Egyre jobban érdekel, ki hogyan motiválja magát, intézi el az ügyeit, honnan merít inspirációt, stb. Ezért örültem a Slate összeállításának, ahol befutott embereket kérdeztek meg arról, hogyan intézik az életüket.

Van, akit az önostorozás motivál (Judd Apatow rendező), más mindent az utolsó pillanatra halogat (Elisabeth Banks színésznő), van, aki csak rendben és tisztaságban tud dolgozni, ezért munka előtt kitakarít (Carrie Brownstein zenész).

Arianna Huffington (gondolom, amikor már nem halad) lefekszik aludni, Curtis Sittenfield író pedig radikális módszereket vet be: csak és kizárólag az a dokumentum van nála nyitva, amin dolgozik. Ha tisztázni kellene egy bizonytalan pontot, akkor azt feljegyzi magának, és később, egy kifejezetten erre szánt időpontban megnézi a neten. Ezenkívül ha nem dolgozik vagy netezik, kikapcsolja a számítógépet, hogy ne legyen túl nagy a kísértés és ne üljön vissza mindenféle csip-csup indokkal és vesszen el a szokásos site-körökben. Kiemelte még, hogy megtanult nemet mondani, ami gondolom a népszerű, ismert emberek esetében lehet releváns.

Ugyanezt, vagy hasonló szempontokat emelt ki egy nagy szervezet vezetője, és New York állam korábbi kormányzója is. Ez utóbbi azért hozzátette a fontos dolgokról szóló politikusszöveghez, hogy három kávé azért jól jön.

Most nem linkelem be mindegyik embert ahogy terveztem, mert az egész bejegyzés elúszott és elvesztettem a motivációmat. :D

Nektek mi segít?

Nagyon jó dolgom van, ez nem vitás. Az egyik este macaront kaptam a vacsorához, a Centrálból. Hogy mit rejtett a doboz, az szavakkal kifejezhetetlen, és nem pozitív értelemben. Hadd mutassam meg:

A képen az első két próbaharapás utáni állapot látható. Már első ránézésre is lagzis sütinek tűnik, de az íze.... konkrétan penészes volt. Penészes ételt meg egyáltalán nem szabad fogyasztani, árusítani pláne. Arról meg ne is beszéljünk, hogy egy száraz, üreges borzalom van macaronként eladva egy elvileg neves helyen, mondjuk szerencsére nem drágán.

Ahhoz képest, hogy fél napja a macaronra vártam, és ez lett belőle... nagyot csalódtam. Szóval sose vegyetek ilyesmit a Centrálban, sőt mióta magyaros lett a menü, szerintem mást se.

Míg nem lesz itthon rendes macaron (azért tippeknek örülnék), addig is lakjunk jól ennek a gyönyörűségnek a látványával:

Legalábbis erre enged következtetni az az interjú, amit a Seed magazinban készítettek a Svéd Tudományos Akadémia főtitkárával (nálunk az elnökkel egyenértékű), Gunnar Öquisttel, aki a fizikai, kémiai és közgazdasági Nobel-díjasokkal tudatja, hogy ők lettek kiválasztva.

Megkérdezték tőle, hogy mit mond ilyenkor a friss Nobel-díjasoknak. Azt válaszolta, hogy az elején alapvetően tartja magát a hivatalossághoz, és a bemutatkozás után elmondja, hogy a Svéd Tudományos Akadémia az illetőt választotta fizikai/kémiai/közgazdasági Nobel-díjassá, aztán elmondja, hogy egyedül nyerte-e el az elismerést, vagy megosztva, majd a méltatás következik, ezután pedig csevegnek.

A Nobel-díjasokat svéd idő szerint dél körül szokták felhívni, ami viszont gyakran azt eredményezi a más földrészen élő győztesek esetében, hogy hajnali négykor, vagy éjfélkor hívják őket. (Nos, Obama végül elvileg jobban járt: hatkor történt a hívás)

Sajnos azt nem mondta el a főtitkár, hogy ki hogyan reagál ilyenkor, csak annyit, hogy nagyon különbözően és hogy mindegyik alkalom nagyon emlékezetes. Mindenesetre van, aki azt hiszi, viccelnek vele, van, aki bizonyítékot kér, van, aki pedig nem tud megszólalni.

A Nobel-díjasok kiválasztása egyébként egy egész éves folyamat. Az év elején érkeznek be a jelölések, nyáron lázasan nyomoznak a jelöltek után, aztán leszűkítik a kört, majd október elején döntenek.

Bónusz!

A sok-sok hasznos információ után jöjjön egy kis lazítás. Nyereményjáték!

Küldjétek el a trillian@live.com e-mail címre az alábbi kérdésre a megadott opciókból a legszimpatikusabb választ, és egy fantasztikus DVD tulajdonosai lehettek, ami nem más, mint David Carradine-től a Thai Chi a léleknek című rekreációs alkotás. Mutatom:

A kérdés tehát: Szerinted megérdemelte Barack Obama a Béke Nobel-díjat?

1. Igen

2. Nem

3. Politika

(Aki a levelében elsőként megírja, hogy honnan vettem a válaszokat, egy különdíjat kap - természetesen egy újabb DVD-t)

A sorsolás eredményéről e-mailben értesítem a nyertest. :)

Nagyon sokáig egyáltalán nem voltak problémáim az e-mail kezeléssel, legyen szó magán- vagy munkahelyi levelekről. Ez azonban egyik napról a másikra megváltozott, és ahhoz képest gyakran előfordul a korábban elképzelhetetlen: nem válaszolok levelekre!

Tudom, hogy egészen egyszerű lenne olvasatlanul hagyni azt, amivel még dolgom van, de akkor meg az zavar, hogy ott éktelenkedik a képernyőmön. Ezért kéne egy "remind me later" vagy "send it again" funkció, hogy újra megkapjam egy olyan időszakban, amikor még alkalmas. (Vagy erre valók az I'm your Sandy meg ilyen típusú titkárnős site-ok?)

Ehhez hasonló, és érthetetlen módon nem beépített funkció a Facebooknál az eventre emlékeztető e-mail, mert bár szívesen megmutatom mindenkinek, hova megyek, de nem lenne rossz, ha én is tudnám, ha már aktuálissá vált. Már több programról lecsúsztam emiatt.

Persze lehet, hogy egyedül vagyok ezekkel a nyűgökkel. Ha ez így van, mondjatok nekem légyszi tippeket, ha van valami a tarsolyotokban.

Tegnap találtam a Swissmissen ezt a vicces site-ot, ami arra az egyszerű elgondolásra épül, hogy irtózatosan fittek lennénk, ha minden egyes alkalommal, amikor új tabet nyitunk egy közösségi site-nak, sportolnánk egyet.

Itt lehet megnézni, melyik site milyen mozgásnemet kíván meg, ha komolyan veszed. Látható, hogy nekem például irtó izmos lenne a karom a Tumblr és a Twitter miatt, és acélhasam lenne a GReadertől. A derekam mondjuk nem lenne annyira vékony, mert soha nem használom a Digget, meg igazából a Flickr sem fogyasztana rajtam túl sokat. 

Ti hogyan alakulnátok, ha szigorúan követnétek az utasításokat?

Az USÁ-ban nagy divatja van a fémdetektorozásnak, mint ahogyan minden hasonló TV Shopos sztorinak. Az viszont furcsa, hogy erre akár még a Slate újságírója, egy nő (!) is rá tudott kattanni.

Ő volt az.

Az egész úgy kezdődött, hogy a hétéves kislányuk egy reklám hatására fémdetektort kért szülinapjára, a szülők pedig megörültek, hogy ilyen eredeti ötletekkel jön elő a gyerek, úgyhogy rögtön keresgélni is kezdtek.

A nagy adásvétel előtt még kikérdezték az eladót, aki mondta nekik, hogy a gyerek nagyon meg fogja unni, szóval arra ne számítsanak, hogy játszani fog vele. Azt is elmondta nekik, hogy ő maga még semmit nem talált. Ez azonban nem tántorította el az odaadó szülőket, úgyhogy a vásárlás mellett döntöttek.

Az eladónak igaza lett: a gyerek elég hamar inkább a játszótér felé vette volna az irányt. Történetünk hőse, az anyuka viszont mindenképp szeretett volna találni valamit, mert elvileg régi polgárháborús területen laktak és nagyon reménykedett abban, hogy lesz zsákmány.

Nos, nem lett, emiatt viszont teljesen bepörgött a nő, és a legfurább szituációkban is elővette a gépet, őrületbe kergetve ezzel a férjét és a lányát. Muszáj volt megoldást találni a helyzetre, és szerencsére sikerült is. Elmentek a sógornőjéhez, aki elvileg egy egykori kalóz birtokán lakott. Nagy nehezen, némi segítséggel találtak is pár üveget és porcelánt, úgyhogy végre mindenki felsóhajthatott, és kidobhatták a cuccot a francba, aminek a lányuk örült a legjobban.

Nehéz, de azért el lehet képzelni, hogy egy középosztálybeli amerikai egy ennyire ciki dologra rá tud kattanni. Szerintem én is simán áldozatul estem volna, pontosan ezért tartózkodom a legtöbb addiktív dologtól - az internet esetében mondjuk nem jártam sikerrel. :)

És ti hogy álltok az addikciókkal? Szavazás!

Megint találtam egy cikket, ezúttal egy tanácsadó rovatban, ahol a jótékonykodással, PSR-rel kapcsolatban lehet kérdéseket feltenni. A téma a következő: egy nő a Dominikai Köztársaságba utazhat a cége költségére, és azt kérdezte a Slate állandó szakértőjétől, hogy ez mennyire problémás, ha neki fontos, hogy jófej turista legyen.

Az illető, Sandy Stonesifer szerint bár valóban megalapozottak az olvasó aggodalmai, azért elmehet, mert az utazásával mégiscsak segít a teljesen elszegényedett ország turizmusán.

Megosztott még néhány fontos alaptippet is:

1. A helyi közösségben költsd a pénzed. Azaz lehetőleg helyi ételt egyél és ne a McDonald's-ban vedd az egyeurós hamburgert (ejejj, ZaZie), helyi szállásadóhoz menj, vegyél helyi kézműves cuccokat, stb.

2. Fair árat alkudj ki a termékekre és a szolgáltatásokra. Ne adj túl keveset, csak mert szeretsz alkudozni, de ne adj túl sokat sem, mert azzal hozzájárulsz a helyi gazdaság torzulásához. Ha például tíz dollárt adsz a riksásnak, pedig csak egyet kért, idővel felmegy a riksás ára és a helyiek nem tudják többé megfizetni.

3. Ne adj pénzt a gyerekeknek, akik az utcán koldulnak. Általában az iskola helyett küldik ki őket az utcára, és ha megéri, akkor ez így is marad.

Mivel nem tudok sajnos túl sokat utazni, bevallom, egyáltalán nem foglalkoztatott a felelős turistaság témája, ezért számomra tartalmazott némi újdonságot az írás. Ha megnézem ezeket az ajánlásokat, végül is nem vagyok nagyon rossz, persze alapvetően azért, mert még mindig viszonylag csóró vagyok és az évek során csupán annyi előrelépést tapasztalhattam, hogy nem csillagnélküli, hanem egycsillagos szállodában szállok meg.

Gondolom, közöttetek sincs túl sok milliomos, és gyanítom, hogy nem a Hiltonban vesztek ki szobát, ha elmentek [insert cool place here], de mindig érdemes felidézni, mi ajánlott és mi ellenjavalt, ha jófejek szeretnétek maradni.

Van néhány szó, amit képtelen vagyok kimondani, amikor szükségem lenne rá. Tisztára, mintha valami ötvenhatos idős néni lennék, aki évtizedek múltán hazajött. Mostanában elkezdtem ezeket feljegyzetelni, hogy talán azzal, ha néha rájuk nézek, könnyebben eszembe jutnak majd a stratégiailag fontos pillanatokban.

Nálam ezek a szavak esnek ki mindig:

- pecsét (csak úgy tudom mondani, hogy stempel vagy jobb esetben stempli - mondom én, hogy öreg néni vagyok)

- skateboarder, ja vagyis deszkás, na

- ventilátor (ez aztán soha nem jut eszembe, most is puskáztam. mindig csak annyit mondok, hogy "a robot")

- a fogkefét és a fogkrémet szintén képtelen vagyok jól használni, állandóan felcserélem.

Eddig ezeket jegyzeteltem fel, úgy rémlik, hogy szerencsére nincs ennél sokkal több.

Nektek vannak ilyen szavaitok? Szavazás!

A fenti videóban az Aviva Képzőművészeti Díjhoz kötődő kiállításmegnyitót és az eredményhirdetést láthatjátok.(A dátum sajnos nem jó, szept. 15. volt igazából)

Bár nagyobb összeget mertem volna tenni a győztesre, azért kicsit izgultam az eredményhirdetéskor, amikor kimondták, hogy nem Kokesch Ádám, Kaszás Tamás, Csáki István, Uglár Csaba vagy Benczúr Emese nyerte el a díjat, hanem a Kis Varsó. Még jó. Ők a kultshowbiz egyik legfelkapottabb, legmegszilárdultabb csoportja, míg a többiek valóban a pályájuk elején járnak, igaz, már több sikert, és egy-egy emlékezetes önálló kiállítást tudhatnak maguk mögött.

A közönségdíjas Benczúr Emese lett a Find your place című munkájával, amit a videóban is láthattok. (A rózsaszín plexikörös installáció az.) Végül is ez sem meglepő, mert látványos, jó nagy és egyszerű. Nameg angolul van a szöveg. Tök érdekes problematika lehet egyébként a magyar nyelv-angol nyelv használata, főleg képzőművészeti kontextusban. Viszont az tény, hogy mondjuk egy "Találd meg a helyed" nemcsak bénábban hangzott volna, de nehezebb is lett volna összeilleszteni, és nem lehet eladni külföldön.

Hogy legyen egy kis ingyenpiablog jellegünk is: belépéskor ital várta a vendégeket, ami jó pont, épp nagyon szomjas voltam, úgyhogy lecsaptam az ásványvízre. A műsor kicsit hosszúra nyúlt, elsősorban a végén lassult be, például Petrányi Zsolt nagyon belelovallta magát a témába, így nehéz volt a szalámiszagban álldogálni tök éhesen. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy ilyen helyeken és szituációkban nem szoktam enni-inni, most rárepültem a tálakra. Egyébként egy darab szalámis szendvics nem volt, úgyhogy csak a képzeletem játszott velem. Aztán amit macaronnak néztem, az is csak sima mini ischler volt, ami kicsit kiábrándított, bár finom volt.

Az ételekről kicsit feljebb emelve a tekintetünket: a hozzám hasonló közember beengedése tökös dolog volt, de jó lépésnek bizonyult. A képzőművészeket bemutató videókra is szükség volt, bármennyire is sután sikerültek, mert kellett ez a plusztartalom ahhoz, hogy végre szó essen  róluk, ugyanis általában mindenki csak meglapogatja a vállukat a háttérben, de ódzkodnak attól, hogy akár csak egy mondat eleresztését is megengedjék nekik. Szóval ez szintén jó döntés volt.

Végül a díjazottal is egyetértek, legalábbis kommunikációs szempontból. Az Avivának ebben az első évben be kellett lőnie a szintet és általánosságban véve meg kellett mutatnia magáról, hogy ő jófej és tényleg érdekli a terület. Ennyi. Most még csak az alapozás zajlik. A suli első napján sem feltétlenül a Slayer pólóra bízzuk a bemutatkozást, hanem egyszerűen megpróbálunk bevágódni, amennyire még lehetséges. Majd miután már valamelyest elfogadtak bennünket, vagy megtaláltuk a közegünket, kieresztjük a hangunkat. Így tesz majd a cég is, remélhetőleg nemsokára. Addig marad nekünk a Kis Varsó.

Hosszú távon majd jól jár a képzőművészeti szcéna szerintem, mert kell valaki, aki példát mutat a többieknek. Ha ez az Aviva, hát istenem, akkor az.

Egy ideje furcsa jelenséget figyeltem meg a Baross térnél (tudjátok, a körút és a Baross utca kereszteződésénél van): a Görög Grill nevű hely előtti zöld területek előtt egy ideig csak kacatok gyűltek, majd a fák tövénél teljesen be lett ültetve a föld mindenféle virággal.

Előkerült egy (hinta?)szék, aztán a "tulajdonos" is, aki szép fehér keretet is épített a mostmár három kis zöld sziget köré.

Vasárnap már azt láttam, hogy átment a Baross térre és ott kezdett el gyomlálni.

Az illető egyértelműen hajléktalan, néha látni, hogy más hajléktalanok odamennek hozzá, de egyébként többnyire egyedül van. Sok időm nem volt őt megfigyelni, de tervezem már, hogy megszólítom.

Viszont mivel kevés időm van és egyébként is félős vagyok, egy újságíró igazán odamehetne megkérdezni, milyen az élet ott a Baross utca sarkánál és hogy hogyan jött ez a virágnevelgetés. Nagyon jó fotókat is lehetne ott készíteni, aztán beadni a World Press-re.

Szóltam!

Mivel az allergia miatt nem tudok aludni, minden alvással kapcsolatos információ érdekel. Most egy olyan cikkre bukkantam, ami egy új megközelítésben tárgyalja a témát. Egy kutató szerint ugyanis az alvás nemhogy védtelenné tesz minket, hanem éppen ellenkezőleg: megvéd minket a saját hülyeségünktől.

Ugyanis az állatvilágban látható példák arra engednek következtetni, hogy akkor alszunk, amikor egyébként veszélyes lenne a szabadban lófrálás. Ilyenkor szépen csendben, moccanatlanul, azaz alvással kivárunk. Ez - belegondolva az éjszakázás rizikóiba - egészen indokolható.

A kutató egyébként azt mondja még, hogy alvás közben is éberek vagyunk bizonyos értelemben, hiszen az olyan zajokra, mint mondjuk a csecsemősírás, vagy egy hirtelen puffanás, nagyon könnyen felébredünk.

Még egy dolgot emeltek ki a kutató elméletei közül: az állatok, ha dolguk van, alig alszanak. Ebből elvileg az következik, hogy ez esetleg szintén érvényes lehet ránk is, és ha nem tudunk aludni, akkor elvileg könnyen lehet, hogy inkább a dolgainkkal kellene foglalkoznunk és mondjuk megírnunk a hetek óta halogatott esszét, meg ilyeneket.

Ez nekem elég meredeknek tűnik, mert szerintem teljesen lemerülve, épp csak alapszinten aktív aggyal nem lehet érdemi munkát végezni, az erőltetésből meg csak idegeskedés és egy újabb elrontott nap lesz.

Ha már az alvásnál tartunk, szerintem mondjuk el egymásnak, kinek hogyan megy. Szavazás!

Amikor olvastam, hogy egyes helyeken a tanárok megengedik a diákoknak, hogy saját maguk állítsák össze az olvasólistájukat, zsigerből rávágtam, hogy nem értek egyet.

Azonban belegondolva: iskolai éveim nagy részében elképesztő kínszenvedés volt átrágnom magam a kötelező olvasmányokon, mert nem láttam értelmüket, nem volt közük hozzám és heveny undort váltottak ki belőlem. Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem szerettem olvasni, ráadásul azt sem, hogy csak lányregényeket vettem volna elő.

Egyszerűen nem értettem, miért jó, ha depressziós sztorikat kell olvasnom buta fiúgyerekekről, lásd Kincskereső kisködmön, Légy jó mindhalálig, Pál utcai fiúk, Tüskevár. Brrrrr! A Tüskevárat konkrétan az anyukám olvasta el helyettem, a kisködmönös fiút utáltam azért, mert irigy, a Légy jó mindhaláligban halálosan idegesített a fiú kisebbrendűségi komplexusa és hogy mindenáron magázódni akart, a Pál utcai fiúk meg konkrétan hülyék voltak.

Nem sok maradt, tényleg olyan borzalmas könyveket kellett elolvasnunk. Később a középiskolában már valamivel jobb lett a helyzet, de akkor is inkább házon kívül kerestem a napi irodalmi betevőt.

Szóval belegondolva: igen, legyen nagy szabadsága a gyerekeknek az olvasólistájuk összeálításában, beletéve néhány kötelező elemet, de nem túlterhelve a listát régi beidegződések miatt ottragadt, korszerűtlen könyvekkel.

Valamelyik este a körúton volt dolgom és az Üllői út felé haladva egy iszonyatos hely előtt mentem el: lélektelen, igazi vendéglátós hangulat zseléshajúakkal, egy párasztalos szabadtéri "terasz", az esti óra ellenére is nagy zaj... és meglepetésemre ennek ellenére is meghitten beszélgettek itt egymással fiatal fiúk és lányok. Annyira furcsa volt ez, hogy majdnem odamentem hozzájuk megkérdezni, hogy mégis mi vitte rá őket erre.

Erről jutott eszembe, hogy lehetne egy ilyen sorozatot készíteni. Mármint meg kellene kérdezni az embereket, hogy miért is vannak abban a rossz kávézóban/büfében/étteremben/kocsmában, ahol éppen rajtakapták őket.

Természetesen nagy részük érzékelné, hogy valahogy ki kell menteniük magukat, és egy idő után hasonló indoklási minta rajzolódna ki, de azért arra mindenképpen használható lenne ez a cikksorozat vagy rovat, hogy elmondják, egyébként szerintük mitől jó egy kávézó/büfé/étterem/kocsma vagy éppen cukrászda.

Én elolvasnám. :)

Kínában hat IKEA van, de nem keresik éppen agyon magukat az ottani üzleten a svédek, mert a kínaiak - legalábbis Beijingben Pekingben - egyfajta szórakoztató központként használják a boltot. Itt most nem arra kell gondolni, amit mi csinálunk, ha beszabadulunk a helyre: a kínaiak konkrétan szabadidős programot kreálnak az ikeázásból, mégpedig úgy, hogy kiöltöznek, aztán simán ott alszanak a matracokon és a kanapékon, visznek olvasnivalót, meg kabalaállatkákat a gyereknek.

Van, aki fotóháttérnek használja a helyet (csinos barátnőhöz vagy érettségi fotóhoz egy egész osztály részvételével), van aki a berendezett szobákat fényképezi, hogy inspirációt merítsen belőlük, és természetesen van, aki az egyes bútorokat másolja le.

Azt mondják, hogy modernek akarnak lenni, és az IKEA ilyen. Vásárolni nem feltétlenül akarnának, mert ugyanolyan dolgokat olcsóbban is megszerezhetnek, de egyébként tetszik nekik az egész. További előny, hogy nem zavarják el őket onnan, vagy éppen az, hogy utántölthetők az üdítők.

Az LA Times újságírója beszélt egy házaspárral, akik gyerekekkel felpakolva egy egész délutános programot kreáltak aznapra: először egy kis evés-ivás a büfében, aztán alvás, majd közös fényképek készítése, utána vacsora, ugyanitt.

A gondok egyébként az étteremben tetőznek: egyszerűen irtó sokan vannak az egész nap, állandó harc dúl a helyekért.

Az IKEA vezetősége nem boldog, de eleve azért mentek el Kínáig, mert reménykednek a középosztály megerősödésében. Abban bíznak, hogy mint annak idején a Carrefour-nál, a kezdeti nézelődést követően végre elkezdenek az emberek vásárolni.

Idővel csak összejön.

A tegnapi poszthoz némiképp kapcsolódva itt egy hír, ami elég nagy feltűnést keltett az USÁ-ban: egy a New York-i Metropolitan Museumnál álló hot-dogos befuccsolt, mert nem tudta fizetni a havi 53.558 dollár bért. (Igen, jól olvasod)

A Slate újságírója meg sem próbálta kikalkulálni, hány darab hot-dogot kell eladni azért, hogy mindez összejöjjön, inkább csak arra koncentrált, hogy egyáltalán hogyan alakult ki ez az ár.

Nos, egy hot-dogos placc díja évente 200 dollár, viszont csak 3100-at adnak ki, úgyhogy nagyon nagy a fekete piaca az engedélyeknek. Van olyan, hogy valaki felvásárolja ezeket több helyen, és aztán bérbe adja őket jóval magasabb áron.

Ezt a horribilis árat egyébként a legtöbb hot-dogos nem tudná kifizetni: elvileg évi 14-16 ezer dolláros bevételt tudnak elérni vele az engedélyt meg a büntetéseket már ebből levonva, de az utóbbiak miatt sok a gondjuk. Ugyanis nemcsak az nem mindegy, hova állítják le a cuccot, de azt is figyelik a hatóságok, hogy nem túl nagyok-e a mindenféle tartozékok. Azért nemcsak az akár ezerdolláros büntetés, hanem a konkurens hot-dog standosok is nagy visszatartó erők: rögtön megjelennek, ha szabálytalankodsz, vagy az ő területükön próbálkoznál - ami mondjuk érthető.

A múzeumi placcról kiebrudalt hot-dog árus egyébként egy aukción szerezte meg a jogokat, ő kínálta a legmagasabb árat. Blöffölt, meg valószínűleg nem is értett hozzá, ráadásul akadt néhány egyéb probléma, mint egy átépítés, meg rokkant veteránok nála is olcsóbb hot-dogjai... szóval csak napi 1000-1500 dollárt keresett meg, ami az évi szükséges 643 000 dollárhoz képest egy kicsit kevés volt.

Pedig jól is alakulhatott volna a történet, mert a környéken semmi más kaja nincs.

DE! Pozitívum, hogy a cikkekben nem szerepel a "válság" szó. :)

Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a legtöbben - főleg a mindenféle ügynökségeknél dolgozók - gyakran eljátszanak a gondolattal, hogy indítanak egy saját vállalkozást. Van, aki az aktuális szakmáját vinné tovább, van, aki cukrászdát, könyvesboltot, butikot nyitna és még amit el lehet képzelni.

Egy pasas megpróbálkozott ezzel, és könyvet írt a tapasztalatairól. Ő kávéházat nyitott. Az alapszituáció ismerős: klassz fiatal értelmiségi házaspár, akik szeretik egymást, úgy döntenek, hogy klassz, fiatalos, értelmiségi, kedves kávézót nyitnak bécsi kávéval - New Yorkban.

Havi 18 ezer dollárt kellet volna termelniük, hogy ki tudják fizetni a bérletet, a munkaerőt és az értékesíteni kívánt árut. Van egy olyan alapszabály, hogy négy nap, esetleg egy hét alatt kell összeszedned a bérleti díjat. Ahhoz, hogy tartani tudják ezt, a legjövedelmezőbb termékből, a kávéból naponta ötszázat ötszáz dollár értékben kellett volna eladniuk, ami az olcsóbb fajtából kétszázat jelentett volna. Viszont egy kellemes kávézóban legalább félórát eltöltenek a vendégek, nem beszélve a laptoposokról (nesze nektek, neonomádok). Szóval ez nem igazán jött össze.

Mivel a házasságuk már majdnem válással végződött, éppen jól jött nekik a csőd. Szóval érdemes vigyázni! 

Végre átadtuk a HVG.hu által felajánlott, nagyon jó állapotú számítógépeket három, a Bloggerunióban (BU) hirdető szervezetnek. Őket a BU bloggerei választották ki. A legtöbben a következő kezdeményezésekre szavaztak:

- Fény Felé Alapítvány (lakóotthont üzemeltetnek)

- Mint a Többi Ember Alapítvány (fiatal fogyatékkal élő felnőttekkel foglalkoznak)

- Látó-Tér Alapítvány (vakok segítésével foglalkoznak)

 A gépek nagyon jó helyekre kerültek, gratulálunk mindenkinek és köszönjük a HVG.hu felajánlását.

További részleteket itt olvashattok az akcióról.

Apropó: ha esetleg a cégeteknél le akartok valamit selejtezni vagy van valami, amivel segíteni tudnátok valamelyik szervezeten, szóljatok nekünk és összekötünk titeket egymással.

Természetesen továbbra is várjuk civil szervezetek és bloggerek jelentkezését is.

Korábban írtam arról, hogy én inkább dokumentálom az életemet, mint élem, mert rájöttem, hogy például tinédzserkoromból öt kép van rólam és slusszpassz. A mostanában készült képeket mindig megtartom magamnak, és videózni is csak nyilvános helyeken és programokon szoktam, de azért már ez is egy kicsit az etikus-nem etikus határán mozog, mert nem kérdezem meg az embereket, hogy beleegyeznek-e a szereplésbe. Ezt mondjuk a tévések sem feltétlenül szokták megtenni, ha vágóképre vadásznak.

Mindenesetre addig biztosan nem mennék el, hogy egy házibuliról videót vagy fotókat posztoljak. Ezzel azonban sokan nem így vannak: csak nézzünk körül a Facebookon, ahol sajnos a legtöbb esetben úgy is belenézhetsz valakinek a fotóalbumába, hogy egyébként letiltotta a profilját. De elég egy lájkolás vagy komment egy közös ismerős által és mindent megtudhatok a vasárnap esti ivászatról. Elvileg dolgoznak az ügyön, és lesznek még szigorúbb előírások, addig viszont tényleg túl sokat megtudhatunk ismerőseink ismerősi köréről.

Ez az egész már olyan méreteket öltött az USÁ-ban, hogy a party-k házigazdái a meghívóban, vagy ott a helyszínen megkérik a vendégeket, hogy ne fényképezzenek, blogoljanak, tweeteljenek az eseményről. Egyes nyilvános helyeken is előfordul már az ilyesmi, ami például egy stand-up comedy esetében teljesen érthető.

A New York Times újságírója szerint mivel az emberek nem érzik a határokat, az egyes események szervezőinek a felelőssége, hogy felhívja a figyelmüket a közösségimédia-mentességre. Valószínűleg mi is el fogunk ide jutn, úgyhogy előzetesen is vegyük ezt egy alapvetésnek.

Mikor még kölyökképpel rohangásztunk a világban (pontosabban kocsmáról kocsmára), meg voltunk győződve arról, hogy mi nem. Mi aztán nem leszünk hétköznapiak, unalmasak, nem leszünk irodai munkások. Még tán gyerekünk sem lesz, aki szörnyülködjön rajtunk.

Ahogy aztán telik az idő, betagozódunk szépen és ki-ki lehetőségeihez, preferenciáihoz és vérmérsékletéhez mérten - jobb esetben - elkezd dolgozni, és azt veszi észre, hogy ha nem is látványos, ijesztő módon, azért kezdi érteni a fölnőttek frusztráltságát, fáradtságát és aggodalmait.

A munkamunkamunkamunka aztán nemcsak jókedvét és humorérzékét őröli fel, de a fogyasztás terén korábban megmutatkozó "kreativitását" is. Már nem partizásra, meg rákenrollra megy el a pénz, hanem konyhabútorra meg törlesztőrészletre.

Unalmas, mi? Az.

Ennek ellenére mérhetetlenül bosszant az általában a szabadúszók, művészpalánták és újgazdagok felől érkező lesajnálás és figyelmetlenség.

Mintha én attól kevesebb lennék, hogy egy túlóra irányában rugalmas munkahelyen dolgozom és igen, hétközben nem tudok elmenni hajnalig bulizni, sőt nem tudok többórás ebédszünetet sem beiktatni és nem tudom elintézni napközben eztmegazt, találkozni meg pláne nem, és pénteken leginkább pihennék.

A munka után a nap fennmaradó részében nem váltom meg a világot, nincsenek hihetetlenül izgalmas hobbijaim, nem feltétlenül vannak magvas gondolataim a kínai designról (ami egyébként nagy eséllyel a Te szakmád, és bár érdekes, azért itt hívnám fel a figyelmed, hogy én sem terhellek órákig a pr aktuális kérdéseivel) és képzeld, még nem jártam abban az étteremben, ahol elképesztő jó a carpaccio, de kicsit akadozik a kiszolgálás.

Itt nemcsak rólam van szó. Tessék megbecsülni a Marikákat, Teriket és Jánosokat, ne nevezzük őket agyatlannak csak azért, mert azt az életet élik, ami nekik jutott és amire még van kapacitásuk, ne csak nekünk legyenek jogaink velük szemben, és legyünk szívesek nem arról regélni, milyen klassz volt egész délelőtt a Gerlóczyban/Bambiban/otthon egy újságot lapozgatva kávézni. Aztán meg mindezt "végre kipihenni, valahol vidéken".

Köszönöm.

A különböző képgyűjtő site-okon nagyon gyakran találkozom lakásbelsőkkel és a legtöbbjük nagyon tetszik is, csak időközben rá kellett jönnöm, hogy van egy kategória, ami bár fantasztikusan néz ki, nem tudnék benne élni és jól érezni magam. Mutatok pár példát:

Ezek tényleg szépek, de totálisan személytelenek. Azon túl, hogy az illetőknek sok pénze van ingatlanra, bútorra és lakberendezőre, semmi nem derül ki róluk.

Olyanok, mint az intézmények vagy a hotelszobák, nincs igazi lakásjellegük.

A gazdagokkal, akik gazdag emberként élnek, ez a baj: megvannak a szimbolikus tárgyak, minden a helyén, de összességében túl steril az egész.

Szerintem ennek így semmi értelme. Miért jó katalógusban élni? Nekem sokkal inkább tetszenek az egyéni stílussal rendelkező lakások, ahol a régi és új bútorok és akár trendek is keverednek. Legutóbb például ezt láttam meg. A képekről rögtön lejön, hogy jómódú ember a tulajdonos, mégis úgy néz ki, mintha használná, folyamatosan alakítgatná az otthonát. Ide direkt egy hétköznapibb szegletet választottam ki:

Egy ideig azt gondoltam, megtartom magamnak a tutit, de egyszerűen olyan jó könyvről van szó, hogy nem tehetem meg. (Persze lehet, hogy már ti is tök régen hallottatok róla) Azt már nem tudom felidézni, hogyan találtam rá, de arra emlékszem, hogy azonnal megrendeltem és szerencsésen meg is érkezett.

Ez pedig a Show Me How! A dolognak az a lényege, hogy a repülőgépeken használt útmutatók grafikájával ábrázolják, mit hogyan kell csinálni: hogyan kell felvágni az ananászt, hogyan kell átültetni a virágokat, hogyan kell a különböző koktélokat keverni, kávét főzni, melyik kaját mennyi ideig lehet a hűtőben tartani, vagy akár azt, hogy hogyan kell megkötni a kendőt, ha sportkocsiba ülnél, de félted a hajadat és egyébként is szeretnéd kipróbálni, milyen lehetett Audrey Hepburnnek lenni.

Íme három példa a site-jukról, ahova egyébként rendszeresen töltenek fel új cuccokat, amik még az én könyvemben sincsenek benne. Szerintem nektek is tetszeni fog.

Szívesen. :)

Kicsit régebben, a hónap elején nyílt Szépfalvi Ágnes kiállítása "Préda" címmel a Kiscelli Múzeumban, én meg egy őrült percemben úgy döntöttem, hogy elmegyek oda BKV-val. Végül is nem tettem rosszul, mert ez például egy jobb válogatás volt, mint ami az Inda Galériában volt látható pár hónapja.

Egyébként bevallom, hogy csak azért tartom jobbnak, mert kicsit többet mutat a "régi Szépfalviból", még ha itt is voltak olyan képek, amik kilógnak a sorból. Egyszerűen ezt az esztétikusabb, kedvesebb vonalat kedvelem az ő esetében, ez a helyzet. Szakmailag mondjuk valószínűleg pont az Indás kiállítás volt a jobb.

A megnyitón elég sokan voltak, ki gondolta volna hogy ilyen messzire eljönnek. Igaz, nekik ez inkább közelinek tűnt, mert arra tippelek, hogy Budáról kerültek elő. Elég kevert volt a társaság, nagy részüket életemben nem láttam.

Videó sajnos most nincs, mert nagyon rosszul sikerült, de érdemes megnézni a képeket, tényleg.

Érthetetlenül alacsony az igazi, nyári meleg népszerűsége mostanában, pedig annál nincs lelombozóbb, mint amikor minden nap vihar és zivatar várja az irodistát hazafelé menet. Úgyhogy nagyon örülök a 35 fokon felüli hőmérsékletnek, szerintem ezt így illik júliusban.

A meleg jó, mert

- muszáj lelassulnod (szerencsére mindenki más is így tesz)

- nem feszülsz annyira, mert ellazulnak az izmaid

- sokkal könnyebb ételeket kívánsz, sok folyadékot iszol

- a csajok egy szál semmiben járkálnak

- a pasik félmeztelenül sportolnak

- a legjobb ürügy a semmittevésre, hűsölésre

- büntetlenül donaldkacsázhatsz vagy csupaszkodhatsz a lakásban

- élvezhető hőmérsékletű a Balaton

- literszámra kényeztetheted magad limonádéval, sörrel

- fagyi

- sörkertek, teraszok

- olyan, mintha nyaralnál

- ilyenkor helyénvaló, ha latin zenéket hallgatsz 

Gondolom, már a lista olvasása közben elkezdtetek anyázni, hogy "És mit csináljon, aki dolgozik bameg?!". Hát üljön a klímás irodájában, azt.

Vannak azért tippjeim azoknak, akik szenvednek. Tegnap például Rabbitot biztatgattam, hogy próbálja ki a meleg/langyos teát. Nem tudom, mennyire vált be neki. :) További tipp a meleggel indító zuhany, amit csak kicsit kell langyosabbra venni. Aztán ott van még a térd- és könyökhajlat, plusz a nyakszirt bevizezése. Én ezt bírom a legjobban, szerintem tényleg hat. Lehet még legyezőzni, igaz ez főként a lányok számára járható út. Persze azt is értem, ha nem hisztek nekem, mert én elfogult vagyok a kánikula iránt. 

Azért próbáljátok meg élvezni ezt a pár napot, higgyétek el, nagyon (túlságosan rövid) lesz ez az időszak, aztán majd lehet sajnálkozni a hideg, szeles őszi-téli napokon, ugye. Ja, egyébként erről írtam kábé egy éve egy posztot. Nem írom le újra. :)

Egy általam (talán eddig) méltánytalanul nem olvasott site, a Refinery29 készített egy nagyon vicces infografikát arról, hogyan kell öltöznie a Scott Schuman környezetében, illetve a világ divatfővárosaiban élő fotóalany-aspiránsoknak, ha azt akarják, hogy felkerüljenek a Sartorialist blogra.

Nem árt például, ha modellalkat vagy, de ha mégsem így lenne, még nincs veszve minden, mert egy drága kiegészítővel máris hatványozódnak az esélyeid. Esetleg még megoldható a dolog egy fura kalappal vagy ha nagyon biztosra akarsz menni, mindezt egy vintage bringával, valami élénk színnel, és cigarettával fokozhatod.

Ha nagyobb méretben szeretnétek látni a cuccot, át tudtok kattintani a gazdákhoz. Milyen kis korrekt vagyok, nem? :D

Mindenesetre találtam egy fotót, ami durván egybevág ezzel a gyűjtéssel. Fel is tettem a Tumblr-re még régebben, értetlenkedve:

Kvázi modellalkat: pipa

Cigi: pipa

Fura kalap: pipa

Régi bicikli: pipa

Élénk szín: pipa

(Lehet, hogy ez a kép volt az egyik alap a grafikához?!)

De nincs is ezzel semmi baj, mert ha esetleg Milánóban jártok, elég egyszerűen biztosra lehet menni. Szóval hajrá lányok-fiúk!

Ha majd anyuka leszek, biztosan én is a Süsüvel, Kisvakonddal, Bob és Bobekkel meg a Kockásfülű nyúllal fogom nyüstölni a gyereket, de elkerülhetetlen lesz, hogy meglássa és megszeresse a legrosszabb, legdurvább amerikai rajzfilmeket is.

De olyan nagy gond ez? Mert mi jobbat néztünk volna? Ugyan! Aki velem hasonlóan a Sky One meg az MTV műsorain nőtt fel, szivacsként szívta magába az angol nyelven túl a legdurvább amerikai junk cuccokat: Transformers, Mask, He-Man, She-Ra, G.I. Joe, Denver, Inspector Gadget éééééééééés a Jem!

Igen, ez volt a kedvencem, mint minden igazi Barbie tulajdonosnak. A sztorija teljesen gáz, valami olyasmi, hogy a főszereplő, egy Jerrica nevű lány elárvul és örököl egy lemezkiadót meg egy fülbevaló klipszben működő Synergy nevű cuccot, aminek köszönhetően egy tökéletes embert, Jemet látják az emberek, ha ránéznek. Vagy valami ilyesmi. Elvileg a Hasbro gyárttatta a sorozatot és igazából a Mattelnek tett vele jót, mert természetesen mindenki rögtön a Barbie-ra asszociált, bár voltak Jem babák is egyébként, csak jóval kezdetlegesebbek.

Nade a lényeg, hogy ehhez a rajfilmsorozathoz rengeteg zenét gyártottak, érdemes megnézni a videókat, amiket persze a hozzám hasonló elvetemült nosztalgiázók fognak csak élvezni valamennyire. A tomboló nyolcvanas évek feelingje mindenesetre átjön. És az, hogy nem sajnálták a sorozatra a pénzt, pedig lehet, hogy akkor még nem ismerték a "márkakiterjesztés" fogalmát. Vagy legalábbis nem így hívták.

Érdemes megnézni a She-Rát is, amit mondjuk nemtom miért szerettem, gondolom a ló miatt. Meg hogy egy power woman volt a főszereplő. Az elég érdekes egyébként, hogy érdemesnek látták a He-Man tükörsorozatát megcsinálni.

És ne felejtsük el azt, ahol mindezt láthattuk: a DJ Kat Show-t!! Nagyon szerettem, még asszem egy rajzot is beküldtem DJ Kat-nek. Hát igen. Nekem például már ez a nosztalgikus, én nem a Malacka és Tádé. Mégis normális felnőtt ember lett belőlem. Ja és tinédzsernek sem sminkelt maca, hanem lógó pulóveres, bakancsos outsider voltam.:)