak. Kellene egy-két olyan hely, ahol szép cserepes és vágott virágok lennének tonnaszámra.

Elsőként, amikor komolyan kerestem virágüzletet, a neten felmerült a Viola Violetta, a Virágneked.hu, az Arioso és mégegy, ami nem jut már eszembe. Nos, pont az említett három igazából nem virágbolt, mert inkább dekorációs cuccokkal vannak tele. Kicsit becsapva éreztem magam, bár hozzá kell tenni a helyzet érzékeltetéséhez, hogy kétségbe voltam esve, mert nagyon kellett volna virág valahonnan. :)

Végül egyébként a Ferenciek terénél találtam egy helyet (nem a Viola Violettát), aminek ha jól emlékszem, egyszerűen csak Virágüzlet a neve. Egy hatalmas tér szép, de nagyon kevés virágfajtával. Viszont elég jó virágkötőik voltak. És természetesen mondanom sem kell, hogy a bolt területének 70 százalékát lakásdekorációs baromságok foglalták el.

Szeretném megkérni a vállalkozni vágyó hipstereket és irodistákat, hogy a vendéglátásról legyenek szívesek figyelmük fókuszát inkább a virágüzlet nyitására helyezni. Nagyon hálás lennék, már van egy csomó vázám.

KÖSZI!

Sokaknak nem meglepetés, hogy megjelent a the Room 12. száma, hiszen nagy bulit rendeznek ilyenkor, ahol elsőként lehet megnézni a lapot. A videóban ebből láttok pár pillanatot.

Teljesen őszintén még nem tudtam a szokásos alapos átolvasást abszolválni, pedig általában ez az első dolgom. Az mondjuk egyértelmű, hogy a sorozatok gyönyörűek lettek, nagyon büszke vagyok emiatt a Roomra. A kedvencem Valeria Keralavával a Land of Confusion című anyag, ide is másolok egy részletet belőle:

A sorozat készítéséről pedig itt egy videó. Képzeljetek hozzá negyvenfokos hőséget.

A pénteki nap egyértelműen a divatról szólt a Marie Claire Fashion Days "zártkörű" bemutatójával és a Room partival (erről lesz még videó). Az előző program nagyon biztatóan indult, mert láthatóan minden eszközt bevetettek a szervezők, hogy komfortosan érezzék magukat a vendégek. Ez azonban éppen addig tartott, amíg a lényeg, a divatbemutató el nem kezdődött.

Itt az új és a már befutott fiatal tervezőnemzedék ősz-téli kollekcióit mutatták be, volt tehát: Anh Tuan, Artista, Je Suis Belle, Nanushka, Konsánszky Dóra, Use Unused
Abodi Dóra, AnnaEva, Imago Mundi, Kepp Showroom, Mojzes Dóra, Szegedi Kata (+ Benus Dániel).

A vicces rész azonban most jön: az egy dolog, hogy millió ember volt és kevés ülőhely, de hogy egyetlen irányba haladtak el a tourok, az teljesen hazavágta az egészet. Konkrétan Zimány Lindától balra már alig lehetett látni valamit a ruhákból.

Én a lehető legrosszabb helyre ültem be, szóval csak a modellek háta jutott ki nekem és még legalább ötven másik embernek. Azért megpróbáltam kihozni a helyzetből valamit, és mivel azon kevesek között voltam, akik a cipőket is megcsodálhatták, inkább azokra koncentráltam.

A ruhákat illetően: a kedvenc kollekcióm most egyértelműen a Je Suis Belle, de elfogult is vagyok. A Use Unused természetesen szép, de nagyon szeretem Szegedi Katát is. Mojzes Dórától jó lett volna új ruhákat látni, Nanushka pedig most kicsit jobban bejött a szokásosnál.

Dióhéjban ennyi. :)

Emlékeztek még a tavalyi Aviva Díjra? Akkor a díjkiosztóra mentem el, most a megnyitóra. Ebben az évben Batykó Róbert, Esterházy Marcell, Németh Hajnal, Katarina Sevic, és két alkotócsoport, a Société Réaliste (Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy) és a Tehnica Schweiz (László Gergely és Rákosi Péter) alkotásai között választhat a zsűri és a közönség.

Az előző alkalomhoz hasonlóan jó volt a kiállítás, sok munkát nem ismertem korábban. A megnyitót követően mindenki vad spekulációba kezdett, hogy ki lesz a győztes, Horváth Tibor képzőművész fogadós projektjében egyébként hivatalosan is meg lehet tenni a téteket.

Legtöbbször a következő neveket említették: egyrészt a Societé Réaliste-et nevezték meg, mint akiknek győzniük kellene szakmai alapon, de Németh Hajnalt említették, mint aki a legesélyesebb és egyébként leginkább rászolgált egy ilyen díjra az évek során.

Nekem az ő alkotásai voltak a kedvenceim: az autóbalesetes munka, de az orgonajáték is nagyon jó. Ezenkívül örültem, hogy a Technika Schweiz Mister X-e is ki lett állítva. Tudjátok, ő egyik azoknak a vélhetően nagyon szegény embereknek, akik életvitelszerűen látogatják a különböző sajtóeseményeket és kiállításmegnyitókat, profin leadva a drótot.

November harmadikáig lehet szavazni, aznap egy nagy buli keretében jelentik be a díjazottakat. Este hét, Műcsarnok!

A Design Héten legalább 15 programot jelöltem be, hogy majd elmegyek, ehhez képest két helyszínt nem találtam (Krea és Code Decode a legnagyobb bulival), és csak egyre jutottam el végül. Ez pedig a Martin Munkácsi kiállításmegnyitó volt a Lumúban,ráadásul gondolom, igazából még csak nem is kapcsolódva a kiszemelt programsorozathoz. :)

Amikor elmentem oda, először visszarebbentem, mert azt hittem, hogy valami hipster céges buliba csöppentem, ugyanis mindenki feketében volt. Mint utólag kiderült, ez volt a dress code, csak én valamiért nem kaptam meg a meghívót.

Mindenesetre nagyszabású esemény volt, érezhetően erre és a kiállítás kommunikációjára ment el az intézmény éves büdzséjének nagy része. Ez utóbbinak ugyanis hagyományos hirdetés és egy önálló kiadvány is a részét képezte - úgy látszik, míg mindenki a social media felé indul, addig az számít extravagánsnak, ha valaki tradicionálisan költekezik.

A kiállítás hatalmas területet és nagy időtávot ölel fel, de mindenképp el kell még menni újra megnézni, hogy összefüggésében is érthetőek legyenek az egyes képek.

Javaslom mindenkinek, tényleg élmény megnézni egy ilyen tárlatot.

Nemcsak írni, de bulizni sem tudok mostanában, ami végtelenül elszomorít. Azért legalább elmentem a Merlin új belsejének bemutatójára, még akkor, amikor minden szűz és érintetlen volt benne. Az irtó menő Pos1t1on nevű blogot jegyző tervezőcsapat készítette a belső terveket és ha már ezt megtették, ők lehettek az elsők, akik az installációikon keresztül bemutatkoztak. Ugyanis tárgytervezéssel is foglalkoznak, aminek az eredményét itt kifüggesztve láthatjuk egy ideig.

Az új kialakítás nekem tetszik, eltűntek az aranyozott székek és a színházi meg egyéb plakátok. Egy indusztriális, jól kihasználható tér lett belőle, ami mondjuk nem feltétlenül jó hír a kényelmetlen magassarkút hordó szép lányoknak, ugyanis sok szék és asztal el lett innen távolítva.

Ma egy nagy Kunk buli lesz itt, ráadásul 2ManyBloggas tematikával, és ami még fontosabb: megismerhetitek a Oui mademoiselle című blog szerzőjét. Lehet, hogy végül megpróbálok elmenni? :)

Egy felmérés szerint:

A 13 év feletti amerikaiak több mint 40 százaléka vásárolt könyvet 2009-ben.

64 százalékuk nő.

Leginkább a thrillerek és krimik keresettek.

A vásárlások 22 százalékát olyan háztartások tették, melyeknek éves összbevétele kevesebb mint 32 ezer dollár.

Az életrajz és az önéletrajz a legkedveltebb nem fikciós műfaj.

(Miszcellánia helyett :)

Van ez a Creative Selector, és egy szabad fél órámban feltöltöttem pár ötletemet, amiket itt a blogon ismerhettetek meg az elmúlt egy-két évben. Sokat nem cicóztam vele, így megmaradt a körítés, de nem volt kapacitásom lenyesegetni a magyarázatokat.

Szóval menjetek fel ide, és szavazzatok a kedvenc ötleteitekre from me to you. Ha tíz támogatás összejön valamelyikre, én már annak nagyon örülni fogok.

Köszi!

A korábbi Ferenczy és tsa helyett most BUMBUM galériát találhattok a Falk Miksa utcában, ami előző héten nyílt meg a "Kommentárok a lényeghez" című kiállítással. Akiknek a munkáit láthatjuk:

Gaál József, Szőke Gábor Miklós, Nyári István, SI-LA-GI, Hermann Nitsch, Alexander Tinei, Antonio Briceno, Szűcs Attila, Kis Róka Csaba, Pauer Gyula, Hajdú Kinga, Palkó Tibor, Méhes Lóránt, Gerber Pál, Ipacs Géza, Várhelyi Tímea

Volt néhány kedvenc, köztük természetesen Szőke Gábor Miklós Dante konferenciájával. Az anyag elég vegyes, és az egyetlen installációt kivéve festmény-alapú, dehát ez már csak így marad egy jó ideig.

Még korábban kifakadtam azon, hogy még mindig nincs kulturális rovat az Origón. Szerintem ez teljesen érthetetlen, hiszen ezen a bazárszerű, hatalmas portálon már tényleg igazán elférne. Ennek ellenére évek óta semmi nem történik, csak bővül, dagad, virágzik a filmes és a zenei rovat, amik még értékelhető, kultúrával kapcsolatba hozható szekciók a site-on.

A Tumblr-en el is kezdődött egy vita erről, ahol azt hozták fel a létrehozásával kapcsolatban ellenérvként, hogy egyrészt nem lenne olvasója, másrészt elavult az az elképzelés, miszerint szükség van kultúra rovatra, hiszen más helyeken simán meg lehet találni azokat a cikkeket, amiket normál esetben oda szánnánk.

Ezzel az érveléssel sok gond van, legfőképpen az, hogy egyáltalán nem kapnak helyet kulturális témájú cikkek más rovatokban, másrészt meg különösebb haszna sincs, ha az olvasónak kell keresgélnie két Orbán Viktor között valamilyen kulturális szellemi táplálékot. (Talán a Tumblr-en is pont így fogalmaztam)

Ahogy már korábban is írtam, az Origó tartalmi szerkezete sok kívánnivalót hagy maga után, rengeteg téma egyáltalán nem passzintható bele. Ezen pedig mindenkép változtatni kell szerintem. Egy következő bejegyzésben meg is nézem, hogyan lenne érdemes. :)

Akit érdekel a fotográfia, biztosan ismeri Alec Soth-t. Nagyon szép albumai vannak, amiket most az új munkáinak speciális kiadásával spékelt meg. A "Broken Manual" című könyvet Lester B. Morrisonnal, egy íróval készítette el, négy év munkája van benne. Középpontjában a saját életünk előli menekülés áll, ez lényegében egy erre irányuló tanácsadó könyv.

Szokatlan módon a speciális kiadás megelőzi a normál albumot, 300 darab készül belőle, és alapból 600 dollár az ára, de ez növekszik az első öten eladott példány után.

Ebben a videóban megnézhetitek, milyen az album, bár a direkt gyors pörgetés miatt magukat a képeket nem igazán lehet látni.

Broken Manual from Little Brown Mushroom on Vimeo.

Elég sok ismerősöm kiment a Borfesztiválra hétvégén, pénteken én is kipróbáltam a zuhogó eső ellenére is. Megérte! Találtam pár további klassz bort, amit majd kortyolgathatok, amikor már teljesen ki fogok borulni a hideg idő miatt. Ezek:

Káli Kövek Rizling Rezeda 2009

Szepsy Urbán Furmint 2007 Tokaj (ez nagyon drága, de karácsonyi ajándéknak simán jó)

Orsolya Pincészet Kékfrankos Birtokbor 2008

Ez utóbbi iszonyat menő, már értem ezt a kézművesbor-dolgot.

Szokás szerint hangulatvideó is van. PUSZI! 

Van egy kisebb társaság, amelynek az egyik közös programja, hogy időről időre összejönnek és egy hétvége alatt készítenek egy magazint, a Longshotot. Ehhez ingyenes segédeszközöket használnak, és a témagyűjtéshez, a cikkek kidolgozásához a közösség tudását is igénybe veszik.

Az Atlantic nevű site-on sorra vették, mi volt az öt legfontosabb lecke, amit a legutóbbi lapszám készítése közben tanultak. Az első, hogy a HP Magcloud szolgáltatását (egy print on demand cucc) kell használni, mert jó és olcsó. A második, hogy a Twitteren érdemes témákat és olvasókat gyűjteni, a harmadik, hogy a jó munkafolyamat kialakítása fontosabb, mint a jó eszközök, de az eszközök nagyban meghatározzák a munkafolyamatot. Ez esetben ez azt jelenti, hogy a Submishmash és a Google Docs segítségével végezték a beküldött anyagok feldolgozását. (Ez a Submishmash egy olyan site, aminek a segítségével például pályázatokat lehet kezelni, de igazából bármit, ahol sok kontentból kell válogatni.)

A negyedik lecke az, hogy nem mindent érdemes élőben közvetíteni (Ustreammel csinálták egyébként), pláne nem egy szerkesztőség munkáját. Az ötödik lecke zavaros, de az a lényege, hogy imádta az egészet, mert mindenki beleadott mindent.

Tényleg izgalmas lehet egy ilyen projekt, főleg kiégett, különböző kreatív szakmákban dolgozóknak adhat újabb löketet. Egyszer tutira kipróbálnám. 

A Parfümblogon találtam Betonpandán keresztül ezt a jó kis kezdeményezést, ami leginkább női olvasóim számára lesz fontos: megunt vagy eleve teljesen téves megfontolásból vett/kapott parfümöket lehet felajánlani és cserélni.

Csupán be kell írni a vonatkozó blogposzthoz egy kommentet és várni az érdeklődőket. Teljesen jó. Gratula az ötlethez!

A közösségi média elég pöpec információforrást nyújt a cégek számára az ügyfelek preferenciáiról, másrészt a lusta és élelmes felhasználók úgy kaphatnak segítséget, sőt ajánlatokat is, hogy egyszerűen csak beírnak egy posztot egy adott cég falára.

A Twitteren is simán lehet sírni, sok esetben eredménnyel. Viszont ezeken a site-okon általában tényleg csak akkor szabad felvennie a cégeknek a kapcsolatot a felhasználókkal, ha azokkal kifejezetten meg van beszélve (teljesen jogosan).

Nos, pontosan ennek a megkönnyítése lenne a lényege annak a site-nak, amit kitaláltam. Mármint az, hogy bárki elbődülhet, hogy neki mire lenne szüksége, illetve kérdéseket tehet fel, kifejezetten valamilyen termékre, cégre vagy szolgáltatásra vonatkozóan. Lehet aztán kommentben és ilyen-olyan formában kitárgyalni mindezt, de ez csak járulékos dolog, az oldal célja ugyanis az, hogy a cégek szabadon figyelhessék az új bejegyzéseket és ha releváns, kapcsolatba lépjenek a potenciális ügyféllel a rendszeren belül.

A dolog tehát így nézne ki:

1. user kérdezi: Melyik designer bolt is rendel rendszeresen a Habitatból?

2. többi user válaszol, ha akar

3. a cég, aki rendszeresen rendel a Habitatból, felveszi a kapcsolatot a userrel.

BINGO!

Jó, jó, spamhullámra biztosan lehet számítani, viszont nagyon szigorú lenne a rendszer és elegendő lenne mondjuk tíz, spamként való megjelölés a felhasználók részéről és a cég repülne. Ezt a blockingot persze lehet rosszindulatúan is használni, viszont ha a cég bizonyítani tudja, hogy nem volt illetéktelen levelezésben, újra bebocsátást nyerhet a site-ra. Satöbbi, satöbbi.

Egy próbát megérne szerintem.

Miszcellánia is back! Egyelőre legalábbis így tűnik, ráadásul nem az eheti hírekke. De jókkal! Na nézzük:

Ebben a cikkben egy egész teljes amerikai dalszövegírói körképet kaptok, benne például a Single Ladies írójának sztorijával. A legérdekesebb azonban a Sony fizetett dalíró-csapata, ahol rendes kilenctől-ötig tartó munkaidőben gyártják a slágereket. (Wall Street Journal)

Ez egy érdekes áttekintés arról, hogy ki milyen okból használt álnevet pályafutása során. Kortárs és klasszikus írókról egyaránt szó esik, így például megtudhatjátok, hogy Sylvia Plath első könyvét álnéven adta ki, mert félt anyjának reakciójától. De Doris Lessing is írt két könyvet Julia Somers néven, csak hogy megnézze, hogy az egyébként sikeres stílus és a témák átmennek-e a szűrőn ismeretlen szerző esetében. A saját kiadója visszautastotta a kéziratot, a könyvről keveset írt a sajtó és rosszul alakultak az eladások is. (Washington Post)

Amíg nem tisztázódik, hogy Mel Gibson csak elképesztő tuskóparaszt vagy egy veszélyes állat, a bíróság megadta neki a láthatási jogot. Ez azért van, mert a jogrendszer már nem tesz különbséget a szülők neme szerint az ilyen ügyekben. Igaz, a jelen esetben a bíróság túlzottan tartotta magát a törvény betűjéhez, pedig a józan paraszti ész szerint a kisgyerek és az anyja simán lehet, hogy veszélyben vannak. (Slate)

Volt már hasonló sztori, mindenesetre úgy tűnik, ez egyre többször fog előfordulni: egy újabb kislány limonádéstandját kellett bezárni, most éppen azért, mert nem rendelkezett a 120 dolláros élelmiszerbiztonsági engedéllyel. Egy TV-műsorban is elmondta mindezt, videó a link mögött. (Jezebel)

Az amerikaiak egyharmada-negyede nem tud úszni. Közöttük nagy arányban képviseltetik magukat az afro-amerikaiak és az alacsonyabb jövedelműek. (Slate)

A kémsztori-filmek mázlija, hogy kémekről hallunk a hírekben, ráadásul a CIA ráerősít éppen az elhárításra. A cikk nagyon érdekesen mutatja be a kémek beazonosításának nehézségeit, hiszen irtó nehéz kitalálni, hogy akit lelepleztek, az tényleg ügynök-e és hogy kié. Szó van benne például egy kémelhárítóról, aki aztán teljesen begolyózott, de többen azt állítják, hogy ő maga volt kettős kém. (Slate)

Ha egyszer kórházba kerültél, nagy esélyed van arra, hogy nemsokára újra mehetsz vissza, ráadásul nem csak egyszer. Nem tudni pontosan, hogy ez miért van, illetve hogyan alakul ki, de az Obama-kormány kevesebb juttatást ad azoknak a kórházaknak, ahol a visszatérők aránya magasabb. Ezzel némi kalamajkát okozva, mert a helyzet nem ilyen egyszerű, viszont van ebben a gondolatban valami. (Slate)